Katholikus Néplap, 1856. január-december (9. évfolyam, 1-26. szám)
1856-01-22 / 4. szám
•—*s 31 h* hozatalakor felkéi, és asztali áldásra inti a vendégeket, azok tele torokkal elkiáltják imádság helyett „csitt gyerekek! csendesség!“ mire oszt annál nagyobb röhögés szokott következni, mert nevetésnek nem is lehet azt mondani. Ez jóravaló keresztényekhez épen nem illő istentelen pogány szokás. És igaza van az öregnek. — Itt vagyunk, szól a öregem, egy csinos kertilak pitvarajtaját feltárva. Csinos menyecske lépett ki a lakból, és szivesen fogadva üdvözletünket, teljes készséggel mutogatá a kert szépségeit. — És kié volt e kert? Az iskolás gyermekeké, — ide értve a vasárnapi iskolás ifjakat is. — Letelepedtünk egy ifjú diófa alá a zöld pázsitra. El-elnéztem a csinos virágos kertet, de még inkább bámultam a szépen növekedő gyümölcsfákat, a szebbnél szebb szőllegényigéket, mint kapaszkodnak a felnyúló fák lombjai felé. No, de talán nem lesz érdektelen a kertecske eredetét, és minőségét egy kissé bővebben leírni. Eredete e volt: a derék lelkipásztor karöltve a munkás tanítóval, átlátták, mikép halálos vétek — mint mondani szokás — hogy a föld mivelők sok helyen annyira terjedelmes kertje úgyszólván parlagon hever, itt-ott lehet csak némi rész alma-, szilva, vagy bodzafákat látni. Mit nem használván a sok szóbeszéd és intés, a tapasztalás példájával akarák jobbra vezérelni a jót átlátni sem akaró lakosságot. A község libalegelőjéből kének egy darabot, azt mindenek előtt jól felárkoltatták iskolai szünet alatt az erősebb gyermekekkel, azután szépen felosztották. Az út felől kitűzték a leendő kertész lakásának helyét, e körül szép virágos kertet formáltak, a többit ágyakra kizsinórozták, kiszabatott a zöldség és főzeléknek, ki a faiskolának a maga helye. Egypár ágyba jól megérett különféle gyümölcsfamagot ültettek másfél hüvelynyi mélységre és egy láb távolságra; a másik ágyba pedig közönséges gyümölcsfavesszőket, mellyekbe, hogy hamarább legyen gyümölcsük, már a legközelebbi évben sípoltak, oltottak, szemzettek nemesebb fajú gyümölcsöt, s e két darab tette az úgynevezett gyümölcsfa-iskolát, ennek szomszédságában volt a szöllőiskola. A többi ágyakat a tanítóné asszony vezetése mellett az iskolás leánykák különféle főzelékekkel ültették, vetették be. Magától értetődik hogy a kert egyik szögletét, délnek fordulva, melegágy foglalá el. A virágos kertben pedig szép rendben voltak a méhkasok. Öröm volt nézni mint sürgött forgott rajként az az áldott, munkára termett gyöngyfalusi apróság: egyik öntözgetett, a másik gyomlált, a harmadik az utakat nyesgeté, a negyedik a fákat tisztogatá; egy némellyik oltott, sípolt, szemzett, mikor annak ideje volt és így tovább. A jóravaló embernek csak úgy repesett a lelke örömében, midőn vasár- és ünnepnapok délutánján mint szerető atyát gyermekei között láthatad itt a jó lelkészt és tanítót, s mig egy csoport gyermek ugrándozott a pázsiton, egy pár hintázódott vagy tekézett, a többiek pedig hallgatták a tisztelendő úr és tanító szavait, kik.épületes történetecskéket mesélgettek, vagy a természet olly gyönyörű és csodálandó működéseiből megismerteték az imádandó bölcs Teremtőt, Gondviselőt, és annak hiterkölcsi törvényeit. Már első őszre szép sommácskát vettek be az eladott kerti veteményekből. Most már gyümölcs is, szőllő is terem, s egypár év alatt annyira szaporodott az iskolai ifjúság kertjövedelme, hogy egypár jószívü lakos némi segítsége mellett állandó felügyelőt is tarthatnak az újdon épült kertészlakban. Az egész környék itt szokta venni jó pénzen az oltványokat; a kertészné árulgatja mind helyben, mind pedig a közeli város piaczán a különféle főzelékeket és gyümölcsöket; a begyűlt pénzből aztán újabb gyümölcsnemek szereztetnek, úgy szinte jó könyvek az iskolai könyvtár számára, és öltözék darabok a szegényebb szorgalmatos iskolások részére. S mindez nem került másba, mint jó akaratba és a jó tanács elfogadásába. Bezzeg jut most idő Gyöngyfalun a gazdák házikertjének mivelésére is. Csak hiába, száz szónál is többet ér egy jó példaadás. — De mintha láttam volna már valahol e csinos kertésznét, szólok öregemhez. — Meglehet uram, felelem,ha jól emlékszem, egy pár év előtt, mikor szinte nálunk tetszett lenni. Ez az az árva lány, kit felfogadtam magaménak, s épen uram ittlétekor kapta a próbatét alkalmakor ama szép könyvet, mellyre ha emlékszik, ő vala arany betűkkel írva: „Gyöngyfáin illy gyöngyöket osztogat azoknak, kik érdemlik azokat.“ — Most emlékszem már, édes öregem. Ugyan csak jól megnőtt azóta, alig ismertem rá. — Megnőtt szegényke, de kicsiny híjja, hogy ki nem nőtt örökre házamból és falunkból. — Hogy-hogy ? — No csak hallja: szomszédomnak volt egy derék, munkás és istenfélő fia; no mint szomszédok, hát csak megismerkedtek, azaz: a lány megtetszett a fiúnak, és a fiú a lánynak. No csak ne pirulj lányom, szóla az öreg a kertésznéhez, mi tagadás benne, úgy volt. Kérő tekintetet vetett az elpirult menyecske az öregre, mintha mondta volna : ő ne beszéljen tovább, mert ha csak rá is gondolok , már majd meghalok szégyelletemben. De nem ért a kérő pillantás semmit is, az öreg csak beszélt, a menyecske pedig egy párkönyt, a bánat könyeit törülve szemeiből, besietett a házba. — Úgy van, édes uram, az ifjak szerették egymást és bizonynyal erősítem hogy tisztán, igazán. No gondolom, a fiú becsületes, dolgos, boldog egy pár lehet még belőlök. Egyszerre csak az én Trézsim egészen megváltozott: ez előtt mindig a templomba, s onnan egyenesen haza jardogált, most a templomból a korcsmának tart s ott késő estig tánczol. Nem jól megy a dolog sora gondolom, s néhányszor jól elpirongatom az én tánczos Trézsimet. A leány ahelyett hogy javult volna, még makranczoskodni kezdett, hogy ő elhagy úgymond, elmegy a városra szolgálni, ott jó bért lóg