Állami főreáliskola, Kassa, 1875
A munka mellett az erőt is említettük és láttuk, hogy a mozgást bizonyos erő, s különösen a felvett esetben emberi élő erő okozta. Nem lehet szándékunk itten, mert messze elvezetne czélunktól, az erő fogalmának metaphysikai fejtegetésébe bocsátkozni, s csak annyit akarunk megjegyezni, hogy habár az erő mozgást okoz, de máskor meg épen a mozgást megszünteti. Továbbá, hogy ha az említett példa szerint, a tömeget bizonyos magasságra felemeljük, s aztán elbocsátjuk, mert arra a nehézség erő akadályozatlanul hat, az ismét mozogni kezd és leesik; de mivel e közben ugyanazon tömeg ugyanolyan utat fut be, ugyanolyan munka is létesül. Végre, hogy valamely tömeg mozgását, ha az munkaerőt képvisel, a tömeg eleven erejének, míg egyáltalában a munkaképes erőt erélynek, energiának szokás nevezni. Ha példánkon annyit változtatunk, hogy a tömeget, például egy labdát, nem lassanként emeljük fel, hanem feldobjuk: könnyű belátni, hogy minél sebesebben indul az meg, annál több erélylyel bír, mert a föld nehézség ereje ellenében annál magasabbra emelkedik. Ámde azt is tudjuk, hogy a felszálló labda sebessége mindinkább csökken, s végre is a ház első, vagy második emeletének erkélyétől, a meddig — tegyük fel, hogy eljutott s ottan valaki által megragadtatik, viszsza is esnék. Csökkeni kell tehát a labda mozgási erélyének is, sőt utoljára meg is kell annak szűnnie egészen, mert az valóban annak kezében aki megragadta, nem is tanúsít semmi hajlamot tovább emelkedni. De ekkor aztán azt kérdezhetjük: hová lett az erély, melylyel a test mozgása kezdetén bírt ? Megsemmisült-e az a szó szoros értelmében és mindenkorra nézve? Nem. Nyugszik ugyan a labda, annak kezében ki azt felfogta, mozgási erélylyel tehát semmi esetre nem bír, ehelyett azonban másnemű erélyre tett szert, ép oly nagy helyzeti erélyre, mert helyzeténél fogva, ha az illető azt kezéből kibocsátja, ismét mozogni fog, leesik ugyanis a földre, s eközben ismét olyan munkát végez, aminél emelkedése közben végzett. Tudjuk, hogy a földre eső rugalmas labda onnét felpattan. Ha az tökéletesen rugalmas lenne, s ha hozzá szintén tökéletesen rugalmas talajra esnék, annak légüres térben újra odáig kellene emelkednie, ahonnét leesett, s eközben világosan lehetne látni, miként alakul át az erély említett két neme, a mozgási erély és a helyzeti erély folytonosan egymásba, s miképen fogy vagy növekedik ugyan az egyik a másik fogyásának vagy növekedésének rovására, de azért miként marad mégis mindkettőnek összege folyvást változatlan. „A tudomány jelen aerájának nagy fontosságú bölcseleti tana,“ — ahogy a tárgyat, melyre olvasóink figyelmét most közelebbről fordítani akarjuk, nevezni szokás, — „az erély megmaradása“ czimén ismeretes. Ezen tannak alapja ama tágkörű természeti törvény, mely szerint a világegyetemben létező erők öszszege ép oly változatlan, mint az abban lévő anyag mennyisége. Nem vehető el abból semmi és nem adható ahhoz semmi, s csakis annak alakja van folytonos változásnak alávetve. Hogy semmi új erőt nem hozhatunk létre, és úgy kellene tudnunk, mint hogy új anyagot nem teremthetünk. De ami nem teremthető, az meg sem semmisíthető. Amint azt látjuk, hogy a világegyetemben semmi új anyag sem keletkezik, s csak a már meglévő alakul át folytonosan, ép úgy nem vagyunk képesek felfedezni abban valami erőt sem, ami már előbb is habár más alakban meg nem lett volna. Az erély megmaradásának törvénye nem mondható egészen újnak. Annak létezését a természeti tünemények szűkebb körében Newton és Bernoulli már a múlt században felismerték, ,a hőtan egyes részleteiben pedig Rumford és Sir Humphrey Davi alkalmazták. Általánosságát azonban csak Dr. G. R. Mayer és Joule 1842-ben merték vitatni, míg aztán Helmholtz 1847-ben e tárgyról írt