Katholikus Hetilap, 1880 (36. évfolyam, 1-53. szám)

1880-01-22 / 4. szám

. Előfizetési felhívás. A „Katholikus Hetilap“ 1880. évi folyamára a lap élén jelzett föltételek mellett még foly­vást előfizethetni. Bizalomteljesen kérjük tisztelt előfizetőinket s barátainkat, hogy a lapnak ismerőseik körében uj előfizetőket szerezni méltóztatnának. Virág-ereklyék. Döme Károlynak, Metastasio Fordítójának, 1815. * Oh magyar szivű­ kit arany kobozzal, Még mikor dajkád kezein lebegtél, Honnyod ártatlan fia, a' kegyelmes Músa megáldott: Nincs, ki érzékeny soraidra vérét Birja csendében; ’s ha vagyon, kietlen Puszta szikláján született s nemünktől Messze fajult el. Tetszik Akhiles nekem is, de akkor, A’ midőn dobszó rivadásra fegyvert kap, ’s vitéz erkölcs nemesen ragadja Bajnoki lelkét. Hát amaz bátor szülemény ne tessék ? Kléliát értém, ki leány, de férfi Eszszel és szivvel teli, jó reményre Hozta hazáját. Sok jeles Polgárt szüle régi Róma, Kik dicsőségét emelék Egekre: Annyi közt fénylik Regulus, csudája Minden időnek. Többeket festett, Döme, szép ecsettel; A miért versét, noha kis jutalmúl, Zengi kis lantom: Te hazánk nevében Tőle fogadd el. * Döme Károly, klassikus műveltségű kath. pap, mint aesth­etikus és műfordító Kazinczy irodalmi körének volt tagja. Meghalt, mint pozsonyi olvasókanonok. A hadi csel. — Történeti elbeszélés.— Irta: LILLA BODOG. (Vége.) A két vén katona fejét kezére támasztotta és mély gondolkozásba merült. Minden cselfogást és rászedést, mi egykori hadjárataikból emlékezetükben maradt, szellemük újra felidézett s azokat rendre mind meg­hányták. Mindazáltal hasztalan ügyekeztek azokat azon ügyre alkalmazni, mely őket oly élénken foglalkoz­tatta. Csakhamar meggyőződtek, hogy az udvari ármány és a hadi csel közt nagy különbség van. Miután egy ideig ily csöndes szemlélődésnek engedték át magukat, fölemelték fejüket s egymásra néztek. Egyik sem talált valamit, mit csak némileg is eszmének lehetett volna mondani. «Ne kínozzuk egyelőre magunkat tovább ezzel, mondá Mony fölállva s távozni készülve. Idődet nem szabad tovább rabolnom, Darois, nehogy bajt okozzak neked. Egyébiránt majd fogok én valami eszmét találni. A ló, melyet Fontainebleauban bérel­tem, vén ügető­s lovagját hatalmasan meg szokta rázni. Ez nagyon üdvös különösen akkor, ha az ember agyá­ban nehéz gondolatok forrnak. A szikra, melyet szel­lemembe dobtál, Darois, tűzijátékká fog fejlődni, — majd meglátod.» E szavak után a marquis búcsút vett az asztal­terítőtől. Ott hagyta a konyhahelyiségeket és nem­sokára a versaillesi kastélyt is, elment lováért, mely a városban egy szerény vendéglő istállójában volt elhe­lyezve, s azután útra kelt. Még alig volt Palaiseaun túl, midőn lovának moz­dulatai az ő gondolatait is hatalmas ügetésbe hozták. Egy eszme villant meg agyában, — egy merész, egy eredeti, egy bámulatos eszme. «Ez sikerre fog vezetni, mormogá magában meg­elégedve s tovább lovagolva. A nagy Condéra mondom, történjék bármi, tervemet ki fogom vinni!». . .

Next