Kapu, 1997. március (10. évfolyam, 3. szám)
KEDVES OLVASÓI Főszerkesztő: Brády Zoltán Olvasószerkesztő: Erki Edit Gazdaság: Mándoki Andor Biztonságpolitika: Szentesi György Magyar Múlt: Henkey Gyula Munkatárs: Harrach Gábor Főmunkatárs: Nádor István Fotó: Száraz Attila Képszerkesztő, tördelő, borítóterv: Fehér Zoltán Szerkesztőségi titkár Borbély Róbert Korrektor: Jankó Bálint Kiadó: Magyar Kapu Alapítvány A kiadásért felel: Brády Zoltán A Kiadó és a szerkesztősége új címe: 1082 Budapest, Nap u. 13. Tel.: 303-0710, 303-0711 Fax: 303-0712 Csekkszámlaszám: Mezőbank Rt.: 11644006-04470500-44000004 Deviza: Általános Értékforgalmi Bank Bp. IX. Ráday u. 42-44. Szja.sz.: 2503700104010104 Terjeszti a Magyar Posta, a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt., az alternatív terjesztők és a Kiadói Lapterjesztő Kft. Zalai Nyomda Rt. Felelős vezető: Somogyi Tibor ügyvezető igazgató ISSN 0238 888 X KAPÚ gy érzem, hogy meg kell osszam újabb élményeimet Önökkel. Szinte hihetetlen, hogy jómagam is milyen nehezen szokom meg cseperedő kapitalizmusunkat. Sok bajom volt az elmúlt rendszerrel, most meg már néha azt kell mondanom, nem ilyet lovat akartam vagy akartunk. Tanultuk mi az iskolákban, egyetemeken, hogy a rothadó kapitalizmusban mindent meg lehet venni pénzért. Ott a pénz az isten, Faust szavával élve “eladó az egész világ!” No, de ennyire? Túl sok szót öltöttem egymásba, úgyhogy a lényegre térek. Néha-néha már elfogott a büszkeség is, hogy nevem, életrajzom előfordul lexikonokban vagy a Ki kicsodában — beletettek ingyen. Ezt természetesnek tartottam. El sem tudnám képzelni, hogy ezért még pénzt is adjak. Bár tavaly megvakartam a fejem, mert kaptam egy angol levelet, hogy benne lehetek az angol kiadású Who’s who (Ki kicsoda), ha befizetek egy szép summát egy csekkszámlaszámra. Nem voltam hajlandó pénzt adni azért, hogy bekerüljek ama jeles könyvbe, amit addig (hangsúlyozom addig!) igen tekintélyesnek és tisztelendő könyvnek tartottam. Van pénzed, belekerülsz! így lehetsz híres. S bizony, bizony a múltkoriban a kezembe került a könyv egyik példánya, amiben számomra teljesen ismeretlen, de proce magyar nevek is előfordultak — hát megfizették! Két hete, hogy megint kaptam Amerikából egy szép nyomtatású levelet kérdőívvel együtt, amiből az derült ki, hogy az “Év Embere” lehetek és egy arannyal futtatott plakettet és oklevelet kaphatok, ha befizetek 550 dollárt. Kifordult alólam a szék. Eszembe jutott, hogy egy magyar orvos, milyen nagy sajtóvisszhangot keltett honi orgánumainkban, merthogy tavaly ő is az Év Embere lett. Amúgy voltak összeférhetetlenségi problémái és vidékre sértődött egy pesti klinikáról... szóval szép és megható sorokat, kolumnákat lehetett olvasni róla, 550 dollárért. Nem hagyott nyugodni az ördög bennem. Faxon visszaírtam, hogy 550 dollár nélkül nem lehet? Válaszoltak, hogy nem. Gonosz lettem (legalábbis azt hittem), visszaszóltam a messzi földrészre, hogy van egy ismerősöm, aki magáért be tudná fizetni az 550 dollárt, és ő megkaphatná az “Év Embere" kitüntető címet? Persze! — jött a válasz. Hát, így tessenek hinni ezeknek a címeknek. A régiek mesélték, hogy anno nálunk is lehetett bárói címet vásárolni, amivel elég sok gazdag bevándorló élt is. Milyen az ember? Na, nem húzom a szövegelést (mert még mindig nyugtalan vagyok), amerikai magyarokkal fecsegtem erről a dologról is mosolyogva leintettek, hogy sok ilyen van a nyugati pénzvilágú kapitalizmusban. Zárópélda: 1000 dollárért a New York-i Tudományos Akadémia tagja is lehet. Ha elküldi a pénzt, akkor megkaphatja a díszes oklevelet, s felteheti a falra, hogy irigyeljék Önt a vendégei és ájuljanak el és szarják össze magukat a gyönyörtől, hogy önt ismerhetik... Azok az emberek, akikről most dokumentumfilmet forgatok nem tudnák ezen összegeket megfizetni a dicsőségükért. Mégis mindennapi hősök, áldozatok. Ózdi munkások. Megismerkedtem egy negyven tagú munkanélkülivé vált brigáddal, akik feljöttek Pestre dolgozni egy üzembe, ahol még azt is előírják, hogy a napi tíz órán túl havonta három hétvégét is végig kell melózzanak, 25-30 ezer forintért. Otthon a munkanélküli asszony és a gyerekek, akik harminc naponként látják a férjet az apát. Megrázó életük kényszer, válságos világunk kínos vadhajtása. Még mindig nyomaszt a velük való találkozásom. Most fogunk a film utómunkálataihoz. A dokumentumműsor címe: “A munkásosztály a francba ment”. Ők mondták, és nem én! Remélem, találkozni fognak velük a tévé képernyőjén... E húsvéti télben zárom soraimat, s kegyelettel várják a megváltó feltámadását, hátha eljön egyszer az az idő is, amit már megígértek kétezer évvel ezelőtt is.