Katholikus Hetilap, 1874 (30. évfolyam, 1-53. szám)
1874-12-03 / 49. szám
Siralmas ének. VII. Mily dicső az : robogó, szép fogatokon járni; Ékes villák- s palotákban ruganyokon hálni! — Hej de majd a lélekharang egyszer csak megkondul, S jó lesz az a szűk lakás is a hideg porondból! — Teli erszény, tündér alak van a birtokodban; Gyönyöreid, kényelmeid véghatára hol van ? — Hej majd egyszer a kis harang neked is megkondul, S porrá lesz az, ami egykor vétetett a porbul! — Ínyingerlő étel-ital hizlalja a tested; Napjaidat örömiddel rózsaszínre fested? — Lelked majdan kiszabadul e siralomkonbul, S férgek eledele lészengedélt anyagodbul! — Hej a földi boldogságnak nagy a bolondsága! Irigységet, szívgyötrelmet, halált szül a csába. — Igaz lélek nyugodt szívvel, ha szegény is, boldog; De a két rab nem ily szemmel tekinti a dolgot! — Neki csak ez árnyékvilág örökös hazája. A tant ama túlvilágról este ki nem állja. »Egyél, igyál, élvezz, rabolj, hogyha rajt nem érnek. Ezer szivet tömkelegez ez az álnok ének! — Becsületed és vagyonod nincs itt biztosítva. Házadat is fölégeti a boszuló szikra: Mert, ha el nem rabolhatják vagyonodat tőled, Irigységek koldust siet csinálni belőled. Igaz után szerzett vagyon nagy istenajándék. De a jámbor lélek előtt mindez csupa árnyék. Ha él is a földi jóval — és ezt ki tilthatja ? — A magasb czélt nem téveszti ezer áldozatra. 488 A törvényhozás intézkedéseit nem is említjük, mert már itt általában belátják, hogy a teendők tudata által elcsábítva, nem vetettünk számot magunkkal. De épen ez, s itt látjuk, hogy az isteni gondviselés a roszból is jót tud lehozni, s kedvező fordulatként mutatkozik, s mi hiszszük, hogy első elragadtatásunkból fölocsúdva épen a tulság következtében, melyre jutottunk, a kellő álláspontra térünk. A külélet teendői mellett nem fogjuk feledni a belélet igényeit sem, hanem felismerve mindkettőnek tényezőit, mindkettőn fölül emelkedünk és megértjük az ember eszméjét. Nem fogjuk a czipészt többre becsülni, mint a költőt, mert az a külvilág, ez a belvilág számára dolgozik. Nem fogjuk dicsérni, mint egy lap legközelebb, ha a pap éji őrszolgálatot tenni kényszerül, mert meg tudjuk mindkettőnek ténykedését érdemszerént becsülni. De hogy ez létesülhessen, a mostani vallásgyűlölettől terhes világi szellemnek okvetlen át kell alakulni. Vajha országos bajaink, nyomorunk ezen üdvös, s eléggé meg nem becsülhető átalakulást létre hoznak! Emberbarát lakóin a szegény, özvegy, árva, Hon és hit ügye előtt a kapu nincs bezárva. — De a vallástalan ember henye palotája Csak a dőzsölő czimborák tivornya-tanyája! — Nekik mi van, soh’sem elég; s ha pusztul a kamra, Az igazak java után nyúl kezeik karma ! — Semmi sem szent; nem az egyház aranyos szentélye; Vesz az ország, ha ezeknek zsarnokol önkénye! A közjó csak mézes-mázos vesszeje a lépnek, Cselfája az elámított jóhiszemű népnek. Kit a szennyesült önérdek, rut haszonleséssel, Mint egy haramiabanda, iszonyúan késel. — Tisztelet a honfiaknak, kiket ez nem illet; Becsületes magyar ember nem is tehet illyet. — Egek Ura! nézz kegyesen hazánk szent földére, Hogy ne jusson a bitangok enyves vesszejére! ... És te magyar nép t eszedet ne akaszd a szegre : A csábigék hamis pénzét igazul ne szedd be! Ha most szegény vagy is talán, gazdagabb nem lészesz, Ha úrhatnám léhütőknek szolgálatot teszesz. »Imádkozzál és dolgozzál!« — ez az én tanácsom! S majd lesz borod a pinczében s kenyered a rácson. — Ölelgesd a tudományt, és melegedjél nála. De vigyázz, hogy a lelkedet a földhöz ne vágja! — Legyen földi boldogságod családi csendélet; Jaj neked, ha tilosban ezt mással fölcseréled: Oda lesz a becsületed, vagyonod és nyugtod. Ezen után lehet könnyen koldusbotra jutnod! —Szeresd a hont — amely téged ápol szeretettel — Necsak szóval, de ha keilend, önáldozó tettel. — S legyen István birodalma hit, erény mezője. Bölcs honatyád s okos népek erős tölgyerdője .... Bús Remete. Háromszori kísértés. Beszély. (Németből.) A komor, ódon butorzatu szobában egyedül ült egy nyúlánk termetű, fekete szemű leány, kinek tekintete, anélkül, hogy szépnek lett volna mondható, különös jellemszilárdságot árult el. E pillanatban vonásai a boldogság átszellemült kifejezésével birtak: egy levelet olvasott s annyira el volt mélyedve annak tartalmába, hogy egy szép izlésteljesen öltözött fiatal leány belépését nem is vette észre. Halkan és szótlanul közeledett feléje a belépő s pajkos mosolylyal hajolt előre az olvasó vállán át, hogy betekintsen a levélbe. A meglepetés kifejezése volt arczán észrevehető, midőn fenhangon e szavakat olvasá : Szerelmem! — »Ugyan ki ir neked igy, Adél?« — kérdé hirtelen*