Katholikus Hetilap, 1878 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1878-11-21 / 47. szám

Budapest, 1878. 47. szám. November 21. Megjelenik minden csütörtökön. — Előfizetési ár : egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyed évre 1 frt. — Hirdetések ára: 4 hasábos petit sor 8 kr. Az előfizetési pénzeket a Szent-István-Társu­lat igazgatóságához, a kéziratokat a lapszerkesztőséghez (IV. Lövész-utcza 13. sz.) kérjük küldeni. Mint Rachel sírja... (November 2. 1878.) Mint Rachel sírja Ephrata pusztáin, Virágtalan domb nyugalmad bús helye; S mint száraz felhő, mely a pusztán szárnyal, Lelkem borong rajt sötét bánatával: Ate Benonid — »fájdalmad gyermeke.« Rég ismered már ezt a jeltelen gyászt, Mely sirhalmodra virágot nem vihet; — A temetőknek egynapos tavaszsza Virágnyilásra hogyan is fakaszsza Töviskoszorúm’ — fájó emlékimet!.. . Egykor tied volt; szenvedéseidből Fűzé az élet, — és végig hordozád, — S midőn fejedről a halál levette, Hogy emlékednek lelkem eljegyezze — Hideg kezével szivemre fonta át. S ez uj sebet vert minden dobbanással, És annyi sebben még sem vérte el!... — Immár a tüskék gyilkos éle tompa, Hitem, reményem lassankint bevonta A megnyugvásnak puha kérgivel. De hogyha jő a holtak tavasz-napja S virágokat nyit hideg sírköveken : Megérzi szivem töviskoszoruja, Feltört sebeknek vére festi újra, — Oh hogy sírodra le még sem tehetem!. .. E. Á. Béla. A megbüntetett féltékenység. — Beszély. — (Vége.) Csikosné a szép fákra figyelmeztette társát; Nina dicsérőleg nyilatkozott róluk. E pillanatban egy jól is­mert férfihang csendült meg háta mögött — férjéé! Rögtön arczára vonta fátyolét s reszketve suttogá Csi­­kosnénak: »Rosszul érzem magamat, kérem, vezessen a legrövidebb utón vis­sza kocsinkhoz!« A világért sem akart férje által megismertetni; de mennyire megszeppent, midőn Csikosné görcsösen ka­paszkodván karjaiba, őt néhány nagy rózsa­bokor mögé vonta, melyek elfödték őt Fehér orvos szemei elől, ki egy deli termetű férfi karján ment el mellettük. »Látom« — úgy mond Csikosné magában, »föl­ébredt a szerencsétlennek lelkiismerete, vagy sejti, hogy ki vagyok!« — Ninához fordulva pedig kérdé: »Ismerte ez urakat, asszonyom ? Úgy égtek Nina arczai : »igen, nem, nem láttam őket jól« — hebegő zavartan. »Értem, asszonyom! — Ha úgy tetszik — haza mehetünk.« Nina gépszerüleg biccsentett fejével, azt hitte, hogy egy őrjöngő tásraságába került, vagy hogy maga sincs teljes öntudatánál. Az utóbbi napok izgalmai foly­tán egészen kimerültnek érzé magát, feje fájt. »Haza, haza!« kiálta fel. A fogadóba érve el akart válni Csikosnétól, de ez szobájába követte őt s kinálás nélkül foglalt helyet, ha­tározottan kimondva, hogy kedves betegét nem hagyja el, míg az teljesen jól nem érzi magát. »Oh már egészen jól érzem magamat, csak pilla­natnyi gyöngeség vett rajtam erőt, de már ez is el­múlt«, erősítő Nina­s sírva fakadt. »Kegyed sír ? Talán azért, mert ő még nem jött el? Vagy talán még gyöngélkedik? Igen kegyed még beteg!« mondá Csikosné sapamlag sarkába veté magát.

Next