Katholikus Néplap, 1854. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1854-11-08 / 45. szám

gyet növeli. A félelemtől gyötrött ember nagyon hajlik a hányásra és hashajtásra. A félelem, ha szabad mondanunk, a gyomrot és beleket össze­húzza, sőt ha nagyobb fokra hág, még görcsö­ket is idéz elő a belsőben, mi még akkor is meg­történik, midőn az epemirigy nem uralkodik. Ha valaki képes a félelmet háttérbe szorítani, úgy a legtöbb esetben megmentette a beteget. Ez nem csak az epemirigyről áll, de minden súlyosb be­tegségről is. Mi veszi el gyakran a legczélsze­­rűbb orvosság hatását, mi teszi sikeretlenné még a legügyesebb orvosok fáradságát is? — Nem más, mint a félelem, félelem a betegségtől és ha­láltól. A betegség minden neme ellen találtak föl óvszert, csak a félelem, csak a benső szorongás ellen nem. Mi egy részről csodálatos, de más részről mély fájdalommal tölt el bennünket, hogy ez egyr­e legbiztosabb óvszer, még csak távolról sem említtetik, egy orvostól sem ismertetik. És mellyik hát ez a legbiztosabb óvszer?­• S ez nagyon is ismeretes, csak hogy, sajnos, nem akarjuk ismerni. Ez a szentsége­kbeni ré­szesülés, az Istenbeni bizalom. Ezerszer megesküdhetik minden lelkész, ki a betegágynál a szentségeket kiszolgáltatja, hogy, ha a beteg még öntudatnál lévén, igazi ájtatossággal fölvette azokat, azonnal szemláto­mást gyógyulni kezdett; ezerszer megesküdhe­tik minden lelkész, hogy gyakran a legkétség­­beejtőbb esetekben, midőn már a mesterség után­­látása és a gyógyszer ereje hajótörést szenvedtek, és minden orvos lemondott a betegről, semmi más nem segített, mint Isten kegyelme a szent­ségek által. Ezt minden okos, tapasztalt orvos­nak el kell ismerni.­­ Istenem, hányan nem estek volna áldo­­­zatul az epemirigynek, ha időben kerestek volna vigaszt és erőt a szentségekben! Félünk, s a fé­lelmet az mutatja, hogy ama szentségek ha­lottak szentségének neveztettek, ama véleke­désben, hogy ki azokat magához veszi, meg kell halnia. Nem halotti szentségek ezek, az egyháznak nincs halálorvossága, a szentségek üdvszerek, életszerek, szolgáljanak azok bár a test, vagy lé­lek életére. Legtöbb esetben, ha méltán fölvétet­nek, meghozzák a betegnek egésségét, mint már fenebb is említők. Természetesen, akkor a szent­ségek fölvétele után is bekövetkezik a halál, ha akkor küldenek papírt, midőn már a beteg utol­só vonaglásaiban, vagy eszméletén kívül van. Hányszor történik, hogy csak külső szín végett hozatnak papot, s ekkor is csak a válság percze­iben. Üdvszerek, életgyógyszerek a szentségek még azon esetben is, ha a beteg az Istennek be­­láthatlan bölcs végzése szerint e világból kiszál­­littatik, akkor üdvszerek a bünbeteg lélek szá­mára, eszközök az örök életre. Ezt azonban el nem ismeri a mostani hithanyag világ. Az Ítélet, örökkévalóság, menyország, és pokolbani, úgy szinte az egy igazságos Istenbeni hitet rég ele­­nyelegte s elálmodta korunk a színházakban és a világ elvei között. Korunk egyik legnagyobb gyengéje a fo­galmak rettenetes zűrzavara, mit valóban a lel­kek epemirigyének lehetne nevezni, s innen ered napjainkban az a sok baj. Miként gondolkodik a mostani világ az isteni gondviselésről, az em­beri észről, a hitről, ítéletről és az örökkévaló­ságról? — Innét vannak a balfogalmak szörnyei mint az életben mint pedig a betegségben. Bár mindnyájan keresztény eszméletre tér­nénk, és időben használnánk a fönemlitett, több ezer év javalra üdvszert. E sorok írója Isten és világ előtt bizonyítja, hogy milly hasznos az. Folyó évi mindszenthó 4-én vettük a legelső tu­dósításokat , hogy az epemirigy Bécsben kitört, mire megfoghatlan, megmagyarázhatlan és szo­katlan félelem lepett meg engem, melly csak nem határos volt a halálos rettegéssel. Imádkoztam, nem sikerült, olvastam, írtam, aludni akartam (reggeli 4 órakor lehetett), hasztalan, reszketés és félelem közt megírtam végrendeletemet. Óv­szerek kezemnél nem voltak. Hideg veríték bo­rította el homlokomat, kezeim és lábaim reszket­tek. Nem tudtam , mi bajom, honnét jön e féle­lem. Epedve vártam az órát, mellyben a templom fölnyittatik, így töltöttem el hét negyedórát. Templomba siettem, elvégeztem az általános gyó­nást , sz. Misét olvastam, és meggyógyultam és mindekkorig egésséges vagyok. E szentség nél­kül a félelem elejtett volna. Hathatós utógyógy­­szerül benső vigasztaltsággal imádkozom a 90. zsoltárt: „A ki a Felségesnek oltalma alatt lakik,a­mit mindenkinek ajánlok. És most mindenkihez egy kérést a földi és örök jóllét érdekében. Először az orvos urakhoz. Tegyenek annyit, mennyi tőlük kitelik, híven ragaszkodva szent esküjükhöz, és legyenek rajta, hogy a betegek a szentségeket még jókor magukhoz vegyék, va­lamint mi lelkészek is; s akkor minden tapasz­talt orvos át fogja látni, hogy azok fölvétele után a betegség legtöbb esetben szűnni fog, s az egés­­ség helyre áll. Kérésünk a betegek környezetéhez. Ne le­gyenek o­ly káros kímélettel a betegek iránt.

Next