Katholikus Néplap, 1858. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1858-09-16 / 37. szám

318 minél tisztább lesz a vallásra vonatkozó tárgyakróli fogalmuk.­­ Továbbá úgy látjuk, hogy sokkal kön­nyebb dolog egy ártatlan s tiszta szivbe a vallásossá­got becseppegtetni mint olyanba, mely előtt nem ide­gen többé a bűn. Fölötte nehéz dolog oly ifjút a vallá­sosságra oktatni, ki gyermek korában semmi ilyesről nem hallott, mert tudjuk, hogy az ifjú kor legizgéko­­nyabb s leghajlandóbb a bűnre. Soha el ne felejtsük, mit a szende gyermekbarát, a mi Üdvözítőnk, a kisdedekről mond, igy szólván : „Hagyjatok békét a kisdedeknek, és ne tiltsátok el őket hozzám jönni, mert ilyeneké a mennyeknek or­szága “ (Máté 19.) Jézus tehát akarja, hogy a kisdede­ket el ne tiltsuk tőle, hanem inkább vezessük hozzá azokat. Annyira méltatta­m a kisdedeket, hogy fölhagy­ván a felnőttek tanításával, hozzájok fordult, s isteni áldásaival árasztá el őket. Ha maga az Isten annyira méltatta a kisdedeket, s legszentebb akarata, hogy azok hozzá vezettessenek , nem kell-e a nevelő szülő­nek iparkodnia, hogy haladék nélkül Jézushoz vezesse szülöttét? Már pedig ezt máskép teljesíteni nem lehet, mint ha magzatát, mihelyt ez beszélni tud, legis-legelő­­ször az imádságra tanítja, ha az Istenről, az angyalok­ról, a szentekről, a felebarátunk iránti kötelmekről stb. neki zsenge korához képest a legszükségesebbeket elő­adja, vagyis ha bűn tiszta szívében a vallási érzelmeket minden módon fölébreszteni törekszik. Hiszen maga a valláserkölcsi oktatás mi egyéb, mint annak, kit okta­tunk, Istenhez való vezetése? De továbbá azt sem kell tévesztenünk szem elöl, mit Jézus a kisdedekről sz. Máté könyvének 18. ré­szében mond; különösen pedig ennek 5-ik és 6-ik verse szüntelen lebegjen a nevelő szülő szemei előtt : „Valaki gondviselése alá fogadand ilyen kisdedet az én nevemben: engem fogad magához; valaki pedig megbotránkoztat egyet a kisdedek közöl, kik én ben­nem hisznek , annak könnyebb lett volna állapotja, ha egy malomkő köttetett volna nyakára, s a tengernek mélységébe elmerittetett volna.“ Itten a kisdedeknek Jézus nevében fogadtatása alatt azoknak nemcsak testi, de főkép lelki eledellek­ elláttatását kell értenünk, mintha mondotta volna Jézus: Valaki a kisdedet a bennem való hitben, az irántami szeretet-, tisztelet- s­ajtatosságban ápolandja s elősegítendi, annyit jelent, mintha engem venne magához. A kisdedek megbotrán­­koztatását pedig nemcsak a nekik adott rész példáról, hanem tárgyunkra vonatkozólag azoknak olyatén meg­vetéséről is kell értenünk, mely szerint hiábavaló do­lognak tekintetik azoknak az imádságrai oktatása, minthogy Jézus az idézett helyen mintegy folytatólag mondja alább: „Vigyázzatok, hogy meg ne vessetek valakit e kisdedek közöl.“ Vigyázzatok oh keresztény szülők! hogy meg ne vessétek az Isten adta kisded magzataitokat; hogy meg ne vonjátok tőlük a l­e­g­­szükségesebbet, az imádságra tanítást, s a vallá­sos, erkölcsi érzelem fölkeltését. El ne hanyagoljátok ezen kincset a kisdedek tiszta szivéből kiaknászni; mert különben testek, ha majd felnőnek, egész súlyá­val rászakadand a nagy kincsre, s oly mélyen teme­­tendő be, hogy azt tízszeres munkátokba kerülend napfényre hozni. Ez nagy kérdés aztán, valljon fog-e akarni a szülő majd a tízszerte nagyobb munkába fogni, ha az egyszerűt csupán gondatlansága miatt meg nem tette; és ha nem fogja azt tenni akarni, mi nap­jainkban, fájdalom, nem ritkaság — nem lesz-e ama gonosz és rest szolgához hasonló, ki azon egy talen­­tomát, melyet urától kapott, készakarva rejtette el a földbe; s nem kellend-e majdan, ha a számadás nagy napja elérkezik, legkegyesebb Urától e borzasztó szem­rehányást hallani: Gonosz és rest szolga! tudtad, hogy mit kelljen a rád bízott talentommal tenned: „tehát kellett volna pénzemet a pénzváltóknak adnod, és én megjővén, úgy is visszavettem volna azt, a­mi az enyém, de nyerességgel.“ (Máté 24.) Tudtad, keresz­tény szülő! mi lett volna kötelességed gyermeked irá­nyában, kivel megáldottalak, tehát kellett volna gyer­mekemet, ha magad imádságra oktatni nem akartad, jó tanítók kezébe adnod, úgy is visszavettem volna azt, a­mi az enyém — ha t. i. magamhoz szólítandottam — de nyerességgel! Figyelembe veendő elvégre az is, hogy a gyermek imái különösen kedvesek Isten előtt. Mert habár nem is érthet úgy, mint kellene, mindent, mit imádkozása közben kedves ajkai rebegnek, mégis nagy tetszéssel fogadja a mennyei Atya, kinek orczáját mindenkor látja az imádkozó gyermek angyala, annak dicsimáját. Ezt kétségkivülinek teszi maga Jézus, ki a főpapok-és írástudóknak, midőn a jerusalemi templomban hosan­­nát kiáltozó gyermekekre boszankodának és mondanak neki: „Hallod-e, mit mondanak ezek ?“ ezen mindnyá­junkra nézve emlékezetes feleletet ad­: „Igenis, hát soha sem olvastátok : a kisdedek­ és csecsemőknek szá­jából készíttettél magadnak dicséretet?“ (Máté 21.) Haffner Ignácz: Dicsértessél... Dicsértessél életnek Istene! Csupán Neked köszönöm létemet. Még nem voltam, s Te már ott őrködél Szeretve életnapjaim felett. A te ajándékod, hogy most szemem' A szép földön végig jártath­atom, És hogy világát túl a földön a Sugárzó ég kékjébe márthatom. Téged nevez szám s lantom éneke : Dicsértessél életnek Istene! Dicsértessél örömnek Istene! Te boldogítod az én éltemet; Mosolyogsz — és a tiszta kedv, miként Virágeső, eláraszt engemet. Előttem játsz­ó­s rózsák fakadnak, im, Édes lábad szentséges nyomain, A mennyei gyönyör madarai Dalolnak életfámnak ágain. Téged nevez szám s lantom éneke : Dicsértessél örömnek Istene! Dicsértessél bánatnak Istene! Te elboritod olykor egemet, De mindig van számomra csillagod, Mely áttöri a borús felleget, Melyet nyújtasz, keserű a kehely,

Next