Kárpáti Vadász, 1932. (6. évfolyam, 1-24. szám)

1932-01-01 / 1. szám

azután szabály. Hiszen a német a mindent rendszer­be foglaló, szokatlant skatulyázó teóriák nemzete. Bekötötzi-e a szalonka sebzett lábát. Minden vadászati évadban olvashatjuk, néha a magyar, de főleg a német vadászlapokban, hogy valaki olyan szalonkát lőtt, melyen gyógyulásban levő seb volt, többnyire a lábán, s ezt a sebet a szalonka hasáról és begyéről kitépett pihékkel mű­vészileg bekötötte. Egyszóval öntudatosan gyógy­kezelte. Teóriákat állítanak fel, hogy milyen öntu­datos gyógyászati tevékenységet fejt ki a vadászok kedvence. A szalonka eme magas »intelligenciát« felté­telező »öntudata« talán annak tulajdonítható, hogy a vadászok kedvencüket csupa szeretetből termé­szetfeletti tulajdonságokkal is felruházzák. Tagadhatatlan, hogy a szalonka »sebkezelésé­nek« látszólag alapja is van. A budapesti »Nimród Vadászujság« 1927 december 10-i számában két igen jellemző, jól sikerült felvétel látható, melyen a szalonka lába tényleg, művésziesen körül van köt­ve tollal, szinte pólyázva van. A teljesen elfogad­ható magyarázatot a Nimród Vadászujság a képek alatt közli, mondván : ...»a sebzett vad sérült vég­tagját maga alá húzva ül és a hóstollak a két három órás ülés után annyira odaragadnak a sebből kifo­lyó váladékhoz, hogy kiszakadnak és a sebhez ra­gadva maradnak.« falatozunk csöndben, szótlanul. Elfogyasztva ennivalónk fe­lét (ezalatt a szél is elült) megadom az utasítást néki, hogy fekvőhelyet készítsen, ő pedig nékem, hogy merre menjek, meddig maradjak. Jó órácskát mehettem halkan, nesztelenül, mint a macs­ka ha fácánosba »tévedt.« Meg-megálltam ... az alattam el­terülő szálasban valami roppant... semmi több. Pár pillanat s tőlem mintegy 100—200 lépésre ez váltott ki, nem tudom suta-e, vagy bak, nem is engedte magát jobban láttatni, s egy-két ideges ugrás, után, mint tünemény tovább állt. Nem sokat váratott magára s a »Gorgán« oldalán meg­szólalt az első szerelmes dalra, hogy megremegett belé a táj — velem együtt. Mit csináljak? .. . nem vadászni jöttem, csak hallani, esetleg látni. Vártam nem tudom mennyi időt, aztán egy újabb el-elakadozó bőgésére párja helyett én lopóztam felé, közben lengyel oldalon messziről egymásután két hím hívja nászra szerelmesét. Eh! mit­ hová menjek? sötét is van s ha belopóznék lengyel oldalra még... ki tudja. . . eltéve­dek. Ez itt a »Gorgánon« már elhallgatott. A szinevéri havasok kontúrjait csak halványan látom már, visszafordultam a már parázs mellett gunnyasztó Vasú­hoz, elbeszélgettünk keveset, aztán lefeküdtem. A kora hajnal már a »Preniz« határmenti Krausz-féle er­dőben talált s lassan haladva a lengyel »Corny vrch«-ről hal­lom a röviden bőgő szeladont, magam is csodálkoztam rajta. Vágás érett, vegyes állatba értem, egy öreg bükk alatt, mely ugyancsak megtermette makkját, friss túrásra lettem fi­gyelmes; az eső permetezett, de még nem volt ideje a hu­musz szemcséit lemosni az őszi flóra leveleiről s így tudtam, nem lehetnek messze talán csak a közeli vágásterület vize­­nyősebb helyein fekhettek el az agyaras »földművesek.« Va­sút előre küldtem megkerülendő a sejtett helyet s magam Hogyan mérgezzünk. »Ki mint vet, úgy arat«, — mondja a régi jó magyar közmondás, de így is van az. Az aratás már meg volt, most következik megint a vetés, hogy a jövő vadászati évadban újra arathassunk. Január 15-ével mondhatjuk, hogy beáll az álta­lános vadászati tilalom az apró­vadra. Szegre ke­rülnek — sajnos legtöbb helyen — a puskák és a szalonka szezonig nem is lesznek onnan leakasztva. Pedig a vadászni szerető vadásznak most kell csak igazán járnia területét és irtani tűzzel-vassal az ap­róvad állományának ellenségeit, a szárnyas és szőr­més ragadozókat. Hó lepi a földet és fagyos jégréteg borítja. Szen­ved a vad, mert nem tud táplálékhoz jutni, tehát kö­telességünk gondozni azt. A gondozás nem csak ab­ban nyilvánul, meg, hogy etessük a vadat, hanem leginkább abban, hogy annak ellenségeit pusztítsuk. Akinek erdős területe is van, annak legszebb passziója ilyenkor a rókákra hajtóvadászatokat tar­tani. Nem kell hozzá csak 1—2 vadász és 3—4 haj­tó, hogy mennél kevesebb legyen a lárma, mert, mint ahogy dobbal még senki sem fogott verebet, úgy lármával aligha fog rókát lőni. A másik felséges passzió a kotorékozás. Aki­nek van egy kis foxija vagy tacskója — amely búj­ja a kotorékot — és érti a módját, az a legszebb él­vezeteket teremtheti meg magának. Nem kell egyéb, mint beteszem a kutyát a hátizsákba, — hogy ne fáradjon hiába — kimegyek vele a terület­nek arra a részére, ahol a kotorékok vannak, ott a legnagyobb csendben a kutyát beengedem, én ma­gam pedig a puskával elállok olyan helyre, ahon­nan a kiugró rókát feltétlen meg tudjam lőni és vá­rok. Vigyázni kell, hogy olyan helyre ne álljak, ahol az ugrani készülő róka esetleg meglásson — a ko­kis vártatva arra irányítottam lépteim. Alig haladok 200—250 lépést, eldördül a Vasú mordálya s a vágásterület meredek­­jén látom már m­alva törtetni a két füstöst persze lőtávolon kívül, ugyanakkor jobbról tőlem alig hatvan lépést egy szarvastehén vált őrült iramban. Elfogott a düh s epilobiu­­mon, szeder és málnaindán, patakon keresztül rohanok Va­súhoz, hogy ideje se legyen a ravaszsághoz (keveset bízok ez emberekben) s mikor észre veszem térdelve egy fatuskó mellett egyik kezével megállásra int, de mit sem törődve ezzel, ugrok közvetlen mellé s hatalmas, tartalmas szitkaim közepette vonom kérdőre : Mire lőttél te vén betyár!? Óvatosságra int s mosolyog, miközben vénhedt ráncos ajkai kisimulnak sárga, odvas, hiányos fogsora felett. Apró szürke szemei fényesebbeké lettek a szokottnál, a lőpor sza­ga még érzett közelében s büszkén bök fejével erélyes fel­szólításomra az előttem mintegy 30 méterre fekvő gaz felé. Előttem indúlt kissé vontatott, de határozott lépésekben. A bokros gaznál megállunk, nyakát i­s kinyújtja s foga közt mo­rogja inkább magának, mint nékem »oj tze« ... Az anyaföld testéről lemart, felborított takarót piros fol­tokkal tarkította a kiömlött vér, egy kis körben pedig a be­szennyezett forgácsok felett élettelenül hevert az áldozat. Koponyája úgyszólván roncs, nyakszirtjén még most is szi­várgott a vér . Vasa egykedvűen tapogatta végig a páva háta gerincének környékét. Jókora koca száraz, kiaszott emlők­kel nyúlt el a forgács és galytöredékek felett. Puskáinkat letéve egy közeli bükktuskó tövéhez, ugyancsak feszültek inaink, míg ők irmét átcipelgettük egy kissé szárazabb hely­re, hogy majd szekérrel is megközelíthetőbb legyen. Emlékét Vasú ma is hálás kegyelettel őrzi.

Next