Katholikus Néplap, 1854. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1854-10-18 / 42. szám

361 sem szenvedett abban, mi az életet gondnélkülivé vará­zsolja : ugyanis , a házi­gazda bőven ellátott boltott bír­ván, jövedelmes kalmárságot űzött, mi mint mondom, nemcsak házi szükségeit fedezte, hanem szemlátomást gyarapult is a család. Erdődi János, a családatya, jelenleg uton van a fővárosba, hogy beszerezze az üzletre szükséges tár­gyakat, neje maga maradván honi kisebb, nagyobb, gyermekeivel, csak Lajoskát vitte magával Erdődi, mert ő még nem látta a fővárost! s olly igen óhajtotta azokat a gyönyörű nagy házakat, palotákat látni, mellyek, mint idősb testvére mondá, az ő derék templomuknál is szeb­bek, magasabbak. A szép estét élvezni akarván az anya a napi forróság által lankadt testek felüditésére , hogy e közben a szobákba is fris levegőt bocsássanak, kiült édes övéivel, kik csakhamar gyűrükép körülfogták, mert ek-­í képen kezdett regélni : „Volt egykor egy gazdag úr C­sat­ár­o­n , kinek annyi kincse volt és olly gazdag, hogy egész országra szólt a hite; ámde nincs annyi kincs széles e világon, mellyet eltékozolni nem lehetne. A gazdag úr szünet nélkül vigadott, mulatott, százfélekép pazarolta pénzét, vagyonát és igy megesett, hogy kölcsönre szorult, a mivel ismét csak hasonlóképen bántt. „Ezen életmód által annyira jutott, hogy már azon gondolkodók : mikép adhatná zálogba legdrágább kincsét — egyetlen leányát, a gyönyörű szép Ilonkát ? vagyis : elhatározta magát: annak adni szép szülöttét feleségül, ki neki nagy somma pénzt juttat kezére. „Egy este szinte ezen vétkes gondolattal tépelő­­­dött, hát csak egyezer igen nagy förgeteg támad, hogy szinte halomra dönté kastélyát, a nyúlánk nyárfákat pe­dig előtte ketté tördelte , mire ő fellobbant és szidta a förgeteget, már ha ekkér dúl és nyargalódzik hegy-völ­gyön, mért nem hoz neki is legalább egy gazdag kérőt házába ? „És lám a vihar csendesedni kezdett s mire elállt a szélvész, egy gyönyörű ékes hintó állt meg háza előtt és abból egy dúsgazdagon öltözködött, de mint a fehér ga­lamb, ollyan ősz­öl lépvén ki, egyenesen a kastélyba tar­tott. Az idegen nem soká rejtegeti szándékát, hanem igen nagy somma arany és ezüstöt ígért a házi urnak, ha ne­ki adja szép Ilonkáját. A pénzt nyomban az asztalra is rakta. „A tékozló apa nagyon megörült e rég óhajtott sze­rencséjének és nem hallgatván a lelkiismeret szavára, csak­hamar beleegyezett. Ilonka szive majd kettéhasadt, hall­ván apjának e szándékát; sirt, könyörgött, térdre borult, de mind hiába! Búcsút mondott azért és távozott a gaz­dag emberrel, ki őtet a hintóban maga mellé ülteté. „A hintó gyorsan elrobogott, a vihar újra zúgott és pusztított a határon, de ezzel keveset törődött az apa; ő újra gazdag volt, s ez neki egyedüli öröme, boldogsága. Ilonka csak azt láthatta, hogy ők szörnyű mély és sötét erdőkön haladnak minden csapás nélkül, majd meg kopár pusztákon és újra sürü erdőkön. Egyszer csak megállt a hintó, s ők leszálltak, gyalog folytatván terhes utjokat. „Sokáig haladtak igy, mig végre egy nagy kőszik­lához értek, mellyen egy nyitott rézs vala látható, de szinte már bemódosulva. Itt megálloit az öreg ember és intett Ilonkának, hogy a barlangba menjen ; a leány egész testében remegett, szive hangosan dobogott, de Istenre gondolván, ki mindenütt jelen van és védi oltalmazza az ártatlanokat, legyőzte félelmét és engedelmeskedett. „A szűk nyilás egyre tágasabb lett, ugyannyira, hogy az ősz ember megfogván Ilonka kezét, gát nélkül haladhattak előre. Jó ideig mentek vagy inkább téve­­lyegtek, mint Ilonka hitte, az üregben, mikor egyszer­­ csak csillámló fény üte meg szemeit. A barlang másik nyílásához értek. „A világos térre eljutván, Ilonka könnyebben lé­­lekzett. Mondhatatlanul gyönyörű vidég tárult fel előt­te, minőt ő még sohasem látott. Egy tündérszépségü kert volt ez, mellynek közepén, egy csinos mezei lak állott, közelében pedig egy szép kápolna, piros ledelü tornyán ragyogó kereszttel. A házhoz érvén, igy szólott hozzá az ősz ember nyájasan: „Édes leányom ! itt fogsz te ezentúl lakni, s ne aggódjál, nem érend itt téged semmi baj és veszély. A kápolnában imádkozhatol, a kertben a virágokat öntözhe- t ted, munkásságban töltvén ekkép napjaidat, meg aztán tehetsz, a mire kedved van, mindent; de meg vagyok győződve , hogy ollyasmit nem fogsz elkövetni, a­mivel megszomorítanád szivemet. Én fogom a­tyailag gondodat viselni. „E nyájas szavak megörvendezteték Ilonka szivét; bátran lépett a házba, hol a legszebb rend uralkodott; de csakhamar aztán meg is szokott e magányban, hol min­dene volt, és az ősz ember, ki hazaérkeztek óta egészen egyszerű zarándok ruhát öltött magára, igazán édes atya­­ilag bánt vele. Ilonka i­lyen boldog még sohasem volt e­­gész életében, mert édes anyját még kisgyermek korá­ban vesztette el. „Naponkint eljárt a csendes kápolnába, s ott az ol­tár előtt térdepelve végezte buzgó imáit, a mellyekben keményszivü apjáról is kények között megemlékezett. Sokszor mire a nap felkelt, ő már megfordult az imaház­ban és ment második apjának üdvözletére , kivel aztán a napnak többi részét munka s ártatlan örömök közt törté el. „A merre csak ment Ilonka, mindenütt két szelídült oroszlán követte; szelídek voltak mint a bárány, és en­gedelmesek mint a házi eb ; de aztán szépen is bánt ve­­­lök ö , szi­ogatta, simogatta s kezéből táplálta őket. Egész nap oldala mellett voltak, éjjel pedig a barlangnyiláshoz feküdtek , nehogy valaki átlépje s megzavarja e csendes magányt .... „Történt eközben, hogy a királyfi vadászni ment a vadon erdőkbe, s egy derék szarvast űzőbe vévén, annyi­ra eltévedt a sűrűségben, hogy többé vadásztársaira nem akadhatott; hasztalan kiáltott, hasztalan fújta vadászkürt­­­jét, senki sem adott válaszul jelt neki. Lova is annyira elfáradt, hogy lerogyván alatta, el kelle ezt hagynia s gya­log tévelygett tovább; mig végre kimerülve egy nagy fa alá feküdt pihenni, az éj is beállt már ekkor. „A fáradt királyfi elszenderedett és mire felébredt, már hajnalodni kezdett, és olly nagy szélvész támadott, melly csak úgy tépte, mint a gyermek a virágot, az óriá­si fákról a súlyos nagy ágakat, hogy élete minduntalan veszélyben forgott. Mit volt tennie ? félelem és rettegés közt előbbre haladott, és ime szerencséjére egy kősziklát pillantott meg, ennek tövében húzta meg magát, hol sze­me nyílást fedezett fel. „Tétovázás nélkül bevonult a barlangba a szörnyű vihar elől, és azt tágasnak találván , előbbre haladott, végre világosságot pillantván meg, oda sietett; azonban alig haladt néhány lépésnyit, máris két dühös oroszlán közeledett feléje. A királyfi fegyveréhez nyúlt, de hasz­talan lett volna, ha szerencséjére Ilonka őtet észre nem veszi, mert ide tévedt a királyfi, a gyönyörű magányba, 43*

Next