Kárpáti Vadász, 1927. (1. évfolyam, 1-24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

előttünk; nem is óhajtok olyan vadállományt látni, amely a mező- és erdőgazdasági kultúrára fenye­gető és veszedelmes lenne, hanem azért bérces kár­­pátaink erdei, am­elyek hasonlíthatatlanul szépek, ezek legyenek hát ez bizonyos kipusztítástól megóva, megvédve; ez az eszeveszett erdőpusztítás, habár lassan is, de biztosan halad a megsemmisülés, a teljes kipusztítás felé. Ki hát az igazi, a valódi, a vér­beli vadász, kit tartunk mi valódi korrekt, igazi vér­beli vadásznak?­­Ezzel a kifeje­zéssel „vérbeli vadász“ azt a­­karjuk és kíván­juk kifejezni,­­ hogy korrektül betartja mind­azon megirt és meg nem irt va­dászati szabá­lyokat és szoká­sokat, amelyeket minden vadász­nak be kell tar­tani, mert hi­szen a valódi, az igazi vadászre- • * " gúla betartása a sarkköve és va­mája hangzott s egyszerre hatalmas, lihegő, óvatosan szimatoló medve alakja tűnt elő. Ijesztő állat volt. Fújt, vigyázva figyelt s mene­kült a hajtók elől. A férfi szive, mely a nemzete szabadságáért nem­rég lefolyt háborúban ellenség előtt nem remegett meg, ezúttal a szokottnál kissé erősebben dobogott. Célba vette az előtte elhaladni akaró vadat. Dörrent a puska, a bestia oldalán találva, irtózatosan felbödült, s a kö­vetkező másodpercben a magaslatról, ahol a golyó érte, kalimpálva bukfencezett alá egy hordoson, a közte és támadója között levő mélyedésbe. A férfi utána nézett, de nem mehetett kerülés nélkül hozzá Ez volt a sze­rencséje, mert a fenevad — szemhunyásas idő alig telt bele — már mint acélrugó pattant fel és bőszült dühhel rohant tova, a mélyedésből be az erdők sűrűjébe. Negyed óra múltán, a jelenet színhelyétől jóval távolabb vadászóknak jelentették a hajtók, hogy óriási sebesült mackó van a sűrűségben. Négy fegyveres férfi sietett a jelzett helyre. Az állat észrevévén őket, szívet, vesét dermesztő hördülés után, vérben forgó szemekkel, kivicsorított fogakkal, gyorsiramban rohant két egymás közelében álló táma­dójára, kik egyszerre sütötték reá fegyverüket. Az állat pillanatra megingott, de­ talpra állt, s ekkor hol egyik, hol másik felé csapdosva első mancsaival már már le­ütötte őket, midőn éppen a harmadik társ golyója érte. E lövésre az újabb vadásznak ugrott, akit veszedelmes helyzetéből negyedik társuk mentett meg. Ez egész kö­tedi erénye minden vadásznak. Mi a célja tulajdonképpen a valódi, vérbeli vadásznak ? Az első megkívánt és elengedhetetlen fő­kellék az állatok, a vadak iránti szeretet. És nem a puffogtatásban keresni a kedvet, vagy zsákmány ejtése, pecsenye szerzése, hanem a vadászat kime­ríthetetlen és sokféleképen izgató örömei, a testnek az izmokat fejlesztő fáradalmai és ébrentartása az agy szellemi munká­jának a megfi­gyeléssel, külö­nösen a várható remények sok­szor bekövetke­ző csalódásaival A nagyvadászat az, hogy a vér­beli vadász oly végtelenül sze­reti az elbűvölő természetet az ő folyton váltako­zó szépségeivel és misztikus köl­tészetével ; meg­figyelése a vad­nak, a vad ter­mészetének, szo­kásainak ; óvá­sa, gondozása a vadnak; az ö­zelről lőtte a medvét fültövön. A vadállat lerogyott, hö­rögve okádta a vért, nagyot fújt, kinyujtózkodott s ki­lehelte páráját a „Góliáth !“ A vadászok miért nem lőttek több, csupán egy­­egy golyót a veszedelmes ellenfélre? Ezer oka közül csak annyit árulok el, hogy nem volt még akkor nem csak ismétlő, de két csövű fegyver sem. „Tesény“ és „Stucc“ a puskák ez ősszülei léteztek csupán, írván az emberek e vadászat idején 1695. esztendőt az Úr Jézus Krisztus születése után. A szekérre tett hatalmas állat feje lecsüngött hátul, s amikor beszállították a „vadas­kert“ elejére, ahol most mulat az ungvári közönség, oda ért akkorára az a férfiú is, aki az első lövést adta reá — s aki azután az elesett medvénél is veszedelmesebb szörny, a két fejű sas ellen küzdött évekig — székesi gróf Bercsényi Miklós, Ung­­vármegye akkori örökös főispánja, később II. Rákóczy Ferenc fejedelem fővezére. Még három jókora mackót szállítottak az elsőhöz, azok egyikét­ báró Perényi Pál Abaúj s Ugocsa vár­megyei főispán, a másikat Ádám nevű tizedes, a har­madikat pedig Pólyák Iván ruszin jobbágy hozták terítékre. Számos vaddisznó, szarvas, nyírfajd, nyúl esett még zsákmányául a vadászatnak, melyet azután bő lakoma követett,tamint versben ezeket megírta Kőszeghy Pál rngi költő, akinek krónikájából az adatokat 232 esztendő után ime itt adja : Bozga Kovássy Elemér. (Ereded fényt, felvétel.) festő. A vadfácánok nem félnek téli gondozójuktól

Next