Katholikus Hetilap, 1874 (30. évfolyam, 1-53. szám)

1874-03-26 / 13. szám

122 Az egyház maga is társulat, világtársulat, minden üdvös társulati eszmének első szülőanyja, a társulati közreműködésnek nevelő, ápoló dajkája. A Szent­ István- Társulat munkássága szerény, csen­des, de mennél szerényebb, annál biztosabb; mennél csendesebb, eredményben annál gazdagabb; egy osz­tályt sem mellőzve a társadalomban, mégis mint a tevékeny felebaráti szeretet különösen oda siet, hol a szükség legégetőbb; azon osztályhoz, mely legéberebb gondot igényel, szellemi ügyefogyottsága miatt az első csábitónak prédául eshetik, egykor a legnagyobb rom­bolásra eszközül válhatik, ha elméje nincs a kor szük­sége szerént a keresztény hit igazságai által felvilágo­­sítva, ha szíve nincs az Isten félelmével és szeretetével felvértezve. E czélra inkább hasznos mint fényes műveket ad ki, kiadványainak becsét a tartalom állandó becsében keresve. A kis káté a tudósok akadémiái előtt kisszerűnek tűnhetik föl, mégis a kis káté erkölcsösítette az egyéne­ket, szentesítette a családi tűzhelyeket, művelte Euró­pát, az ő tíz parancsolatával sugalmazta a kormányzási szabályokat. Az egyháznak örök elve: jó hiveket, s jó polgáro­kat nevelni; mikor ezt elérte, a jó polgári s állami rend azonnal, s önmagától meglett. Mások Plátót követik, előbb polgári államrendet papírra tesznek, alkotmánynak nevezik, s hozzá illő ál­lampolgárokat később keresnek, gyakran erőszakkal idomítanak, — zavar, feloszlás, sülyedés a vége. A Sz.­István-Társulat irodalmi téren működik, melyen a nagy világharcz is vitatik, melyen az ellen­tétes eszmeáramlatok összecsattannak, s melyen a nagy kérdés, — keresztény műveltség, keresztény állami s társadalmi rend maradjon-e fen, vagy pedig kétezer évvel essék-e vissza az emberiség? eldöntetik. Más szó­val: váljon külsőleg idomított, legyalult barbárság, az ő mindenkit kizsákmányoló eszével, az ő mindenki iránt kihalt szívével foglalja-e el a felebaráti szeretet­­ben apadás nélkül találékony, életfeláldozásig fárad­hatatlan keresztény szeretet és műveltség helyét? A harcz végleges mozzanataihoz látszik közelíteni, mert a közbeeső árnyalatok elmosódván, ma már csak a keresztény hit és hitetlenség, a keresztény, vagy az Isten nélküli rend állnak egymással szemközt. Irodalmi munkásságunk mentő, föntartó, nemesítő, művelő. Ha az áramlatot föl sem tartóztathatjuk, de ha csak egy lelket, egy szivet mentünk meg az Urnak, fáradalmaink meg volnának jutalmazva, mert egy lélek ára, a Megváltónak kiontott vére, a keresztfán kioltott élete. S végre­­— in magnis vei voluisse sat est. (Általános helyeslés.) Azon intézet, mely egykor a pogány classicusokat az emberiségnek megmentette, mely a tudományos egye­temeket létrehozta, mely az egyes nemzetek fiai között nemzeti classicus írókat nevelt, bebizonyítván ezáltal is, hogy egyetemisége mellett az egyes nemzetek érde­keit háttérbe szorítni sem szándéka, sem kedve, mely a szépművészeteket minden nemeik szerént az utánoz­­hatlanság sokáig emelte, ezen intézet, nevezzük meg azt, a katholikus egyház, nem lehet a valódi fel­világosodásnak, műveltségnek, haladásnak, — miként némelyek elhitetni szeretnék, — nem lehet ellensége. (Általános hoszantartó helyeslés.) Az emberek változtak és változnak elveik­, néze­teik­ törekvéseikben; de nem az egyház; ez mindig hívőket, mindig hű alattvalókat nevel, akik a polgári rend ellen csak akkor lázadnak fel, miután megtanít­­tattak fellázadni édes­anyjuk, az egyház ellen. Tudjuk, hogy a nagy eszmeáramlatokban köve­telnek némelyek,­­ szűnjék meg az egyház lenni, ami volt, s legyen, ami eddig nem volt. Eddig volt isteni, legyen ezután emberi; eddig volt egyetemes, legyen ezután nemzeti, tűrt kereszténység. De az egyház marad, miként, hogy aranyszájú sz. Jánossal szóljak, miként a Megváltó felhasított oldalából s átdöfött szivéből született, isteni eredetére, változatlan tanításainak, szervezetének lényegére nézve; saját körében — a lelkiekben — tanítva szüntelen, de soha sem taníttatva, — vezetve, de soha nem vezet­tetve, a kinyilatkoztatott isteni igazságok fényével a népek és nemzetek élén előhaladva, a népek és nemze­tek után soha nem sántikálva. Az egyház lényegén, tekintve annak akár tanát, akár szervezetét, egy pontot föladni annyi mint tőle elpártolni, mint azt tönkre tenni. A keresztény hitet­ és életrendet csak elfogadni lehet, — teremteni, újból szervezni nem lehet. (Úgy van.) Társulati működéseinknek ez az iránya, ez a fősza­bálya, a kath. hitünknek, két. felebaráti szeretetünk­­nek kötelmeit az irodalmi téren szerényen ugyan, de serényen is, törhetlen hűséggel s lelkesülten teljesíteni. S meg vagyunk győződve, s meggyőződésünket fennen is hirdetni készek vagyunk, hogy midőn az irodalmi téren kath. hűséggel működünk, a hazának, a nem­zetnek, polgártársainknak a leghasznosb szolgálatot teszszük. Ezek után csak még a lelkes gróf és elnök urak ő nagym­­éltóságaikhoz van egy kérésem. Fogadják forró hálánkat azon kitűnő buzgalomért, melyet a társulat vezetése és gondozása, czéljainak előmozdítása körül a lefolyt évben is annyi önfeláldozással, annyi ügysze­retettel tanúsítani méltóztattak. S ezzel a Szent-István-Társulat mai nagygyűlését megnyitottnak nyilvánítom. (Hoszantartó éljenzés.) A gőz, a villany és a gondolat. — Mese. — A gőz s a villany — távolabb Hallgatva állt a gondolat — Vitát kezdettek abban, Hogy melyikük fut jobban. S szólott a Gőz :­­ha én futok, Oly szörnyű lábbal vágtatok Két sík vason, völgyön-hegyen, Követni hogy nem bir a szem. Sólyom, galamb, mind elmarad, S a ló, arab vagy angol,

Next