Kapu, 1996. június-július (9. évfolyam, 6-7. szám)
Kedves Olvasó
KEDVES OLVASÓI Főszerkesztő: Brády Zoltán Olvasószerkesztő: Erki Edit Gazdaság: Mándoki Andor Biztonságpolitika: Major László Világszerte kisebbségben: Dr. Ernyes-Tóth Zoltán OHM: Krausz Tivadar Magyar Múlt: Henkey Gyula Munkatárs: Halász Tamás Marton Levente Főmunkatárs: Nádor István Fotó: Száraz Attila Képszerkesztő: Fehér Zoltán Tördelő: Kiss Tamás Szerkesztőségi titkár Borbély Róbert Kiadó: Magyar Kapu Alapítvány A kiadásért felel: Brády Zoltán A Kiadó és a szerkesztősége új címe: 1082 Budapest, Nap u. 13. Tel.: 303-0710, 303-0711 Fax: 303-0712 Csekkszámlaszám: Mezőbank Rt.: 11644006-04470500-44000004 Deviza: Általános Értékforgalmi Bank Bp. IX. Ráday u. 42-44. Szja.sz.: 2503700104010104 Terjeszti a Magyar Posta, a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt., az alternatív terjesztők és a Kiadói Lapterjesztő Kft. Zalai Nyomda Rt. Felelős vezető: Somogyi Tibor ügyvezető igazgató ISSN 0238 888 X KAPU Eserendezkedtünk a Nap utca 13-ban. A dzsumbuj,i (így hívják a környéket) kellős közepén. Azért ez i) nem rossz hely, hisz mégis a belvárosban vagyunk, a József körúttól 200 méterre. Az omladozó kapu-bejáratot helyreállítottuk. A bevezető főfolyosó 56-os golyóütötte nyomait eltüntettük egy vakoló falfestéssel. A házmester száradó ruhái lengenek az udvaron, amin áthaladva kis kuckó-épületünkbe érünk. Redakciónk ifjai boldog örömmel fészkelték be magukat szobáikba. Képeket raktunk a falakra. A bizományiból használt bútorokat, fotelokat, székeket vásároltunk, s így kényelmesen lehet tehénkedni, fecsegni, zsibongani a nagy társalgóban. Teljesen kiköltekeztünk. Szerencsére volt miből: a szponzorok pénzéből. De hát persze, hogy nem volt elég, most is tízezer forintért szaladgálok, hogy a félmilliós nyomda-előleget kiperkáljam, így biztosító-berendezésre sem tellett. Olcsóbb az éjjeliőr. Egy vidéki, pesten dolgozó ifjú keleti harcművész alszik éjszakánként szerkesztőségünkben. Reszkessenek a betörők, mert Zsoltnak könnyen eljár a keze és a lába! Muszáj vigyázni értékeinkre, mert ha megint meglopnak minket, tényleg tönkre jutnánk... így is spórolósan élünk és dolgozunk. Vigasztalhatatlan szomorúság fog el a magyar sajtó láttán és hallatán. Sok szerkesztőség (a szerzőktől tudom) nem tud fizetni honoráriumot. Mi se nagyon. Munkatársak nem kapják havi illetményüket, komoly, nagy kommunikációs cégeknél, így nem csoda, hogy kínjukban és keserűségből sok mindent elvállalnak elveik ellenére a tollforgatók — csakhogy megélhessenek. A laptulajdonosok így törik el az újságírók gerincét. Nyíltabban és kegyetlenebbül, mint ahogy az a pártállami időkben történt. Borzasztó képtelen helyzet ez. Gondolják el, nem tudok újságíróktól komoly társadalmi visszásságokról riportot rendelni. Még pénzért sem. Félnek a fenyegetésektől, a kirúgatástól. Magam is kaptam már telefonon figyelmeztetést, hogy ne piszkáljam ezt vagy azt a témát például... de én azt mondtam, hogy mégis piszkálom. Az újságíró kollégát szólítottam, hogy csinálja csak! Két nap múlva fehér arccal, dadogva közölte, hogy nem csinálhatja azt a bizonyos érdekkör-sértést, mert “beszéltek a fejével” és két gyermeke van. A harmadik újságíró lemondása után magam is levettem a napirendről a témát. Magamban meg siránkozom (én is félek?), hogy miért vagyok főszerkesztő, miért nincs időm arra, hogy magam nyomozzak egy ügyben, mint régebben midőn újságíró voltam — mondjuk az Új Tükörnél. Nem tudok elszakadni egy-két hétre vagy hónapra sem az íróasztalomtól, mert nekem nem a szerkesztéssel megy el az időm, állandóan pénz után kajtatok, hogy az a 70-80 000 olvasónk megtudjon valamit világunkról. Arról a világról, ami már néha alvilág. Már elég edzett vagyok, de akadnak még olyan dolgok, amin meglepődöm. Csak egy példa! Használt bútorvásárlás — a szerkesztőség számára. Nézelődöm a bizományiban. Állami tulajdonban lévő cég. Az eladónak mutatom, hogy mely fotelokat akarom megvenni. Esküszöm, hogy csak úgy tréfából kérdeztem, én a vadidegen vásárló, hogy “lehet-e alkudni?”. Kicsit elgondolkodott a fickó, és azt mondta, hogy igen. Elképedésem szemtelenebbé tett, és kérdeztem “számla nélkül is lehet?” “Lehet.” — hangzott a válasz. Magyarán mondva a feléért hozhattam volna el a bútorokat— számla nélkül. Ilyen nyíltan zajlik már a korrupció, a lefizetés, az állami vagyon elkótyavetyélése. Már nemcsak százmilliós szinteken, hanem tízezres közegekben is. Ezért is vállaltam Bécsben élő hazánkfia elemző cikkét folyóiratunk elejére. Nem szeretném, ha rossz szájízzel kezdenék olvasni a “Hatalmi ág az alvilág” című tanulmányt. Kultúrtörténetként értendő eleje történelmi tényekre alapozódik, és