Katholikus Hetilap, 1876 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1876-01-13 / 2. szám
Mi katholikusok nem vágyódunk, de nem is szorultunk ily államra, mert az erkölcsi rend feltétele, a szilárdan megalapított dogmatikus hittanok birtokában vagyunk, melyek mindnyájunkat kell hogy áthassanak és tételes polgári törvények nélkül is kiszabják a hívőnek cselekvésmódját a végletekig vitt jogállamban épen úgy, mint Afrika puszta síkjain. Ám forduljon a jogállam eszméjéhez mint végső mentő deszkaszálhoz azon felekezet, melynek hitczikkelyei simulás utján lassankint elvesztették eredeti értelmüket, de mi katholikusok nem engedjük magunkat a szép czégér által tévútra vezettetni, mert a mi társadalmunk alapja marad, mint volt, örökké a tiszta erkölcs s erre alapítjuk majdan a törvényeket, nem pedig megfordítva, egy országgyűlési celebritás eszmeszüleményére az erkölcsi tanokat. A versengők. Allegória. A véghetetlenség mérhetlen terén Három testvér, a Múlt, Jövő s Jelen, Mint az agg Időnek gyermekei, Egymás között verengni megjelen. Versengésüknek tárgya az vala, Hogy eldöntsék végre maguk között, Melyiknek volna nagyobb érdeme A földön élő emberek fölött ? * Először a Múlt, mint testvérinél Előbbszülött, imigy beszélgetett: »Testvéreim ! már ismerjétek el, A legfőbb érdem illet engemet: A föld tudósi amit tudni hisznek, Tőlem hallották s nyerek egyedül; A legbölcsebb tőlem kér tanácsot, Velem beszél előbb terve felől. Hozzám jőnek tanulási vágyból A földön élő kicsinyek s nagyok, És elismeréssel mondogatják, Hogy az élet tanára én vagyok. Reám bízza az emberi nemzet Amit csak alkot szépet és nagyot, Nézzetek jól szét sötét lakomban, Hogyha nincs-e mind megőrizve ott , Amit telen te szerzesz a földön, Elveszne mind, ha én nem érzeném; És rád Jövő számítni ki merne?------— így hát a legfőbb érdem az enyém.« * * A múlt szavára a Jelen felelt; Állítván, neki van főérdeme. »Kérdjetek — mond — minden egyes embert, Vájjon nem a Jelennek élnek-e? Nálam leli örömét a kéjencz; Bizonytalan Jövőre nem figyel. A Múltat ő csak nevetni szokta Gyermek számára irt meséivel. Múlt! téged csak akkor emlegetnek, Ha a Jövőnél nincsen már remény, S hogyha én se nyújtok semmi érvet. — A főérdem igy hát az enyém.« * * * A Múlt s Jelen beszédei után A Jövő szólt komoly nyomatékkal : »Hasztalan — mond — minden törekvéstek! Hagyjatok föl hiu szavatokkal! Mi vagy te Múlt?? Halál gyötrő képe, Melyre csak fájó könyek hullanak; Szörnyű sírbolt, hol a bús gyász virraszt, Őrizve szegény néma holtakat. Mit ér a tudomány, melyet birtokolsz? Mit a csillogó kincs s tapasztalat, Ha azokat — kik hasznát vehetnék, Halva tartod lábaid alatt ? — — És te J e 1 en, ki szintén szólni mersz ! Még te beszélsz érdemről, ki csupán A Múltnak gyűjtőd pazar tettedet, Könnyelműen járva élvek után ? Minden nyomor, a föld minden átka Tőled szület’ a Múltnak terhire; S ha én Jövő nem lennék,— valid be csak — Örült kétségnek vége lenne-e ? — Jól alkota engem, Jövőt az Ur, Hogy lennék végtelen reményteli, Kinél a csüggedő — avagy már halott Szive vágyát — s életét fölleli. Kit Jelen hóhér keze kínoz, S reményvesztten a Múlt sírjába ás, Azokra én, csak én, Jövő — vagyok Uj örök életre feltámadás.« Ki őket némán végig hallgatá, Az anyjok volt, az agg arczu Idő. Ő zárta be a gyermekes vitát, ítéletét imigy adván elő: »Amin vitáztatok egymás között Előbb színem előtt jó gyermekek, Arra ítéletem is ebből áll, Jegyezzétek jól meg, figyeljetek : »Isten az, ki minket megalkotott, Hogy kisérjük a földi lényeket Bölcsőjökből sirtokba s onnan át a végtelenbe', hova léptetek. Mit a halandóért tesztek velem, kötelmünkben áll megtennünk neki. Ezért az érdemi dicsőség tehát Csupán a bölcs Teremtőt illeti.« Beregi Sándor. 10