Katholikus Hetilap, 1874 (30. évfolyam, 1-53. szám)
1874-01-29 / 5. szám
Megyen misére. . Megyen misére a jó anya Viszi magával gyermekét, Meghintve ötét, szentelt vízzel Amint a templomba belép. Hadd tenyészszen, igy gondolkozik Kicsiny szivében az a mag, Melyet ő ültetett beléje — A szent keresztény áhitat. Hadd növekedjék fel Istennél S embereknél kedvességben, Legyen vigaszom, ha gyámolom Tehetetlen vénségemben__ S S az évek egyre málladoznak, A kislány felnevekedék, S az anyából a szegénykéből Lett egy ingó házdüledék. 42 a dogma az igazság erejével bir. Annak hódolnunk kell kényszerből, ennek meggyőződésből. Miért akarja tehát az állam az egyház jogát sárral dobálni, mikor az egyház csak lelkismeretben kötelező törvényeket ír elő? Hatalma nem e világból való. Az egyház hitben és honszeretetben gazdag generatiót nevelt az államnak, csak a kebléről leszakadtak nem értik meg ezt. Mert az állam azon bölcsek közé tartozik, kik okosan cselekesznek bolondságot. A kinyilatkoztatás elleni esetlen harczban, a positiv igazságok megdöntésében az első akadály a nép, mely nem tud, hanem hisz s mig hite lesz, nem válik önkény rabszolgájává. A tudó embert, sütkérezzék bár trónusok árnyában, az állam megveheti, hasznára fordíthatja, beállíthatja az universális önzés óriási gépezetébe rugónak, keréknek; a néppel, mely hisz, ezt nem teheti, azért hitét támadja meg és dogmatizál. Nem volt elég a testvérvér, melyet az aranyba, vagy diplomatiába bújt szennyes önérdek az emberiség életében annyiszor kiöntött? Nem volt elég az özvegyek és árvák siralmas jajveszéklése, mely az égbe rontott keserű panaszszal a lelkismereti üldözés ellen? Újra elő kell hívni a pokol legsötétebb ördögét, a testvérharczot, hogy az ember még jobban megtanulja gyűlölni faját? Mi vétke van a népnek, hogy míg egyrészt verejtéke drága adóját tőle a természet megtagadja, másrészt az állam mindenhatósága megöli hitét? Komoly kérdések, melyekre Svájc és Poroszország feleletet nyújt. Az állam potentiája alatt mi ama lelki zsarnokokat értjük, kiknek gyűlölt a hivő nép eszméje, kik és azért a pokol kapuinak szomorú szerepére vállalkoztak és el akarják hitetni a néppel, hogy javára törekszenek akkor, midőn boldogtalanná, hitetlenné teszik. Ám feleljen ezért s a következendőkért ama hatalom, mely Isten nélkül akar kormányozni, s amely kész megfosztani a népet hitétől csak hogy beteg agya szüleményének, a divatos modern eszmének testet adjon. Ott tipeg jó leánya karján. Ez vezeti most templomba, Ez ápolja hű szeretettel / Évente úgy mint naponta. Ez igazítja meg a vánkost Beteg anyja feje alatt, Ez biztatja, mondva nekie Szent írásból szent szavakat. Mily jól teved od anya midőn Leányodat igy neveléd, Midőn szivébe a keresztnek Tanát s hitét csepegteted. Beteljesüle kívánságod, Mit felőle ápolt szived — Mert ő bús napodnak vigasza, Singó lépted gyámbotja lett. S.k. R—d. Vazul herczeg. (Egy lap hazánk történelméből.) Irta Belicza Pál. I. Szent István dicső uralkodásába esik Esztergom várának legszebb korszaka. Büszkén uralkodók az ősz Duna, a táj , sőt az egész ország fölött kihivólag állva magas bérezén, mely nagyi eseményekben gazdagon látott elhaladni számos századot. Dicső volt e királyi vár; szive akkor szép hazánknak; a keresztény művelődés napja innen árasztá szét jótékony sugarait. Az 1031-iki évtől fogva azonban, midőn István megbetegedett, Imre herczegben sírba szállván minden öröme, e várból is mindinkább elveszett a magyart jellemző nyiltság és bizalom szülte kedélyesség, e helyett a külföldi cselszövő udvarok mintájára mindig nagyobb és nagyobb mérvet öltött a titkolózások és csalódások okozta bizalmatlanság. — A gőgös királyné, a ravasz Péter és a haszonleső idegenek Péter érdekében együtt fújták a követ és gyűlölék a magyart, pedig zsírján hízanak megannyian. — Lássuk azonban közelebbről, milysötét hálátlansággal viszonozák szent királyunk jótéteményeit. Egy szép tavaszi napnak reggelén a várkert lejtős útjain egymásról nem tudva Grizela és Péter élvezik a viruló természet kellemeit. úgy látszik, hogy egyiket sem a természet szépségei csalták ide, mert mind akettő nyugtalanul jár föl s alá. »Én, Velencze gyermeke, én hódoljak e barbár vadfiaknak ?! — tör ki indulatosan Péter. — Az igaz, hogy az igazság részökön van és ezek a konok magyarok nem könnyen tágítanak; de sebaj; majd megmutatom én nekik, hogyan osztanak Velenczében igazságot. — A király beteg, a királyné részemen van, versenytársaim távol vannak az udvartól, ezeket a ravasz idegene két pedig könnyű lesz részemre hódítani. Sokkal jobban ismerem én ezen álnok lelkeket, mint sem hogy