Katholikus Néplap, 1858. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1858-07-15 / 28. szám

■T fejek fölött el nem vonul, mindent ígérnek Istennek; annak távoztával pedig azonnal feledik fogadásukat, s olyan hitetlenek lesznek, olyan romlott szivüek marad­nak, mint előbb voltak. Hasonlók ezek ama czigány­­hoz, kinek lábai alatt a jég erősen ropogván, s itt-ott hasadozván, egy ideig kényes léptekkel próbálá a jég hátát érinteni, azt vélvén, hogy teste terhét ekkér könnyítheti rajta; azonban a vész mindinkább növe­kedvén, minthogy emberektől segélyt nem várható, Istenhez fordult s azt igérő hangos fölkiáltással: „Uram! tiz fontos gyertyát veszek a te szentséges oltárodra, csak most ments meg a haláltól, melytől annyira félek és borzadok, hogy hajszálaim is ég felé állanak! Lám, a part nem messze van, csak addig légy izgalmas, még oda kijuthatok.“ A czigány szerencsésen partra szállt. De mit cselekszik most? Visszafordul, és szemrehányást tesz az Istennek: „Uram! úgymond, miért nem adtál szárnyakat, hogy félelem nélkül juthattam volna a partra; most elégedjél meg, ha akkora gyertyát veszek is a te oltárodra, mint a kis ujjam!“ — így cselekszik a balga ember, ki nem lelke, hanem teste életéről gon­doskodik , ki áldozatot visz az oltárra, de nem azért, hogy lelkében megújuljon, s erényeinek a béketűrés által bővebb érdemet szerezzen, hanem hogy az élet bajaitól meneküljön, s a kényelem bölcsőjében ringat­hassa magát; holott kevés, vagy tán egy embernek sem adatott, hogy gond és fájdalom nélkül futhatta volna le az élet pályáját, mely előttünk annyi meg annyi tö­visekkel megrakva s majd mindenütt elszigetelve és korlátozva áll. Az ember rendeltetése s természeti állapota hozza magával , hogy szerencséje mellett a balsorsot is ta­pasztalja, valamint a természetet magát majd derülten, majd részek között látjuk. Ha az embereknek jól foly­nának dolgaik, és soha kellemetlenséget nem tapasz­talnának, bizonyára igen nehezen vagy sohasem üdvö­zölnének , mert annyira elmerülnének az élet örömei­ben, hogy Istenről s a jövendő életről tán meg sem emlékeznének, s ekkép önfeledékenységök által ké­­szitnék el a poklot maguknak. Tehát szükséges, hogy örömeink közt szenvedések is legyenek, melyek által az igazak megpróbáltatván, léleknagyságukat, keresz­tény tökéletességöket s törhetlen szilárdságukat ki­mutathassák. Mert innen tűnik ki, ki az erős bajnok, ki az állhatatos és béketűrő férfiú, s ki tud a folytonos szenvedések közt is oly szilárd lelkülettel bírni, hogy még az igazságtalan üldözések közt is Istenhez és ön­magához hű maradhasson. Ezek mind olyan adatok az életből, melyekből többé-kevésbbé részt kell vennünk, ha az Úr ígéretét elvenni akarjuk, mert senki sem di­­csőittethetik meg, hacsak jól nem harczolt e földön. „Az által nyerünk Isten előtt jó tetszést, úgymond Péter apostol, ha Istennek ránk figyelmezése miatt tűr­jük a viszontagságokat, igazságtalanul szenvedvén; de ha mindjárt az igazságért szenvedünk is, boldogok vagyunk, csak ezek fenyegetésétől meg ne ijedjünk, se meg ne háborodjunk. Mert jobb, hogy a jeles cseleke­detekért szenvedjünk, mintsem a bűnök miatt.“ Hasonlókép nyilatkozik Lactantius keresztény bölcs. „Szükséges, úgymond, hogy az igaz és békesé­­ges férfiú az ellenségeskedő ember hatalma alatt áll­jon, hogy türelme gyakoroltassák. Mert a béketűrés erős lélek példaképe, melyen az erény diadalma tün­­döklik. A bölcs és igaz, ki az erényről tiszta fogalom­mal bír, önmagában hordozza a türelem erényét is, melylyel nem diszíttethetik, ha mit sem szenvedett. Ki a baleseteket békével nem tűri, annak legmagasb eré­nye hiányzik.“ „Legnagyobb erényesség, úgymond sz. Izidor is, ha meg nem sérted azt, kitől sértettél. Legnagyobb di­csőség, ha valakinek árthattál, nagylelkűleg megen­gedsz. Legnagyobb erősség, ha annak, kitől sértettél, megbocsátasz.“ „Mert az igaz béketűrés, mint sz. Ger­gely nyilatkozik, nem a sérelem okaiban, hanem a szív tisztasága­ és alázatosságában keresendő.“ „Valljon dicsérhetem-e azt a kormányost, igy szól sz. Ambrus, ki a szelek dühét kikerülte, s oly szeren­csés volt mindenkor, hogy soha semmiféle elemmel küzdenie nem kellett? Én inkább dicsérem azt, ki a szelek ellen viaskodik, ki a hullámokkal küzd s nem retteg akkor sem, midőn majd égig emelkedik hajója a hullámok fölött, majd ismét alászáll a mélységbe, mintha egészen elborittatott volna: úgyszintén az jeles kormányzója önmagának, kit a balesetek meg nem ren­­ditnek, kit a szerencsétlenség vissza nem ijeszt, s az irigység soha meg nem dönthet, ki türelemmel győz s az erény fegyverével diadalmaskodik ; ki a szerencse kedvezései közt el nem bizakodik, s a balesetek által sem töretik meg.“ Hasonlókép vitéznek, erős­ és edzettnek mondhat­juk-e azt a katonát, ki sohasem látott ellenséget; ki az idő viszontagságait, a lankasztó meleget vagy der­mesztő hideget kikerülte ; ki éhséggel és szomjúsággal nem küzdött; ki a rögös utak fáradalmait nem tapasz­talta? — Bizonyára nem. Úgy erényes kereszténynek mondhatjuk-e azt, ki Jézus igáját soha sem hordozta, kinek szivére szenve­dések s bántalmak nem nehezültek ; kit súlyos nya­valya, éhség, szomjúság s életveszélyek nem környez­tek ; ki magát sohasem tagadta meg, hogy áldozatul nyújtsa életét veszélyben forgó barátiért; ki hitelveit úgy temette el, mint a viharzó vész s a bősz hullámok eltemetik a hajót, melyet örvénybe sodortak vagy ke­mény sziklához ütöttek ? Oh! az ilyen embert távol sem nevezhetjük erényes kereszténynek. De még azokat sem ám, kik a szélsőségektől el­ragadtatva, e világot csak egy örömkertnek nézik, melyben minden virág az ő számukra nyílik, s azt vé­lik, ha ők azt le nem szakasztják, más rabolja el elö­lök. Ezek amaz istentelen emberek, kiknek kezei ál­tal a legszebb virág, az ártatlanság letaroltatik; kik az erény ellen hadat indítván, állati kéjüknek áldoznak föl mindent, s az Istentől adott talentumot, az észt, mint a sas a fölösleges prédát, földbe ássák, s úgy okos­kodnak: ha frisebb eledelt nem találunk, akkor ez is jó lesz ; — hiszen szükség idején a silány eledel is megte­szi hatását! — Azonban a szorongatás idején vagy nem találják meg az elrejtett eledelt, vagy már úgy meg­romlott az, hogy hasznát nem vehetik; Így tehát a szükség idején vagy éhezni, vagy halni kényszeríttetnek. Úgyszintén ellenkezőleg azok nézeteit sem he­lyeselhetjük, kik e világot csak egy sivatagnak nézik. — 242 —

Next