Katholikus Hetilap, 1884 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1884-09-11 / 37. szám
308 KATHOLIKUS HETILAP. A mi anyánk. Az ég dicső királynéja Kegyes szemmel néz reánk, Menjünk hozzá bizalommal Hiszen ő a mi anyánk. Hogyha szivünkba epeszti, Hogyha bánat dúlja szét, Esdjünk hozzá hő kebellel, S bizton érzzük szent kegyét. Kényes szemünk megvidámul, És a bánat messze száll, Csak ne szűnjék bizodalmunk Esdni hűen Marjánál. Ha bűn között életsajkánk Elveszéssel fenyeget: A szent Szűz az üdvkikötő, Kérjük vele az eget. Kinek a bűn sötét éjjé Elvakitá szemeit: Keresse fel e jó Anyát, Ki mindenkit felsegít. Nincs ez élet tág ösvényén Oly súlyos és nagy bajunk; Melyben tőle, hőén kérve Segedelmet nem kapunk. Ki lenne hát oly kőszívű, Kit meg nem hat ennyi kegy; Ki a bajok ezrei közt, Ez anyához el nem megy ? ?.. . 37. szám. Ave Maria! . . . Pannóniának ez mindenkor szent kötelessége. Mert belénk ontatott, Szivünkbe oltatott, Eleink vérével tiszteleted, Azért főn is marad, Soha ki nem szakad, Igaz magyar szívből Szereteted. — Nem tudom, — viszonzá a lány pirulva — azt hiszem, a mezők virágaitól és az erdők madárkáitól tanultam.^ — És az ön valódi neve? — Pylmot Anna, Long Islandben lakom, s azért jöttem New-York-ba, hogy költeményeimmel egy kis pénzt szerezzek. — Kemény mesterség ez — mondá komoran a szerkesztő. Úgy is legyen! Dr—an. — Minden munka kemény és nehéz — válaszolá reményteljes mosollyal Anna — de ez se baj, csak pénzre lehessen vele szert tenni. — Igen ám, — mondá a szerkesztő — de az asztalosmesternek jobb kilátása van pénzre, mint az írónak, mert hiába, a közönségnek inkább van mahagóni mint szellemi készítményre szüksége. — De költeményeim mégiscsak bírnak némi becsesei, miként ön említé ? mondá a tapasztalatlan gyermek, bizalmas tekintettel nézvén a szerkesztőre. — Az iránt nincs kétség, de ön nem fog senkit találni, ki pénzt adna értök. — Hogyan, ön nem fizet semmit a költeményekért? kiálta föl a leány. — Kedves, fiatal kisasszonyom — viszonzá az »Aloe« szerkesztője—mi csak bizonyos czikkekért és egyéb hasonló munkákért fizetünk. — Tehát nem akar ön fizetni egyetlen költeményemért sem ? — Ez szokásunk ellen volna. — Miért közli tehát ön azokat, ha nem bírnak értékkel? kérdé természetes következtetéssel Anna. — Mert tetszettek nekünk, s mivel olvasóink szeretik a jó költeményeket. — Ha tehát olvasóinak tetszenek, úgy megérdemlik a díjat is. Az »Aloe« kiadója és szerkesztője részvétteljesen mosolygott az ártatlan költőnő együgyüségén, ki munkája és tehetsége által pénzre akart szert tenni. — Adja tehát vissza költeményeimet — mondá határozott hangon Anna — ingyen nem adhatom oda önnek. — És mi, fájdalom, nem vagyunk oly helyzetben, hogy megfizessünk érték — mondá udvariasan a szerkesztő, s átadá a csomagot. Anna magát büszkén meghajtva, boszosan hagyá el a szobát. Midőn ismét az utczán volt, a bátortalanság keserű érzete fogá el szivét; minden igyekezete egy csapással meg volt semmisítve. A költemények, melyeket irt s melyek közlése oly szép reményeket keltettek szivében, tehát nem bírtak valódi becscsel. Minden várakozása, hogy általok pénzhez juthat, s igy önmagát majd föntarthatja, keserű csalódássá vált. Szerette volna, ha a szerkesztőt megkérdezte volna, hogy mittevő legyen, de büszkesége sértve volt, mert azt vélte, hogy a szerkesztő méltatlanul bánt vele. A legkeserűbb gondolatok között járkált a város utczáin. Végre egy vendéglőbe tért, hol szerény ebédjét elkölté, mely tárczájának utolsó fillérjét emészté fel, és midőn beállott az est, oly egyedül, oly elhagyatott volt e szívtelen nagy világvárosban, hogy szive egészen elszorult. A legjobb szobalány. — Beszélyke. — (Vége.) Anna leült és táskájából elővevé a papircsomagot. — Itt van még 10 darab más költemény, mondá — reményiem, nem roszabbak az előbbieknél. A szerkesztő mosolyogva véve át a csomagot, megtekinté a kéziratot, s e szemle meg látszék győzni a szerkesztőt az iró azonosságáról, azután igy szólott Annához: — De mondja csak, miként jutott ön ily kedves költemények készítéséhez? Ki tanítá meg önt erre? Rónay.