Katholikus Néplap, 1858. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1858-09-16 / 37. szám
318 minél tisztább lesz a vallásra vonatkozó tárgyakróli fogalmuk. Továbbá úgy látjuk, hogy sokkal könnyebb dolog egy ártatlan s tiszta szivbe a vallásosságot becseppegtetni mint olyanba, mely előtt nem idegen többé a bűn. Fölötte nehéz dolog oly ifjút a vallásosságra oktatni, ki gyermek korában semmi ilyesről nem hallott, mert tudjuk, hogy az ifjú kor legizgékonyabb s leghajlandóbb a bűnre. Soha el ne felejtsük, mit a szende gyermekbarát, a mi Üdvözítőnk, a kisdedekről mond, igy szólván : „Hagyjatok békét a kisdedeknek, és ne tiltsátok el őket hozzám jönni, mert ilyeneké a mennyeknek országa “ (Máté 19.) Jézus tehát akarja, hogy a kisdedeket el ne tiltsuk tőle, hanem inkább vezessük hozzá azokat. Annyira méltattam a kisdedeket, hogy fölhagyván a felnőttek tanításával, hozzájok fordult, s isteni áldásaival árasztá el őket. Ha maga az Isten annyira méltatta a kisdedeket, s legszentebb akarata, hogy azok hozzá vezettessenek , nem kell-e a nevelő szülőnek iparkodnia, hogy haladék nélkül Jézushoz vezesse szülöttét? Már pedig ezt máskép teljesíteni nem lehet, mint ha magzatát, mihelyt ez beszélni tud, legis-legelőször az imádságra tanítja, ha az Istenről, az angyalokról, a szentekről, a felebarátunk iránti kötelmekről stb. neki zsenge korához képest a legszükségesebbeket előadja, vagyis ha bűn tiszta szívében a vallási érzelmeket minden módon fölébreszteni törekszik. Hiszen maga a valláserkölcsi oktatás mi egyéb, mint annak, kit oktatunk, Istenhez való vezetése? De továbbá azt sem kell tévesztenünk szem elöl, mit Jézus a kisdedekről sz. Máté könyvének 18. részében mond; különösen pedig ennek 5-ik és 6-ik verse szüntelen lebegjen a nevelő szülő szemei előtt : „Valaki gondviselése alá fogadand ilyen kisdedet az én nevemben: engem fogad magához; valaki pedig megbotránkoztat egyet a kisdedek közöl, kik én bennem hisznek , annak könnyebb lett volna állapotja, ha egy malomkő köttetett volna nyakára, s a tengernek mélységébe elmerittetett volna.“ Itten a kisdedeknek Jézus nevében fogadtatása alatt azoknak nemcsak testi, de főkép lelki eledellek elláttatását kell értenünk, mintha mondotta volna Jézus: Valaki a kisdedet a bennem való hitben, az irántami szeretet-, tisztelet- sajtatosságban ápolandja s elősegítendi, annyit jelent, mintha engem venne magához. A kisdedek megbotránkoztatását pedig nemcsak a nekik adott rész példáról, hanem tárgyunkra vonatkozólag azoknak olyatén megvetéséről is kell értenünk, mely szerint hiábavaló dolognak tekintetik azoknak az imádságrai oktatása, minthogy Jézus az idézett helyen mintegy folytatólag mondja alább: „Vigyázzatok, hogy meg ne vessetek valakit e kisdedek közöl.“ Vigyázzatok oh keresztény szülők! hogy meg ne vessétek az Isten adta kisded magzataitokat; hogy meg ne vonjátok tőlük a legszükségesebbet, az imádságra tanítást, s a vallásos, erkölcsi érzelem fölkeltését. El ne hanyagoljátok ezen kincset a kisdedek tiszta szivéből kiaknászni; mert különben testek, ha majd felnőnek, egész súlyával rászakadand a nagy kincsre, s oly mélyen temetendő be, hogy azt tízszeres munkátokba kerülend napfényre hozni. Ez nagy kérdés aztán, valljon fog-e akarni a szülő majd a tízszerte nagyobb munkába fogni, ha az egyszerűt csupán gondatlansága miatt meg nem tette; és ha nem fogja azt tenni akarni, mi napjainkban, fájdalom, nem ritkaság — nem lesz-e ama gonosz és rest szolgához hasonló, ki azon egy talentomát, melyet urától kapott, készakarva rejtette el a földbe; s nem kellend-e majdan, ha a számadás nagy napja elérkezik, legkegyesebb Urától e borzasztó szemrehányást hallani: Gonosz és rest szolga! tudtad, hogy mit kelljen a rád bízott talentommal tenned: „tehát kellett volna pénzemet a pénzváltóknak adnod, és én megjővén, úgy is visszavettem volna azt, ami az enyém, de nyerességgel.“ (Máté 24.) Tudtad, keresztény szülő! mi lett volna kötelességed gyermeked irányában, kivel megáldottalak, tehát kellett volna gyermekemet, ha magad imádságra oktatni nem akartad, jó tanítók kezébe adnod, úgy is visszavettem volna azt, ami az enyém — ha t. i. magamhoz szólítandottam — de nyerességgel! Figyelembe veendő elvégre az is, hogy a gyermek imái különösen kedvesek Isten előtt. Mert habár nem is érthet úgy, mint kellene, mindent, mit imádkozása közben kedves ajkai rebegnek, mégis nagy tetszéssel fogadja a mennyei Atya, kinek orczáját mindenkor látja az imádkozó gyermek angyala, annak dicsimáját. Ezt kétségkivülinek teszi maga Jézus, ki a főpapok-és írástudóknak, midőn a jerusalemi templomban hosannát kiáltozó gyermekekre boszankodának és mondanak neki: „Hallod-e, mit mondanak ezek ?“ ezen mindnyájunkra nézve emlékezetes feleletet ad: „Igenis, hát soha sem olvastátok : a kisdedek és csecsemőknek szájából készíttettél magadnak dicséretet?“ (Máté 21.) Haffner Ignácz: Dicsértessél... Dicsértessél életnek Istene! Csupán Neked köszönöm létemet. Még nem voltam, s Te már ott őrködél Szeretve életnapjaim felett. A te ajándékod, hogy most szemem' A szép földön végig jártathatom, És hogy világát túl a földön a Sugárzó ég kékjébe márthatom. Téged nevez szám s lantom éneke : Dicsértessél életnek Istene! Dicsértessél örömnek Istene! Te boldogítod az én éltemet; Mosolyogsz — és a tiszta kedv, miként Virágeső, eláraszt engemet. Előttem játszós rózsák fakadnak, im, Édes lábad szentséges nyomain, A mennyei gyönyör madarai Dalolnak életfámnak ágain. Téged nevez szám s lantom éneke : Dicsértessél örömnek Istene! Dicsértessél bánatnak Istene! Te elboritod olykor egemet, De mindig van számomra csillagod, Mely áttöri a borús felleget, Melyet nyújtasz, keserű a kehely,