Új Szó, 1969-1970 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1970-06-06 / 44. szám
SS frw r \ Légy híve óh magyar! ^v- SZENT ISTVÁN KORONÁJA Egy kis NAGY HAMISÍTÁS A TÖRTÉNELEM egyik maradandó tulajdonsága az, hogy mindig bőven szolgáltat tokra való témát, olyanok részére is, akiknek kedvenc témájuk, egyeseknek egyenesen hivatásbeli kenyerük a történelemhamisítás. A sok mindenben megnyilatkozó magyar hírnév között, az emigrációs magyarságnak ebben a “szakmában” is vannak képviselői, akik felülmúlhatatlanul, igazi gyászmagyarként kitesznek magukért. Amit ezek a hamisítás legválogatottabb módszereivel: torzítással, ferdítéssel, csűrés-csavarással, elhallgatással, vagy beleépítéssel és nagyhangú melldöngetéssel produkálni tudnak, bármely más nemzet fiai megirigyelhetik. Így állunk most Szent István koronájának esetével is, amit, mint tudnivaló, ma is az Egyesült Államok kormánya tart jogtalanul őrizetében. A magyar királyi korona sorsa a közelmúltban került ismét napirendre, és a közvetlen előzménye röviden a következő. A New York Times című lap április 19-i számában “Az USA és Magyarország elégedettek a javuló kapcsolatokkal” fejeim alatt riportcikk jelent meg David Binder tollából. Az író beszámol arról, hogy a hosszú idő óta hűvösen didergő magyar- USA kapcsolatokban kedvező javulás állt be, s e jelek ismertetése között tesz utalást arra hogy: “Megbízható források szerint a legutóbbi két hónap közeledési üteme azt bizonyítja: közelebb került a nap, amikor Washington majd alkalmat talál arra, hogy Magyarország nemzeti kincsét, Szent István koronáját visszaadja Budapestnek.” Aztán néhány mondatban ismerteti a korona történetét és végül legutóbbi sorsáról, miként került Amerikába, ezt írja: “Hitler német Wehrmacht-jában szolgáló katonák pontosan 25 évvel ezelőtt vitték el a koronát a budapesti Várból, amikor a Vörös Hadsereg körbezárta a fővárost. A magyarok az ausztriai Salzburgba vitték a koronát, ahol megőrzés céljából átadták az USA egyik katonai egységének ... A kapcsolatok közelmúltban történt javulása két területen: diplomáciai és kereskedelmi vonalon történt.” Erre egyszerre megszólaltak a gyászmagyarok “nagyágyúi”, és a már agyonnyergelt “vesszőparipáikra” kelve, újra kivágtattak fantáziavilágukba és maguknak, mármint az emigrációs magyarság “képviselőinek” követelik a korona sorsának eldöntését. * ★ * DE E TÜNDÉRÁLOMMAL egészében már alig érdemes foglalkozni, csupán néhány olyan mozzanat érdemel kis megvilágítást, melyek a korona ezer esztendős hányatott sorsának e legújabb hányadtatására emlékeztetnek vissza. A már eddig megjelent egyéni és társulati “magyar megnyilatkozásból” mint első és “legérdekesebb” az a jobboldali lapok által közölt levél, amit melegében a politikai élő-hulla Echardt Tibor írt a New York Times szerkesztőjéhez. Levelét így kezdi: “Huszonöt évvel ezelőtt magyar hazafiak Szent István koronájának a megőrzését rábízták az Egyesült Államok Hadseregére, nehogy az a megszálló Szovjet Hadsereg kezére jusson. Ezt az eljárást az Egyesült Államok Kormánya jóváhagyta és azt minden magyar sokra értékeli , majd tovább ezt írja: “Nyomatékosan tiltakoznom kell egyúttal Binder úr beállítása ellen, mely szerint huszonöt évvel ezelőtt Szent István koronáját Budapestről ‘magyar katonák, kik (a hitleri) Németország hadseregében szolgáltak’ szállították volna külföldre. A koronát Pajtás ezredes mentette meg, ki mint Koronaőr Horthy Kormányzó főparancsnoksága alatt szolgált, nehogy az a Vörös Hadsereg kezébe jusson.” Hát ez ellen a merész, hazug torzítás ellen meg én tiltakozom. Ugyanis, ahogy sorsom hozta, a nagy antifasiszta, honvédő háborúban a magyar ellenállási mozgalommal és felderítő szolgálattal járó feladat Budapestre sodort, és ott ért az az időszak, amikor e “mentési” akció lezajlóban volt. Az pedig néhány szem és fültanúi megfigyelésemből nagyjábólazért nagyjából, mert ilyen küldetésben nem volt szokás és éppen veszélytelen naplót vezetni), a következőképpen ment végbe. 1944 november elején Szálasi magához rendelte a magyar állami kincstár és nemzeti vagyon, mint bankok, pénzintézetek, a Hangya Szövetkezet stb. vezetőit, a nemzeti értékek (mint a korona is) felelőseit és eszelős diktátori pózban kiadta a parancsot az összes valuta, értékpapír, drága kincs, stb. haladéktalan leltározására, összegyűjtésére és Nyugatra szállítására. Becsületére legyen mondva, a parancsot vevők jelentős része vagy mentette az elrablás elől a reá bízott vagyont, vagy egyszerűen illegalitásba lépett, de a “parancsot” nem teljesítette. Ahogy a Szálasi tudomást vett az engedetlenségről, sebtében a nyilas brigantikra bízta a mentőrablást. És így is sikerült még a nyugati pályaudvarra beállított húsz vagont a zsákmánnyal megtölteni. Ami a Pajtás ezredest illeti, tehát, nem mentette, hanem rabolta a koronát — és ekkor már — valószínű, úgy mint Szálasi “nemzetvezető testvér” testőre, vagy mint bizalmi embere. A magyar nemzet mozgatható kincse tehát így lett e húszvagonos gyászos vonatszerelvényre rakva, aztán biztonsági kíséretnek kivezényeltek mellé kétszáz válogatott csendőrből álló (Folytatása a 2. oldalon) New Word ^ ^ Volume 41. évfolyam — No. 44 Toronto, Ont. 1970 junius 6 Ara 10 cent Egységre szólított a CLC konvenció a munkanélküliség felszámolásáért MEL DOIG (Canadian Tribuns) helyszíni jelentéséből A Canadian Labor Congress Vill. Alkotmányos Konvencióján 1573 delegátus harciasan foglalt állást a munkanélküliség felszámolásáért, a monopolista Trudeau-kormány gazdaságpusztító politikája ellen. A delegátusok több mint egymillió hatszázezer szervezett munkás nevében 550 határozati javaslatot terjesztett a konvenció elé, melyekből 200 gazdasági kérdésekkel foglalkozott. Azonnali tetteket, harcias fellépést sürgettek a delegátusok a munkanélküliség ellen, Trudau csődpolitikája ellen. (Ezzel a problémával foglalkozott a Kanadai Kommunista Párt “Unite in Struggle for Full Employment” című füzete, valamint a Canadian Tribune c. hetilap és a Young Communist League röpiratai, amelyeket a CLC-konvenció megnyitásának délelőttjén osztottak ki a delegátusok között Edmontonban.) Már jóval a konvenció előtt elismerte a CLC vezérkara, hogy a kanadai dolgozó tömegek elutasítják a Trudeau-kormány bérfagyasztásra irányuló erőfeszítését, a kormány austerity politikáját. Donald MacDonald, a CLC elnöke ezt a konvenciónak mondott beszédében is leszögezte. A konvenció harciasságát túlzottnak minősítette a legfelsőbb vezető csoport, és igyekezett arra hangfogót tenni. Igyekezett a legfelsőbb vezetés egyben arra is, hogy az azonnali cselekvést sürgető delegátusok akaratának érvényesülését meghiúsítsa. A legfelsőbb vezetők ebbeli törekvését a delegátusok elutasították. Amikor a központi vezetés a delegátusok által a tagságtól hozott harcias határozatokat felhígítva, eredeti értelemtől megkoppasztva akarta elfogadtatni, a delegátusok követelték az általuk előterjesztett határozatok eredeti értelmének visszaállítását, és azzal vádolták a delegátusok a központi vezetőket, hogy “a tagság határozatainak jeleit szeretnék kidobni, mert a tagságtól hozott határozatok azonnali cselekvést követelnek a munkanélküliség ellen.” Sorra léptek fel a delegátusok azzal a követeléssel, hogy a szakszervezeti mozgalom jelöljön ki egy országos tiltakozási napot a kormány munkanélküliséget terjesztő politikája ellen. Felháborodva kiáltották a felső vezetőség felé, hogy elutasítják a felső vezetőség vérszegény, bátorságot nélkülöző indítványait. A gyárakban dolgozó tagság nevében felszólaló harcias delegátusok erélyesen követelték: “létesítsen a CLC Végrehajtó Bizottsága teljes foglalkoztatottságot követelő szervet, amelynek legyen feladata a szervezetlen munkások megszervezése, a vállalatok és a kormány összeesküvésének könyörtelen leleplezése.” Követelték a delegátusok: “Álljon a CLC központi vezetősége hivatása magaslatán, ébredjen felelőségtudatra, mert ezt akarja a sortagság.” Egy B.C.-s delegátus kijelentette: “Nem azért jöttünk erre a konvencióra, hogy elgyengült, felelőtlen vezetőkkel legyen dolgunk.” Hivatkozással az autóipari szakszervezet (United Auto Workers) határozatára, miszerint június 10- én a fővárosba (Ottawa) fog vezetni munkát követelő tüntető csapatot, sok delegátus lépett elő azzal a követeléssel, hogy a CLC egyesítse a vezetése alatt levő szervezett dolgozókat a munkanélküliség ellen. “A munkanélküliek szétzúzták a 30-as években a hatalmas ottawai tüntetésükkel a konzervatív Bennettkormányt,” emlékeztette egy delegátus a CLC-vezetőséget, “követeljük, hogy hasonló akcióra szervezze meg a CLC-vezetőség a munkásokat.” Amikor erre az acélipari szakszervezet (United Steelworkers) 6. kerületének képviselője így válaszolt: “Lesznek munkanélkülieket tömörítő szervezeteink, ha lesz elegendő munkanélküli.” a konvenció termének falai visszhangzottak megvető kiáltásoktól. A delegátusok egész serege követelt azonnali erélyes intézkedést a munkanélküliség ellen. A konvenció számos határozatainak egyike követelte az amerikai hadsereg kivonulását Kambodzsából és Dél-Vietnamból. RENDBEN MENT VÉGBE A TORONTOI TÜNTETÉS Amikor az amerikai imperializmus kiterjesztette a háborút, százezrek tüntettek ellene amerikai és kanadai utcákon, és amikor a Kent Egyetem négy diákját agyonlövöldözték, még többen tüntettek. A Nixon-kormány annyi fegyveres erőt vetett be a tüntetők ellen, amenynyit Kambodzsába. Április 9 után május 30-ra azért szervezett újabb tüntetést a Vietnam Mobilization Committee, mert úgy érzi, hogy fokozni kell a harcot a Nixon-kormány fokozódó háborúja ellen. Négyezres — főleg ifjúsági — csapat indult el a parlamenti épületeket övező parkból, és egy órával később érkezett meg, három belvárosi utcán át a városháza előtti térre. Útközben az utcákon sétáló tömegekből állandóan dagadt a menet, s a városháza előtti téren mintegy ezres tömeg várt a menetelőkre. A Vietnam Mobilization Committee rendőrséget nem vezényelt ki a tömeg szabályozására. A rendőrség az utcák autóforgalmát szabályozták csak. Sem a menetet, sem a nagygyűlést nem bontották meg provokátorok. A lelkes tüntetésről részletező beszámoló jelent meg képekkel a napisajtóban. A fasiszta burkista csoport síplármája ellenére is tisztán lehetett hallani a szónokokat. ANADA UT OF MATO TORONTOI tüntetők május 30-án a városháza előtti téren