Katholikus Néplap, 1850. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1850-05-23 / 21. szám
emberiség legnagyobb jótevőjét szemlélvén, úgyszólván az egész mivelt világ kegyelettel függött Pius Pápán, arczképét arany foglalatban mint legnagyobb ékességet mellékön hordták férfiak és asszonyok, hő imájok lévén, hogy éljen IX. Pius a’ valódi kereszténységi és emberiségi hőse, őrangyala! Azonban a háládatlanok méltatlansága, a fölé lázadtaknak zabolatlansága arra kényszerítők a sz. Atyát, hogy Rómát elhagyná, ’s mint tudjuk, Nápolyi királyságban lévő Gaeta városában, ’s később a Portréi királyi kastélyban tartózkodott egy ideig. Anyaszentegyházunknak látható Feje, látogattásának súlyos napjaiban türelemben a’ legpéldásabb, kegyességben csodálatra méltó, föpásztori éberség és gondosságban valóban apostoli vala. A nápolyi hitrokonok igen szivreható dolgokat írnak e Szentségéről, többi közt mondják, hogy a környékbeli szentegyházakat, klastromokat, jótékony intézeteket látogatta, s ott legszívesebben megfordult, hol személye legtöbb vigaszt és áldást hozott. A kórházban szenvedők vigasztalásában úgy tűnt fel a sz. Atya, mint Isten’ küldöttje, és szembetűnöleg megenyhült azon beteg, ki szavait hallani, áldását elnyerni szerencsés volt. S midőn Jézus példája kint az árvaházi kisdedekkel társalgott, midőn ajándékaikat elfogadva, nekik viszont sajátkezüleg szentelt olvasókat osztott, ok akkor könnyek bobták az arczokat, üdv, áhitat terjedt szét a’ környezeten. Noceraba is kirándult sz. Atyánk sz. Ligouri Alfonzi sírjához, és máskor Salernóba VII. Gergely Pápa sírjához (hova a nápolyi király is elkísérő), s útja egy diadalmenethez hasonlított, a’ nép leborult kegyes sziké előtt, ámulattal tömte le ruháit , ihlett kitörésekben nyilvánító hódoló tiszteletét, mondhatni, hogy minden nyomon szentséget áldást terjesztett, s a nép felmagasztalt érzete fönnön tanusitá, hogy Krisztus’ helytartóját nézte és tisztelte benne, valóban mint hajdan sz. Péter az isteni Mertert meghagyása szerint, övéit megerősité a’ hitben. Az alatta megfoghatatlan isteni gondviselés, melly a’ világnak már többször csodálatos intézkedésével megmutatta, hogy Péternek sziklaszéke ellen még a’ pokol kapui sem fognak győzni (miként Krisztus urunk megjövendölő, a’ katholikus franczia-, ausztriai-, spanyol- ’s olasz egyesült seregek közremunkálásával Rómában a’ forradalom legyezettetett, a’ lázitók mint a pelyva megszégyenittetve szétszórattak, az elégedetlenek szemei megnyíltak, az eltévedtek magokba száltak, s a rend, béke-, szeretet emberei hőnepedtek a szentséges Pápának visszatérte után, mert benne tekintették a napfényt, melly Rómára fényt, életet sugározhat. Megértvén a szentséges Atya a dolgoknak illy állását, azonnal elhatározta magában, hogy fiaihoz visszatér, egyelőre is sz. tanácsának több bibornokát küldé a kiszenvedett örök városba, és április 12-kén (mint már megírtuk hitrokonunknak), maga a Szentsége is ünnepélyesen visszatért. Hogy t. olvasóink, kik bizonnyal osztoztak a jámborok fájdalmában akkor, midőn az egyház Fejének számkövetése beállott, hogy mondom most örvendhessenek az Urban, szép ábrázolattal kívántuk meglepni, s elkészülvén az emlékezetes kép, egyszersmind megírjuk azon pompának fővonásait, melly ő Szentsége visszamenetét dicsővé tette. II. Ferdinánd nápolyi király ő felsége Pápai szentségét, mint igaz fiúhoz illeti, legnagyobb vendégszeretettel fogadta, szerencsésnek tartván magát, hogy Krisztus helytartójának szolgálatot tehet. Ezen kegyeletes szeretetnek bizonyságát a bucsuzásnál is nyilvánította. Ugyanis országának egész határáig királyi családjával együtt elkísérte, s a határszéleknél mindnyájan kiszáltak a kocsikból, ekkor a király és fia a calabriai herczeg térdre estek, s a sz. Atya áldását kérték, ’s Ő meg is áldá őt, családját, országát és népét, hálát mondván neki vendégszeretetéért, ekkor a király mondá: „semmit sem tettem; én csak keresztény kötelességemet teljesítettem.“ A’ Pápa pedig fe