Kassai Szemle, 1892 (8. évfolyam, 2-90. szám)

1892-01-13 / 6. szám

VIII. évfolyam. Kassa, szerda 1892. évi január 13. Szerkesztőség és kiadóhivatal Kassa főutcza 58. sz. a. hova a lapot érdeklő küldemé­nyek czimzendők. Előfizetési dij t Kassán házhoz-hordással Egy évre........ 6 frt — kr. Félévre ......... 3 „ — „ Negyedévre ••• 1 „ 50 „ Vidékre postai küldéssel: Egy évre........ 6 frt — kr. Félévre ......... 3 „ — ,, Negyedévre ••• 1 „ 50 „ — Egyes szám 5 kr. — Kéziratok vissza nem adat­nak. KASSAI SZEMLE Politikai, társadalmi, kereskedelmi s ipari érdekeket képviseli lap.­­ —*— Megjelenik minden szerdán, pénteken és vasárnap. 6. szám Hirdetések > egy petti sor ................. 5 kr nyilttérben........................ 12 „ Többszöri közlésnél engedmény [Felvétel a kiadóhivatalban tő­­ntcza 58. sz. Továbbá a következő ügynök­ségek : Oppelik A. Bécs, Schalek Henrik Bécs, Haasenstein & Vogler Bécs, Eckstein Bernit fnrdö­ntcza 4. Budapest, Goldberger A. V. Váczi utcza 11. sz., Jannns Gyula Buda­pest ; Hamburgban: Danbe G. L. & Comp., Steiner Adolf. Csak bérmentes levelek fogad­tatnak el. Ki legyen a bíró ? Budapest, jan. 10. A mely hadvezér az ellenség előtt kedves, az rósz hadvezér, a­mely miniszterelnök az el­lenzék előtt kedves, az lesz miniszterelnök. Nem akarjuk ezt a ház igen tisztelt volt elnökére al­kalmazni, de hogy az ellenzék oly nagy ováczió­­ban részesítette, nem kedvező ítélet reá nézve, habár ő, mint pártvezér nem fungált és nem tángál­hatott. Azért abban az ellenzéki nagy elismerés­ben van valami hamis hang, ami a részrehajlat­­lanság érzékét sérti és gondolkozóba ejtik a kö­zönséget . Nem e elnézőbb volt Péchy az ellenzéki túlkapásokkal szemben, mint amilyennek lennie kellett volna ? Íme az ellenzék dicsérete még egy ház el­nökével szemben is, kinek a pártok felett kell állnia, nemde hogy gyanús? Hát még egy mi­niszterelnökkel szemben milyen lenne? . . . Az a hang tehát, melyet az ellenzék gróf S­z­a­p­á­r­y Gyula miniszterelnökkel szemben hallat, tökéletesen normális és helyes. Nincs meg­elégedve semmi cselekedetével, ami az ellenzék részéről a legnagyobb elismerés, mert az ellen­zék megelégedése azt jelentené, hogy a minisz­terelnök maga alatt vágja a fát. Annyi tehát már bizonyos, hogy nem vágja. A miniszterelnök újévi beszéde nem is arra való volt, hogy az ellenzék hozsánnát kiáltson érte; a trónbeszéd megint csak nem arra való volt, hogy az ellenzék elismerését kivívja , mert bizony az ellenzék malmára nem hajtotta a vi­zet ez sem. S­z­a­p­á­r­y Gyula grófban meg van az a magas műveltség, milyent csakis azokban a körök­ben lehet elsajátítani, melyekben ő forog, ámde műveltségének legfinomabb árnyalatai sem nél­külözik a férfias őszinteség bizonyos ridegségét. Az ügyek állásának ridegségét. Az ügyek állá­sait szépíteni, kedvezőtlen véleményét leplezni, avagy olyat ígérni, amit meg nem tarthat, nem képes. Pénzügyminiszter korában is mindig a ri­deg valót, a helyzetet inkább sötéten, mint ked­vezően festő s mert az ellenzék a sötétet egészen feketére mázolta, terjedt el a hit, hogy pénz­ügyi helyzetünk reménytelen. Pedig ha az lett volna, sem Wekerlének, sem semmiféle élő embernek nem sikerülhetett volna a defic­itet rövid pár év alatt megszüntetni. Hanem igen­is, ennek az alapja már a Szapáry működésében volt lefektetve. És vajjon nem-e rideg őszinteség volt tőle csak úgy kereken kimondani újév napján a vá­lasztások küszöbén, hogy a parlament tisztessé­gét és méltóságát biztosító rendszabályokhoz nyúlni szándékozik. Nem-e tudhatta, hogy az el­lenzék ezt a kijelentést hatalmas kortes fegyve­rül fogja fölhasználni, azonnal klotürt, és a szó­lásszabadság elnyomását emlegetvén ? Igaz ugyan, hogy a miniszterelnöknek a klotür eszében sincs . Igaz ugyan, hogy a szólás­­szabadságot nem elnyomni, hanem ellenkezően, éppen az ellenzéki terrorizmussal szemben, biz­tosítani akarja, de lehetett tudni, hogy az ellen­zék azt a kijelentést, kortestekéül fogja felhasz­nálni. Szerencse, hogy a számbavehető közvéle­mény nagy többsége az, mely a miniszterelnök e kijelentését várva­ várta s az országgyűlés te­kintélyét és méltóságát aláásó botrányok megszün­tetését türelmetlenül óhajtja, különben megeshet­nék, hogy az az erélyes hang, melyet a minisz­terelnök hallatott, a választások folyamán csak­ugyan félremagyaráztathatnék. Éppen oly őszinte, rideg és nyílt a trónbe­széd is, amilyen a miniszterelnöknek minden ki­jelentése, mert az igazság elmondásán kívül más czélt nem rejteget. Ami ott el van mondva, egy betűig igaz, tudja ország-világ, s egyéb czél vele elérve nincs mint az, hogy az öt év alatt megtörténtek csoportosítva, áttekinthetően állh­at­tak a közönség elé. Az ellenzéknek nem tetszik, az ellenzék száraznak találja, az ellenzék hibát keres benne. Nem újság! Ez így van mindenütt: a közönsé­gen a sor, hogy a kettő felett ítéletet mondjon. Az áruló­ Deil Jenőről van szó, a felebaráti szeretet­nek kiapadhatatlan nemes forrásáról. Aki múlt ős­szel kész volt meguralni ér­zelmeit, amelyek még több jog és szabadság után sóvárogtak, nem a maga, hanem a polgár­társai részére, és aki e­miatt kész volt a sza­bade­lvű párt sorába belépni a végből, hogy még többet használhasson, nem magának, hanem pol­gártársainak. Aki, mikor látja, hogy jelöltsége az igaz ügynek ártalmára lehet, lemond a dicsőség pálma­ágáról, amel­lyel polgártársai rendületlen és ra­jongó lelkesedéssel kínálják. Aki az ős­szel kiállta a vízkeresztséget, vérkeresztséget követelnek tőle ma a képmuta­tók, az álarczosok. Hitehagyottnak, renegátnak, árulónak neve­zik őt e napoknak írástudói és képmutatói. Az Isten báránya látszólag védtelen. Ellen­ségei beordítják a csapszékeket, elárasztják fal­ragaszokkal az utczákat s a felizgatott vad cső­cselék utánuk ordítja, hogy „hitehagyott, rene­gát, áruló.“ Az izgatók pedig gyönyörködnek a vérke­­resztség jelenetén, amelyet ők rendeztek neki, amelyről ma azt hiszik, hogy a vérvesztésbe belehal. / Gyönyörködnek s arczaikról leolvasható a feketevér-8ugallta gondolat, amely eltorzítja arcz­­vonásaikat: „másokon segítettél és magadon se­gíteni nem tudsz; ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!“ Csalódni fognak gyűlöletteljes reményükben, hogy nem fogna leszállani róla! Harmadnapra fel fog támadni a meggyilkolni szándékolt igazság! Harmadnapra Deil Jenő ismét az lesz min­den polgártársa szemében, aki évtizedeken át volt, a felebaráti szeretetnek apostola, minden nemes, szép, jó és igaznak önzetlen és önfelál­dozó barátja ! Mert a szabadság, egyenlőség és testvériség szent eszméi Deil Jenőnél nem hamisított bornak czégérei, hanem benső hit és igaz meggyőződés, eszmények, amelyeket keresztrefeszíteni lehet, de meggyilkolni soha ! Deil Jenő már harmadnapra több lesz sú­lyában, erkölcsi erejében, amint volt. A hamisság, amely őt rosz­szellem gyanánt kísérte eddig, nem gyanúsíthatja többé, hogy önző czélokból lépett át a szabadelvű párt tábo­rába, amelynek immár kétségtelen dísze, erős oszlopa és jogos büszkesége ! Ami ellenben az árulást illeti, minden józan fő előtt kétségtelen, hogy elárulni lehet a királyt, a hazát, lehet az emberiség bármely nagy ideál­ját, de a magyar függetlenségi pártnak múmiává aszott mondókáit elárulni nem, — ezektől csak menekülni sikerülhet! TÁfICZA: Az első párviadal előtt. Háromszínü zászlók lengettek s a zene szólt a nagy terj­edelmü nemesi portán. A zászlók dárdái föl voltak pántlikázva és vi­rágozva. Legalább is ötszáz ember dalolta az udvaron a Kossuth-nótára, hogy „éljen Kaponyay György, a kö­vetünk.“ Látni való tehát, hogy alkotmányos aktus volt készülőben. A gyerekek, a nemes ur gyermekei, két szőke leány és egy két éves fiúcska kikönyököltek az ősi ház tornáczán s ők is éltették a követet. Egyszerre elhallgatott a zene, a dal és az éljen­zés zaja. Egy széles vállú, domború mellű, sugár növésű ur jelent meg a választók között. Magyaros, puha kalapján fehér strucztoll lengedezett. Boltozatos hom­lokára szénfekete fürtös haj duzzadozott ki. Szemei kissé 6887 duzadozottak, de mint a parázstűz úgy csil­lognak. Orra kissé hajlott, eleven, mozgó czimpákkal. Bajusza sugár és kunkorodott. Szájszélei pirosak és finom metszésűek, szinte beharapottak. Telt álla nyí­rott, fekete szakállal körítve. Vállaira egy piros gallérú, füstös parasztguba volt csak úgy hanyagul rádobva. Mellét karneol gom­bos rövid szabású dolmány szorította össze, lábain suj­­tásos, halovány molnár-kék nadrág feszült meg. Csil­lagos ezüst sarkantyúja, mint a csengő, úgy szólalt meg, mikor az emberek közé lépett. —g— Messzeható, gordonka­ hangja, mint harangzendü­lés reszketett meg a friss hajnali levegőben . — Gyermekeim! Mindnyájan tudjátok, hogy apá­­i­mat leszúrták Kufstein börtönében, mert szerette ha­­j záját. Engem is megölhetnének, de akkor se kiáltanék­­ mást, mint: éljen a haza! Velem jöhettek útról-útra, mert a hazaszeretet útján foglak vezetni benneteket. Aki igaz magyar, aki nem fél a hatalomtól és nem áhítozik a zsíros konczra , az jöjjön velem. Válasszuk­­ meg követünknek Kaponyay Györgyöt. Ép olyan igaz magyar, mint én. A nép éljenezett. Az az ur pedig, aki ezt a be­­­szédet tartotta, egy selyem zászlót vett a kezébe s­­ a nyeregbe ült. Szakasztott az az arcz, azok a szemek, az a ter­ j­let, aminővel a magyar nemesség típusát rajzolják. A nép, ki kocsira, ki lóra kapva, dalos ajkak­kal követte, mint egy félistent. A faluvégi grófi udvarból pedig hosszú nyakú angol paripán egy lovászlegény vágtatott be a városba, hírül vinni, hogy Bolyi Farkas megindult a válasz­tásra, jó lesz tehát vigyázni. Úgy esett a választás, hogy Kaponyay György ellenében néhány szavazatok gróf Karácsonyi Edmun­­dot választották meg. A lelkesedést, amit Bolyi Far­kas maga teremtett meg, legyőzte a grófi uradalom­nak ingyen bérbe adott dűlő földjei és selyem gyepü kaszálói. Késő estére lett meg a választás. A bizottság a szavazásos hivatalos összeszámo­lásával volt elfoglalva. Ekkor történt, hogy Bolyi Farkas zörgős kis kocsijában fölállva, oda kiáltotta az ellenpártnak: czudarul csinálta, ezt Stromm Fer­­dinánd i­s vállain összerántotta a fürtös gubáját. Ebben a pillanatban kigyűlt a fa­bódé, melyben a választás történt, a Bolyi Farkas népei, a híres ka­rádiak, szétverték a bizottságot, tűzbe dobták a jegy­zőkönyveket és Stromm Ferdinánd, a grófi párt vezére, véres fővel menekült a választás színteréről. Bolyi Farkasnak bizony meggyűlt a baja. Alig még alig tudott a törvényszéknél az alól a vád alól menekülni, hogy a véres zavargás az ő intésére történt. De mikor tisztázva lett, hogy ebben része nem volt, el kellett intéznie dolgát Stromm Fer­dinánd jószágigazgatóval, aki ellene a megyeteremben, a kaszinóban, a fölmentő ítélet után is, nyíltan han­goztatta a gyilkosságra fölbujtás vádját. A szerencse Stromm Ferdinándnak kedvezett. A megye legdaliásabb emberének, Bolyi Farkasnak a szivén ment át a pisz­toly golyója. A gyerekek a mamájuk ijedt sikoltására ébred­tek föl és az apjuk temetése után aludtak el. A temetése megható, elnyújtott gyászdalaival, a koporsóra hullott göröngyök zuhogása, a mama szagga­tott sírása, mint egy nehéz, gyászos kép ötlött föl a 24 éves Bolyi Dezső emlékében, mikor a két barátja magára hagyta. Mintha maga előtt látta volna most, 24 éves ko­rában az apja hátracsuklott fejét, lefogott szemeit, mozdulatlan, merev arczát, szederjes ajkait, s a föl­dön ledobva a megtépett, véres ruhákat. Borzongva szorult össze a szíve, halántékaira hideg gyöngyök ültek ki, forró lélekzete égette ajkait, szemei lázas tűzben égtek, mikor atyja váratlan halá­lának bus képét maga elé idézte. Azóta a két kis leánytestvérből angyal lett­, csak az édes jó anya, ez a szent özvegy élt meg bus lemondásban, az örök gyász szenvedésével jóságos, szelíd arczán. Ennek a becsülendő, tiszta asszonynak ő, Bolyi Dezső, meg a gyötrelmes emlékek képezik az egész világot. És most, ime elment a két barátja megállapi-

Next