Katholikus Néplap, 1857. január-június (10. évfolyam, 2-25. szám)
1857-04-22 / 16. szám
'w'A/lPJ 3Bse lekedtek, az ítélet feltámadására“ (János Ev. 5. 28,29.) Megértettelek! — Bár azok is megértettek volna, kik, ha egyszer a sírba jutnak, mindent, . . . múltat, és jövőt . . . szeretnének magukkal a sírba zárni, örökre változatlanul! . . Kik ... de hová jutottam? a rét világi között valók, s ime a sirhantok között állok, s nem háborgatom tovább a sírokban nyugvóknak csendes álmait, hanem visszalépek a virágok közé. Itt vagyok hát újra, a zöldelő rétek virági között, s hallván a természetnek felséges imádságát, akaratlanul is imára hajolnak meg térdeim. — úgy tetszik nekem, mintha az anyatermészet hálaadó imádságát rebegnék kis ajkaikkal, s ezt sietnének röptükben bemutatni a kegyes Teremtenek azok a kis madárkák, midőn a rét virági közül oly magasan fel-felemelkednek! — Kis madárkám, vidd fel a magadéval, az én hálaadó imádságomat is a Teremtőhöz! Nem hagyhatom el e szép helyet Még most is itt állok a rét virági között, pedig úgy vágyakozik, abba az oltár szentelés ünnepélyéhez készülő szomszéd községbe a lelkem, mintha száz kéz intene egyszerre felém — itt állok, hogy nézzem , mint éled, mint örül most a szabadban minden. — De nem szabad szemmel nézzek, mert gyenge szemem így szabadon nem volna képes kiállani azt a fényözönt, melylyel Isten a tavaszt elárasztani szokta. Talán azért oly gyönyörűséges mindig a tavasz, mert dicsőségének néhány sugárszálait küldi le könnyű felhőszárnyakon ekkor az úr, hogy megkoszorúzza vele a megújult földet ? . . E sugarakat hogy állaná hát ki a gyenge emberi szem? —Mondom, nem szabad szemmel nézek, lelkem ruházta fel szemeimet az örömkönyek szemüvegével; e tiszta szemüvegen át gyönyörködöm hát én benned szép tavasz, e jelen órában. — Istenem! de szép, de épületes, és de tanulságos igy tavasznyiltakor a szabadban minden! — Lám-e, mily gyöngyürüen bontakozott ki földágyából a nap épen úgy, mint egy tündérkezek által, arany szálaktól font koszorúval felékesitetett fejedelmi Menyasszony, s oly vidoran, oly édes kedvesen mosolyog le égi trónusáról a virágos szőnyeggel bevont földre, hogy madár, virág, állat, ló . . . mind-mind egyaránt repül, siet üdvözölni öt, az ily édes mosolygásu arczczal rég nem látottat, vagy nem is öt, hanem a ki öt ama magas égi trónusra emelé, a jó Istent. Újra látom a kis madárkákat! Ismét mily édesen, mily kellemesen csicsergik szép dalaikat, és midőn csicsergik, megint csak feltekintenek piczinke szemeikkel az égre, s mintha csak érteném szép dalocskáikat, e féle képen ejtik a szót: „Szép dalunk, szerelmetes dalunk az Istené, a jó Istené... ki a szép tavasztólhozá!“—Iött meg, a tavasz kedves hírmondói, ezek a szemérmetes ibolyák . . . elvonulva, mintha mitsem szólanának! pedig de nagyon is sokat szól ama kicsinké kebelükből ellebbenő kedves illatár, melylyel az onnan felül rájok mosolygó nap fejedelmi menyasszonynak tömjéneznek; de nem csak ez, hanem szólaltak amaz égszinü viráglevelkék is, mikre a természet mesterkeze, láthatlan betűkkel e hálaszavakat irta fel: szemérmes illatunk az Istené, a jó Istené, ki a szép tavaszt elhozá ! — Hát az elö-elöbuvó füvek ? hát a már virág rügyet vert fák? és a kemény jégpánczéltól megmenekült patakocskák ? . . . mind, mind az Isten szeretetét csevegik Istenem, de hatalmas intő szózat lehetne ez nékünk embereknek! nekünk, kik úgy szeretünk mások által szerettetni, s mégis — mig minden Isten iránti hálát s szeretetet tanúsít a természetben — addig, mi szeretetlenül fordulunk el Teremtőnktől, Istenünktől. — Hát túl tesznek-e már rajtunk a madarak? a virágok? a füvek, fák, és patakok? — Ne .. . ne engedjük ezt! hanem ezentúl, ha jön a szép tavasz, hagyjuk el a szobát . . . hisz úgy is eléggé megültük azt, a hosszú télen át —s menjünk ki a szabadba, oda, hol az imádság is könnyebben égbe repül, s a tavasz eljöttéért Istennek hálát adó madarakkal zengedezzük mi is: szerelmünk, hü szerelmünk az Istené, a jó Istené . . ki a szép tavaszt elhozá! — Nem hallottátok mily gyönyörűen viszhangzódott ajkaink e rövidke imádsága? — Nézzétek csak, mintmeg annyi integető szelleműjük . . . úgy lengenek felénk, annak a szomszéd jász község sugár tornya Templomának ragyogó keresztjén támadt arany sugarak! hátha azon ütödött meg imádságunk? . . s arról verődött vissza oly szépen hozzánk? .. Menjünk oda, hisz nagyon iló, hogy a természet Templomában eltöltött óra után töltsünk el egy másikat Az Isten templomában. Csintalan Alajos. (Folytatása következik.) Az aracsi kanász ősei. Berecz Imrétől. Másod jutalmat nyert pályabeszély. (Vége.) ír. Gyertyagyújtás ideje már rég múlt és László czimboráival mégis poharak közt dőzsöl, ürült a pohár, s a pitvar ajtaján egy szegény vándor kopogtat, és László az irgalmasság cselekedetéért künyörgőt durván lökte vissza a sötétre. — László, László, ezt nem hittem volna ! hangzott a sötétből. Borzadás futotta át e hangokra Lászlót, úgy rémlett neki, mintha ez emberi hangokat valaha hallotta volna, eleinte magába szállt s komor lett, de a víg czimborák és a bor csakhamar elnyomák a lelkiismeret szavát. Egy szegényes viskónál látjuk ismét a vándort, kopogtat a kóczmadzaggal bezárt ajtón s belül egy kedves gyermeki hang kérdi, hogy ki a, mit akar? — Egy szegény ügyefogyott könyörögési szállásért, jön a felelet. — Élessz tüzet lányom ! mond a viskóban Gorgóné. Iluska csiholt, s kénköves czérnával meggyujtva mécsest. — Ereszd be a szegényt, mond az anya, lám ő még szegényebb, mint mi vagyunk, még hajléka sincs. Belépett az ősz szakálbajsza törődött vándor, egyik szeme rongyos kendővel vala bekötve, sápadt redős arczán a nyomor és szenvedés tükröződött. — Üljön a lóczára, mond Gorgóné, lányom, nézz abba a szatyorba, lesz tán még egy kevés vágnivaló, ugye Bátya ehetnék? — Isten áldja meg jószívűségéért, én már jóllaktam ama durva bánásmóddal mit amott Gorgó Lászlónál