Katholikus Néplap, 1856. január-december (9. évfolyam, 1-26. szám)

1856-03-26 / 13. szám

-■'VXIl/lP 102 De nem lesz talán felesleges itt megemlékezni még azon feltűnő, és a katholika anyaszentegyházban husvétkor gyakoroltatni szokott szertartásról, melly által azon nap, bárány és egyéb hús, kenyér, tojás és más eledelek egyházilag megáldatnak, megszenteltet­nek; és ezek evésével kezdik meg a hívek a negyven napi böjt után a hiseledelekkeli élést. Szent és dicsé­retre méltó szokás ez, és jellemzi a keresztények buz­­góságát, mellyel az anyaszentegyház szertartásaihoz szívből és lélekből ragaszkodnak. És méltán, mert a megszentelt eledelekbeni részesülés által, nemcsak ar­ra hivatnak fel a hívek, hogy a negyven napi böjt után mértéketlen vágygyal ne egyék a hús eledelt, mint haj­dan a „zsidók a fürjeket a pusztában, és elvesztek,­ hanem arra is emlékeztetnek, hogy a szentelt eledelek­beni részesülés által, azon testi és lelki javakban is részesülnek, mellyek a megszentelés alkalmával a ré­szesülőkre 5 magasztos imákban kéretnek le az egek Urától, ekkér könyörögvén az anyaszentegyház: „Isten! a te szent fiadnak a mi urunk Jézus Krisztusnak feltá­madása által áldd meg, szenteld meg ezen teremtmé­nyeidet és ajándékaidat, a húst, kenyeret, tojást, mellyeket mi szolgáid, hálás szívvel, a te dicséretedre testünk táplálására, és lelkünk épülésére magunkhoz venni óhajtunk.“ Hogy pedig ne csak örvendetes, de üdvös is le­gyen ránk nézve a húsvéti ünnep, azt kívánja szent Pál apostol, először, hogy előbb a lelki halálból, m­elly­­be a vétek által estünk, a töredelmes penitenczia által feltámadjunk és szent életet éljünk. Ezen feltámadásun­kat pedig az által fogjuk bebizonyitni, ha a vétkek­nek, és a test minden gonosz kívánságainak meghalunk, és a bűnöket magunkon uralkodni nem engedjük: mert valamint Jézus is mint ember, előbb résztvett a testi halálban, és abból feltámadván, ment vissza tulajdonába, mennyek országába; úgy nekünk is meg kell előbb a vétkeknek halnunk, hogy a boldogító örök életre el­juthassunk ; — és másodszor megkívánja, hogy azo­kat „óhajtsuk és keressük, mellyek oda fent vannak, és nem mellyek a földön“, azaz, hogy a mennyei kin­cseket nagyobbra becsüljük minden földi javaknál; ne is ragaszkodjunk rendetlenül ezekhez, hanem amazok után vágyjunk; és minden munkáinkat fáradozásainkat oda irányozzuk, hogy az égi kincseket magunknak bizto­sítsuk ; a földi javakkal pedig csak mint eszközökkel éljünk a mennyeiek megszerzésére. — Boldog, ki ekké­­pen szenteli meg Krisztus Jézus feltámadásának emlék­napját, a húsvéti ünnepet; mert az részes leend vala­mint Jézus halálának érdemében, úgy feltámadásának gyümölcsében.— V­ezerle Gáspár. Egy kis mondani való, bizonyos szerkesztői mondani valóra.")§ *) Szinte örülünk, hogy derék Szabó Imre barátunk e­l mon­ogy az emberek szája sokszor eljár, s nyelvök nem egyszer megelőzi e­zeket, ezt már régen tudjuk. Hanem, hogy ollykor a szerkesztők iró­tolla is eljár, és készanyag, vagy vigyáztalanságból ollyan állításokra is elsiklik,a­miilyeneket tőlük nem várnánk, azt a Vasárnapi Ujság et idei 9. számával iga­zoljuk, hol a szerkesztői mondani­valók közt ezen so­rokat is olvassuk: 303*. A harangszó. Bizony a jégeső ellen semmi sem ollyan használatos, mint a jégkármen­­tesítő intézetek. Hibás hit a köznépnél, hogy a harang­szó elűzi a jégesőt, de az imádság sem igen segít azon. Elveri a jég az igazak gabonáit épen úgy, mint az istentelenekét. Biztosítani kell, ez az egy orvosság.“ Ezen mondani valója van nekem egy kis mondani­va­lóm... Nem azt akarom pedig mondani, hogy a szer­kesztő adta volna ki a harangszót. Jól tette, hogy kia­dott rajta, ha nem jól harangozott; minek is kap a ha­rangozásba, a­ki nem ért hozzá ? Hiszen most már minden falunak megvan a maga rendes harangozója, s talán nincs olly szegény eklézsia, mellyben, mint a ré­gi közmondás tartotta, a pap maga harangozna. Azt se mondom, hogy bukott czikkek sorsáról az ő íróikat ne tudósítsa. Csak borsoljon oda nekik ezentúl is. Minek fog tollat, a­ki nem ért hozzá ? Azzal se törődöm, ha vadpoétáit untig lefőzi , kapanyéllel veri el a Pega­zusról. Hadd jöjjenek észre , s higyék el , hogy még azért, mert egy pár keserves búcsúztatót írtak, nem Tompák, vagy Aranyok ám, hogy az olvasó­ világ mohón kapjon verseiben... Azt se mondom, hogy a jégkármentesítő intézetet ne dicsérje, sőt csak di­csérje és ajánlja, mert valóban jó és használatos.. Azt is elfogadom, hogy a harangszó a jégesőt ollyanfor­­mán nem hajtja el, mint a­hogy a szerkesztő urak a bukott czikkeket a szemeteskosárba röpítik. Hanem az imádságnak bátran békét hagyhatott volna. Lássa, az a jégkármentesítő intézettel nagyon szépen megfér. Egy néplaptól megvárhatjuk, hogy minden ér­dekeltet tiszteljen, tisztelje kivált a vallásos érzel­meket, szokásokat, meggyőződéseket, s minden oldal­vágásoktól tartózkodjék. Különben megtörténhetik , hogy mikor az anyagi jégkárok helyreütéséről szól, önmaga szellemi jégverést csinál, s olly kárt tesz, hogy esztendeig se tudja helyre irni. Jó volna fogadást ten­ni, hogy vallásos dolgokról nem ír, így legalább nem ütné meg a körmét, s nem adna okot nekünk, kik a­dani­valója“, ki az illyen szükségesnél szükségesebb helyre­igazításokat önajánlatból magára vállalni szíveskedett, nem előbb, hanem a „Vasárnapi Újság“ 11-dik számában foglalt szerkesztői „Igazolás“ után érkezett hozzánk. Lesz talán a ki mondja, hiszen már kimagyarázta magát, minek az egészet tovább bizgatni? De nem úgy ám! Mert igazolásában újra sérti a kath. nép jámbor hitét és vallásos érzelmét, gyanusító­­lag azt fogván rá, hogy midőn valamelly veszély eltávoztatásá­­ért Istenhez imádkozik, azért is könyörög, hogy Isten ha­ragjának súlyát, melly hasonló csapásokban is szokott nyi­latkozni, szomszédjával éreztesse. Mert, ha ezen új bántalmat nem akarta elkövetni, úgy az igazolásban foglalt értelmezés még kevesebbet függ össze a V.U.9-dik számában foglalt sza­vaival. Egyébiránt az „igazoló“ azokra számítván, kik illyes­­mit csak könnyedén vesznek, előbbi állításának csak első ré­szét idézi, mert ha második részét is idézi vala , nemcsak egész igazolásával sül fel, mint előttünk s minden józan eszű ember előtt fel is sült, hanem újabb bántalomra sem lel ürü­gyet. — Volna még észrevételünk ugyan e szám egy ado­májára , de akkor sokat kellene írnunk. S­z­e r­k.

Next