Katholikus Hetilap, 1875 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1875-09-16 / 37. szám
rendezett államban szomorú agyrém. Nem az állam, hanem az egyes ember kénytelen életét őrizni. De anyagi haszon sincs. Mit nyer az állam az életfogytiglan, vagy húsz—tíz évre elítéltekkel? Ezek az állam költségén eltartott, s jelenben már a legkényel ,mesebb életnek örvendő rabok százezred részét be nem hozzák annak, amibe az államnak kerülnek. A börtönök budgetje azon pénzáldozat, melyen az állam a társadalom fenéit őrizi. Az állam fizeti a halált megérdemlett gonosztevőket, s a becsületes embereket hagyja meghalni éhen. Az első törvényhozó maga a mindenható Isten volt. Az ő törvénye igazságos, szent és változhatlan. Soha sem fog jőni oly kor, melyben ezen változtatni lehetne. De szakítani Istennel annyit teszen, mint szakítani törvényeivel. Még mindig atheismushoz hajlott azon nemzet, mely a társadalommal szemben fenálló legszomorubb jogát az álhumanismusnak áldozatul vetette. Élet, jog mindenkinek, de halál annak, ki az életjogot embertársában vakmerően s gonoszul megtámadta. De ah mi ez? az ablakon Koczognak ... oh ne menj ! Tán ép a gyilkos vár reád. . De ő nem fél — megyen. És női hang szól: »Szél üté Elébb meg férjemet, Oh jőjön, a boldogtalant, Kérem, gyóntassa meg!« És mén a pásztor, ajkain Ima s áldás lebeg. — Törődött szívvel fekszik ott A bűnhődő beteg. Ő az, ki nem rég pásztora Halálát szomjazá, S ez most az élet ajtaját Számára megnyitá. Szülik József: Életkép. 1. Fölkelt a nép s zajong, miként A tenger árjai; S az utczákon viszhangzanak Mennydörgő hangjai. Gátat ha veszt a szenvedély, Dúl, pusztít szerteszét, Jaj annak, aki ellene Kitárja kebelét! A lázadóknak közepén Kiválik egy alak; Arczán nem-ember indulat Vonási látszanak. »Halál a papra — igy kiált — E kéz lesz gyilkosa, Minket ne csaljon már tovább, Elég soká csala!« 8 feltántorogva elrohan, Lakában megpihen. Csupán az éjhomályra vár, S ő orgyilkos leszen. II. Az éj leszállt, a föld felett Csönd és homály honol. Jó pásztor, ébren vagy te még, r Ébren s imádkozol! Nem félsz, hiszen, hallád, az orv Gyilkol fen ellened? Ki Istennel békében él, Haláltól nem remeg! 310 Egy talá lkozás. Elbeszélés. (Vége.) Az idegen most majd utazótársának nem annyira szép mint inkább érdekes fejét, majd Pedro tarka, hóbortos alakját és öltözetét vette szemügyre, mintha ezekből akarna fölvilágosítást meríteni. Nem egy udvari tiszti állást, nem egy polgári foglalkozást nevezett már meg a senornak, ez azonban mindegyikre fejét rázta, míg végre az idegen hirtelen a vándorkomédiásokról s a festészekről és a szobrászokról is megemlékezett. Nyájasan mosolyogva intett fejével Pedro gazdája, azután felállva helyéről meghajtá magát az idegen előtt s e szavakkal mutatá be magát : »Én sevillai vagyok, az Estevan család tagja s egyszerűn Murillónak hívnak.« »Murillo!« kiáltott hirtelen fölugorva a meglepett ! — »Ön, ön Murillo?« »Eddig legalább az voltam amott lenn, szülővárosomban — és úgy hiszem, senor, hogy önnek ez ellen nincs kifogása? De, téve hozzá, szabad-e most már nekem is tudni, hogy kihez van szerencsém?« »Találja el caballero!« mondá mosolyogva az idegen, ki a borral teli kancsót tartva kezében Murillóval szemben állt, s tőle csupán az asztal szélessége választotta el. Hasztalan találgatta a festést, mert a talányt nem tudta megfejteni. »Annyi bizonyos, szólalt meg az idegen, hogy az én nevemet nem kevésbbé emlegetik, mint az önét; mindkettőnk hires ember a maga nevében ! Kaczintsunk, vigan — s amint én önt örök időkre éltetem, éltessen engem is, a hires, a félelmetes — Rocha Gramardát, mert hozzá van szerencséje!« Művészünknek ezen váratlan s egyáltalán nem örvendetes nyilatkozatra, kiesett kezéből a kancsó, Pedro pedig, ki a beszélgetést figyelemmel kisérte, egész erejéből kiáltott segélyért az asztal alól, hová ijedtében a székről leesett.