Katholikus Hetilap, 1878 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1878-11-21 / 47. szám
Budapest, 1878. 47. szám. November 21. Megjelenik minden csütörtökön. — Előfizetési ár : egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyed évre 1 frt. — Hirdetések ára: 4 hasábos petit sor 8 kr. Az előfizetési pénzeket a Szent-István-Társulat igazgatóságához, a kéziratokat a lapszerkesztőséghez (IV. Lövész-utcza 13. sz.) kérjük küldeni. Mint Rachel sírja... (November 2. 1878.) Mint Rachel sírja Ephrata pusztáin, Virágtalan domb nyugalmad bús helye; S mint száraz felhő, mely a pusztán szárnyal, Lelkem borong rajt sötét bánatával: Ate Benonid — »fájdalmad gyermeke.« Rég ismered már ezt a jeltelen gyászt, Mely sirhalmodra virágot nem vihet; — A temetőknek egynapos tavaszsza Virágnyilásra hogyan is fakaszsza Töviskoszorúm’ — fájó emlékimet!.. . Egykor tied volt; szenvedéseidből Fűzé az élet, — és végig hordozád, — S midőn fejedről a halál levette, Hogy emlékednek lelkem eljegyezze — Hideg kezével szivemre fonta át. S ez uj sebet vert minden dobbanással, És annyi sebben még sem vérte el!... — Immár a tüskék gyilkos éle tompa, Hitem, reményem lassankint bevonta A megnyugvásnak puha kérgivel. De hogyha jő a holtak tavasz-napja S virágokat nyit hideg sírköveken : Megérzi szivem töviskoszoruja, Feltört sebeknek vére festi újra, — Oh hogy sírodra le még sem tehetem!. .. E. Á. Béla. A megbüntetett féltékenység. — Beszély. — (Vége.) Csikosné a szép fákra figyelmeztette társát; Nina dicsérőleg nyilatkozott róluk. E pillanatban egy jól ismert férfihang csendült meg háta mögött — férjéé! Rögtön arczára vonta fátyolét s reszketve suttogá Csikosnénak: »Rosszul érzem magamat, kérem, vezessen a legrövidebb utón vissza kocsinkhoz!« A világért sem akart férje által megismertetni; de mennyire megszeppent, midőn Csikosné görcsösen kapaszkodván karjaiba, őt néhány nagy rózsabokor mögé vonta, melyek elfödték őt Fehér orvos szemei elől, ki egy deli termetű férfi karján ment el mellettük. »Látom« — úgy mond Csikosné magában, »fölébredt a szerencsétlennek lelkiismerete, vagy sejti, hogy ki vagyok!« — Ninához fordulva pedig kérdé: »Ismerte ez urakat, asszonyom ? Úgy égtek Nina arczai : »igen, nem, nem láttam őket jól« — hebegő zavartan. »Értem, asszonyom! — Ha úgy tetszik — haza mehetünk.« Nina gépszerüleg biccsentett fejével, azt hitte, hogy egy őrjöngő tásraságába került, vagy hogy maga sincs teljes öntudatánál. Az utóbbi napok izgalmai folytán egészen kimerültnek érzé magát, feje fájt. »Haza, haza!« kiálta fel. A fogadóba érve el akart válni Csikosnétól, de ez szobájába követte őt s kinálás nélkül foglalt helyet, határozottan kimondva, hogy kedves betegét nem hagyja el, míg az teljesen jól nem érzi magát. »Oh már egészen jól érzem magamat, csak pillanatnyi gyöngeség vett rajtam erőt, de már ez is elmúlt«, erősítő Ninas sírva fakadt. »Kegyed sír ? Talán azért, mert ő még nem jött el? Vagy talán még gyöngélkedik? Igen kegyed még beteg!« mondá Csikosné sapamlag sarkába veté magát.