Katholikus Néplap, 1849. október-december 2. évfolyam, 1-13. szám)

1849-10-18 / 3. szám

19 tödő ’s ott dőzsölő hitetlenekkel kezet fog­ván, az Istent egyenesen eltagadá, ’s a’ mi evvel jár, az örök életet, poklot, mennyor­szágot mind csak mesebeszédnek vallá. ’S miután némelly díbdáb könyvekből is olvasott a’ maga malmára valót, már akkor azt hitte, hogy ő nemcsak gazdag, hanem tudós ember is egyszersmind. De rá is tartotta magát, ba­jos volt vele gyalog beszélni, kivált szegé­nyebb sorsú embereknek, mert ezeket csak nyomoru páráknak szokta ő nevezni. Egyszer két istenfélő becsületes ember is került ezen vendégházba, éjjeli szállást ve­endők. Estve, a’ mint a’ két vendég vacso­­rálgat, oda üle melléjük a’ fogadós, kérdezi: kik, honnan, ’s merre, mi végből, és a’ többi, már a’ mint szokás. A’ vendégek elmondák, hogy ők nagy Máriaczellböl jönnek, hol, régi óhajtásuknál fogva, ájtatosságukat végzették az Isten’ anyjának kegyelemképe előtt. Erre fönszóval elkaczagá magát a’ jól hízott ven­déglős, úgy hogy a’ két becsületes vendég nem tudta, ha bámuljon-e vagy boszonkodjék. „Mit nevet ön?“ kérdi az egyik. „Már meg­engedjenek az urak, — mond a’ vendéglős — de én csudálkozom, hogy kitanult és palléro­zott létükre , hogyan juthatott eszükbe Mária­­czell a’ maga mesés képével; hisz arra csak buta ember ad valamit.“ Észre vették mind­járt a’ vendégek, hányat ütött az óra a’ fo­gadósnál; ’s iparkodtak őt meggyőzni azon tiszteletnek helyes voltáról, mellyet az Isten’ anyja iránt mutatunk. De mind haszontalan volt, mert a’ fogadós magát az Isten’ létét is ta­gadd , állitván, hogy ő már sok tudós köny­vet is átolvasott, mellyben meg vala mutatva, hogy az egész religio csak papi koholmány, ’s hogy minden, a’ mi van, magától a’ ter­mészettől van. Szinte éjfélig huzódék a’ beszélgetés, de a’ fogadós csak megmaradt hitetlenségében, úgy hogy szomorúan kelle a’ vendégeknek szobájukba távozni, azt mondván végtére egyik a’ fogadósnak, hogy még eljöhet az idő, mi­kor ő is fölkiáltand Istenhez segítségért, noha most, jól menvén dolga, eltagadja a’ Terem­tőt. A’ fogadós erre is csak mosolyga. Le­feküdtek. Éjfél után, mintegy két óra táján zaj támad az utczán, mellyre a’ két vendég fölébredvén, nem kis rémüléssel látják, hogy a’ szoba egészen ki van világítva; ablakra te­kintenek , hát észre veszik a’ rémitö lángokat, mellyek az átellenes háznak födelén kicsap­kodnak. Egyszerre talpon valának, ’s félig­— meddig fölöltözve, hátra fut az egyik, fölkel­teni a’ fogadóst, mondván: „Siessen az úr, mert tüstint ég a’ háza!“ — Kétségbeesőleg rohant ki, csak amúgy pőrén, fogadósunk, ’s midőn udvarából a’ szörnyű lángokat olly közel megpillantá, összecsapván kezeit, siralmas han­gon imigy rimánkodik: „Jézus Mária szent Jó­zsef, oda vagyok! óh mindenható Isten, kö­nyörülj! ha házam elég, mindenem oda van! Jaj hova legyek! segéljetek, óh Istenem óh Istenem!“ Kapkodott a’ nyomorult mindenfelé, de még sem tuda semmit is tenni zavarodtá­­ban, hanem egyre csak Istent emlegetett. „Hogyan van az?“ — mondá neki az egyik ven­dég — hiszen az ur még egy pár óra előtt tagadta az Istent, és fitymálta a’ szenteket;most pedig szüntelen emlegeti, és hozzájuk sirán­kozik, segítséget kérvén tőlük.“ — „Óh ké­rem ! ne kárhoztasson az úr!“ — mond a’ sze­rencsétlen fogadós — „bolond valék, mikor úgy beszéltem, bolond valék! Szivemben akkor is mintha csak valaki ellenmondott volna. Óh de­hogy nincs Isten, dehogy nincs!“ Újra el­kezdd azután a’ rimánkodást. Egy óra múlva sikerült az ügyes olto­­gatóknak a’ tüzet elnyomni, ’s a’ fogadós meg lön mentve; nemcsak háza jön megmentve, ha­nem hite is visszatért, ’s már másnap réggé

Next