Kárpáti Vadász, 1927. (1. évfolyam, 1-24. szám)
1927-01-01 / 1. szám
előttünk; nem is óhajtok olyan vadállományt látni, amely a mező- és erdőgazdasági kultúrára fenyegető és veszedelmes lenne, hanem azért bérces kárpátaink erdei, amelyek hasonlíthatatlanul szépek, ezek legyenek hát ez bizonyos kipusztítástól megóva, megvédve; ez az eszeveszett erdőpusztítás, habár lassan is, de biztosan halad a megsemmisülés, a teljes kipusztítás felé. Ki hát az igazi, a valódi, a vérbeli vadász, kit tartunk mi valódi korrekt, igazi vérbeli vadásznak?Ezzel a kifejezéssel „vérbeli vadász“ azt akarjuk és kívánjuk kifejezni, hogy korrektül betartja mindazon megirt és meg nem irt vadászati szabályokat és szokásokat, amelyeket minden vadásznak be kell tartani, mert hiszen a valódi, az igazi vadászre- • * " gúla betartása a sarkköve és vamája hangzott s egyszerre hatalmas, lihegő, óvatosan szimatoló medve alakja tűnt elő. Ijesztő állat volt. Fújt, vigyázva figyelt s menekült a hajtók elől. A férfi szive, mely a nemzete szabadságáért nemrég lefolyt háborúban ellenség előtt nem remegett meg, ezúttal a szokottnál kissé erősebben dobogott. Célba vette az előtte elhaladni akaró vadat. Dörrent a puska, a bestia oldalán találva, irtózatosan felbödült, s a következő másodpercben a magaslatról, ahol a golyó érte, kalimpálva bukfencezett alá egy hordoson, a közte és támadója között levő mélyedésbe. A férfi utána nézett, de nem mehetett kerülés nélkül hozzá Ez volt a szerencséje, mert a fenevad — szemhunyásas idő alig telt bele — már mint acélrugó pattant fel és bőszült dühhel rohant tova, a mélyedésből be az erdők sűrűjébe. Negyed óra múltán, a jelenet színhelyétől jóval távolabb vadászóknak jelentették a hajtók, hogy óriási sebesült mackó van a sűrűségben. Négy fegyveres férfi sietett a jelzett helyre. Az állat észrevévén őket, szívet, vesét dermesztő hördülés után, vérben forgó szemekkel, kivicsorított fogakkal, gyorsiramban rohant két egymás közelében álló támadójára, kik egyszerre sütötték reá fegyverüket. Az állat pillanatra megingott, de talpra állt, s ekkor hol egyik, hol másik felé csapdosva első mancsaival már már leütötte őket, midőn éppen a harmadik társ golyója érte. E lövésre az újabb vadásznak ugrott, akit veszedelmes helyzetéből negyedik társuk mentett meg. Ez egész kötedi erénye minden vadásznak. Mi a célja tulajdonképpen a valódi, vérbeli vadásznak ? Az első megkívánt és elengedhetetlen főkellék az állatok, a vadak iránti szeretet. És nem a puffogtatásban keresni a kedvet, vagy zsákmány ejtése, pecsenye szerzése, hanem a vadászat kimeríthetetlen és sokféleképen izgató örömei, a testnek az izmokat fejlesztő fáradalmai és ébrentartása az agy szellemi munkájának a megfigyeléssel, különösen a várható remények sokszor bekövetkező csalódásaival A nagyvadászat az, hogy a vérbeli vadász oly végtelenül szereti az elbűvölő természetet az ő folyton váltakozó szépségeivel és misztikus költészetével ; megfigyelése a vadnak, a vad természetének, szokásainak ; óvása, gondozása a vadnak; az özelről lőtte a medvét fültövön. A vadállat lerogyott, hörögve okádta a vért, nagyot fújt, kinyujtózkodott s kilehelte páráját a „Góliáth !“ A vadászok miért nem lőttek több, csupán egyegy golyót a veszedelmes ellenfélre? Ezer oka közül csak annyit árulok el, hogy nem volt még akkor nem csak ismétlő, de két csövű fegyver sem. „Tesény“ és „Stucc“ a puskák ez ősszülei léteztek csupán, írván az emberek e vadászat idején 1695. esztendőt az Úr Jézus Krisztus születése után. A szekérre tett hatalmas állat feje lecsüngött hátul, s amikor beszállították a „vadaskert“ elejére, ahol most mulat az ungvári közönség, oda ért akkorára az a férfiú is, aki az első lövést adta reá — s aki azután az elesett medvénél is veszedelmesebb szörny, a két fejű sas ellen küzdött évekig — székesi gróf Bercsényi Miklós, Ungvármegye akkori örökös főispánja, később II. Rákóczy Ferenc fejedelem fővezére. Még három jókora mackót szállítottak az elsőhöz, azok egyikét báró Perényi Pál Abaúj s Ugocsa vármegyei főispán, a másikat Ádám nevű tizedes, a harmadikat pedig Pólyák Iván ruszin jobbágy hozták terítékre. Számos vaddisznó, szarvas, nyírfajd, nyúl esett még zsákmányául a vadászatnak, melyet azután bő lakoma követett,tamint versben ezeket megírta Kőszeghy Pál rngi költő, akinek krónikájából az adatokat 232 esztendő után ime itt adja : Bozga Kovássy Elemér. (Ereded fényt, felvétel.) festő. A vadfácánok nem félnek téli gondozójuktól