Katholikus Néplap, 1856. január-december (9. évfolyam, 1-26. szám)

1856-01-22 / 4. szám

•—*s 31 h* hozatalakor felkéi, és asztali áldásra inti a vendé­geket, azok tele torokkal elkiáltják imádság he­lyett „csitt gyerekek! csendesség!“ mire oszt annál nagyobb röhögés szokott következni, mert nevetés­nek nem is lehet azt mondani. Ez jóravaló keresz­tényekhez épen nem illő istentelen pogány szokás. És igaza van az öregnek. —­ Itt vagyunk, szól a öregem, egy csinos ker­tilak pitvarajtaját feltárva. Csinos menyecske lépett ki a lakból, és szivesen fogadva üdvözletünket, teljes készséggel mutogatá a kert szépségeit. — És kié volt e ker­t? Az i­s­k­ol­ás gy­erm­e­k­e­k­é, — ide értve a vasárnapi iskolás ifjakat is. — Letelepedtünk egy ifjú diófa alá a zöld pázsitra. El-elnéztem a csinos virágos kertet, de még inkább bámultam a szépen növekedő gyümölcsfákat, a szebbnél szebb szőllegényigéket, mint kapaszkod­nak a felnyúló fák lombjai felé. No, de talán nem lesz érdektelen a kertecske eredetét, és minőségét egy kissé bővebben leírni. Eredete e volt: a derék lelkipásztor karöltve a munkás tanítóval, átlátták, mikép halálos vétek — mint mondani szokás — hogy a föld mivelők sok helyen annyira terjedel­mes kertje úgy­szólván parlagon hever, itt-ott le­het csak némi rész alma-, szilva,­ vagy bodzafákat látni. Mit n­em használván a sok szóbeszéd és intés, a tapasztalá­s példájával akarák jobbra vezérelni a jót átlátni s­em akaró lakosságot. A község libalege­lőjéből kének egy darabot, azt mindenek előtt jól felárkoltatták iskolai szünet alatt az erősebb gyer­mekekkel, azután szépen felosztották. Az út felől ki­tűzték a leendő kertész lakásának helyét, e körül szép virágos kertet formáltak, a többit ágyakra ki­­zsinórozták, kiszabatott a zöldség és főzeléknek, ki a faiskolának a maga helye. Egypár ágyba jól meg­érett különféle gyümölcsfamagot ültettek másfél hüvelynyi mélységre és egy láb távolságra; a má­sik ágyba pedig közönséges gyümölcsfavesszőket, mellyekbe, hogy hamarább legyen gyümölcsük, már a legközelebbi évben sípoltak, oltottak, szem­­zettek nemesebb fajú gyümölcsöt, s e két darab tette az úgynevezett gyümölcsfa-iskolát, ennek szomszédságában volt a szöllőiskola. A többi ágya­kat a tanítóné asszony vezetése mellett az iskolás leánykák különféle főzelékekkel ültették, vetették be. Magától értetődik hogy a kert egyik szögletét, délnek fordulva, melegágy foglalá el. A virágos kertben pedig szép rendben voltak a méhkasok. Öröm volt nézni mint sürgött forgott rajként az az áldott, munkára termett gyöngyfalusi apróság: e­­gyik öntözgetett, a másik gyomlált, a harmadik az utakat nyesgeté, a negyedik a fákat tisztogatá; egy némellyik oltott, sípolt, szemzett, mikor an­nak ideje volt és így tovább. A jóravaló embernek csak úgy repesett a lelke örömében, midőn vasár- és ünnepnapok délutánján mint szerető atyát gyer­mekei között láthatad itt a jó lelkészt és tanítót, s mig egy csoport gyermek ugrándozott a pázsiton, egy pár hintázódott vagy tekézett, a többiek pedig hallgatták a tisztelendő úr és tanító szavait, kik.­­épületes történetecskéket mesélgettek, vagy a termé­­­szet olly gyönyörű és csodálandó működéseiből megismerteték az imádandó bölcs Teremtőt, Gond­viselőt, és annak hiterkölcsi törvényeit.­­ Már első őszre szép sommácskát vettek be az eladott kerti veteményekből. Most már gyümölcs is, szől­­lő is terem, s egypár év alatt annyira szaporodott az iskolai ifjúság kertjövedelme, hogy egypár jó­­szívü lakos némi segítsége mellett állandó fel­ügyelőt is tarthatnak az újdon épült kertészlakban. Az egész környék itt szokta venni jó pénzen az oltványokat; a kertészné árulgatja mind helyben, mind pedig a közeli város piaczán a különféle fő­zelékeket és gyümölcsöket; a begyűlt pénzből az­tán újabb gyümölcsnemek szereztetnek, úgy szin­te jó könyvek az iskolai könyvtár számára, és öl­tözék darabok a szegényebb szorgalmatos iskolá­sok részére. S mind­ez nem került másba, mint jó akaratba és a jó tanács elfogadásába. Bezzeg jut most idő Gyöngyfalun a gazdák házikertjének mi­­velésére is. Csak hiába, száz szónál is többet ér egy jó példaadás. — De mintha láttam volna már valahol e csi­nos kertésznét, szólok öregemhez. — Meglehet uram, felele­m,ha jól emlékszem, egy pár év előtt, mikor szinte nálunk tetszett lenni. Ez az az árva lány, kit felfogadtam magaménak, s épen uram ittlétekor kapta a próbatét alkalmakor ama szép könyvet, mellyre ha emlékszik, ő vala arany betűkkel írva: „Gyöngyfáin illy gyöngyö­ket osztogat azoknak, kik érdemlik azokat.“ — Most emlékszem már, édes öregem. Ugyan csak jól megnőtt azóta, alig ismertem rá. — Megnőtt szegényke, de kicsiny híjja, hogy ki nem nőtt örökre házamból és falunkból. — Hogy-hogy ? — No csak hallja: szomszédomnak volt egy derék, munkás és istenfélő fia; no mint szomszé­dok, hát csak megismerkedtek, azaz: a lány meg­tetszett a fiúnak, és a fiú a lánynak. No csak ne pirulj lányom, szóla az öreg a kertésznéhez, mi ta­gadás benne, úgy volt. Kérő tekintetet vetett az elpirult menyecske az öregre, mintha mon­dta vol­na : ő ne beszéljen tovább, mert ha csak rá is gon­dolok , már majd meghalok szégyelletemben. De nem ért a kérő pillantás semmit is, az öreg csak beszélt, a menyecske pedig egy párkönyt, a bánat könyeit törülve szemeiből, besietett a házba. — Úgy van, édes uram, az ifjak szerették egymást és bizonynyal erősítem hogy tisztán, iga­zán. No gondolom, a fiú becsületes, dolgos, boldog egy pár lehet még belőlök. Egyszerre csak az én Trézsim egészen megváltozott: ez előtt mindig a templomba, s onnan egyenesen haza jardogált, most a templomból a korcsmának tart s ott késő estig tánczol. Nem jól megy a dolog sora gondolom, s néhányszor jól elpirongatom az én tánczos Trézsi­­met. A leány a­helyett hogy javult volna, még makranczoskodni kezdett, hogy ő elh­agy úgy­­mond, elmegy a városra szolgálni, ott jó bért lóg

Next