Katholikus Néplap, 1858. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1858-07-15 / 28. szám
■T fejek fölött el nem vonul, mindent ígérnek Istennek; annak távoztával pedig azonnal feledik fogadásukat, s olyan hitetlenek lesznek, olyan romlott szivüek maradnak, mint előbb voltak. Hasonlók ezek ama czigányhoz, kinek lábai alatt a jég erősen ropogván, s itt-ott hasadozván, egy ideig kényes léptekkel próbálá a jég hátát érinteni, azt vélvén, hogy teste terhét ekkér könnyítheti rajta; azonban a vész mindinkább növekedvén, minthogy emberektől segélyt nem várható, Istenhez fordult s azt igérő hangos fölkiáltással: „Uram! tiz fontos gyertyát veszek a te szentséges oltárodra, csak most ments meg a haláltól, melytől annyira félek és borzadok, hogy hajszálaim is ég felé állanak! Lám, a part nem messze van, csak addig légy izgalmas, még oda kijuthatok.“ A czigány szerencsésen partra szállt. De mit cselekszik most? Visszafordul, és szemrehányást tesz az Istennek: „Uram! úgymond, miért nem adtál szárnyakat, hogy félelem nélkül juthattam volna a partra; most elégedjél meg, ha akkora gyertyát veszek is a te oltárodra, mint a kis ujjam!“ — így cselekszik a balga ember, ki nem lelke, hanem teste életéről gondoskodik , ki áldozatot visz az oltárra, de nem azért, hogy lelkében megújuljon, s erényeinek a béketűrés által bővebb érdemet szerezzen, hanem hogy az élet bajaitól meneküljön, s a kényelem bölcsőjében ringathassa magát; holott kevés, vagy tán egy embernek sem adatott, hogy gond és fájdalom nélkül futhatta volna le az élet pályáját, mely előttünk annyi meg annyi tövisekkel megrakva s majd mindenütt elszigetelve és korlátozva áll. Az ember rendeltetése s természeti állapota hozza magával , hogy szerencséje mellett a balsorsot is tapasztalja, valamint a természetet magát majd derülten, majd részek között látjuk. Ha az embereknek jól folynának dolgaik, és soha kellemetlenséget nem tapasztalnának, bizonyára igen nehezen vagy sohasem üdvözölnének , mert annyira elmerülnének az élet örömeiben, hogy Istenről s a jövendő életről tán meg sem emlékeznének, s ekkép önfeledékenységök által készitnék el a poklot maguknak. Tehát szükséges, hogy örömeink közt szenvedések is legyenek, melyek által az igazak megpróbáltatván, léleknagyságukat, keresztény tökéletességöket s törhetlen szilárdságukat kimutathassák. Mert innen tűnik ki, ki az erős bajnok, ki az állhatatos és béketűrő férfiú, s ki tud a folytonos szenvedések közt is oly szilárd lelkülettel bírni, hogy még az igazságtalan üldözések közt is Istenhez és önmagához hű maradhasson. Ezek mind olyan adatok az életből, melyekből többé-kevésbbé részt kell vennünk, ha az Úr ígéretét elvenni akarjuk, mert senki sem dicsőittethetik meg, hacsak jól nem harczolt e földön. „Az által nyerünk Isten előtt jó tetszést, úgymond Péter apostol, ha Istennek ránk figyelmezése miatt tűrjük a viszontagságokat, igazságtalanul szenvedvén; de ha mindjárt az igazságért szenvedünk is, boldogok vagyunk, csak ezek fenyegetésétől meg ne ijedjünk, se meg ne háborodjunk. Mert jobb, hogy a jeles cselekedetekért szenvedjünk, mintsem a bűnök miatt.“ Hasonlókép nyilatkozik Lactantius keresztény bölcs. „Szükséges, úgymond, hogy az igaz és békeséges férfiú az ellenségeskedő ember hatalma alatt álljon, hogy türelme gyakoroltassák. Mert a béketűrés erős lélek példaképe, melyen az erény diadalma tündöklik. A bölcs és igaz, ki az erényről tiszta fogalommal bír, önmagában hordozza a türelem erényét is, melylyel nem diszíttethetik, ha mit sem szenvedett. Ki a baleseteket békével nem tűri, annak legmagasb erénye hiányzik.“ „Legnagyobb erényesség, úgymond sz. Izidor is, ha meg nem sérted azt, kitől sértettél. Legnagyobb dicsőség, ha valakinek árthattál, nagylelkűleg megengedsz. Legnagyobb erősség, ha annak, kitől sértettél, megbocsátasz.“ „Mert az igaz béketűrés, mint sz. Gergely nyilatkozik, nem a sérelem okaiban, hanem a szív tisztasága és alázatosságában keresendő.“ „Valljon dicsérhetem-e azt a kormányost, igy szól sz. Ambrus, ki a szelek dühét kikerülte, s oly szerencsés volt mindenkor, hogy soha semmiféle elemmel küzdenie nem kellett? Én inkább dicsérem azt, ki a szelek ellen viaskodik, ki a hullámokkal küzd s nem retteg akkor sem, midőn majd égig emelkedik hajója a hullámok fölött, majd ismét alászáll a mélységbe, mintha egészen elborittatott volna: úgyszintén az jeles kormányzója önmagának, kit a balesetek meg nem renditnek, kit a szerencsétlenség vissza nem ijeszt, s az irigység soha meg nem dönthet, ki türelemmel győz s az erény fegyverével diadalmaskodik ; ki a szerencse kedvezései közt el nem bizakodik, s a balesetek által sem töretik meg.“ Hasonlókép vitéznek, erős és edzettnek mondhatjuk-e azt a katonát, ki sohasem látott ellenséget; ki az idő viszontagságait, a lankasztó meleget vagy dermesztő hideget kikerülte ; ki éhséggel és szomjúsággal nem küzdött; ki a rögös utak fáradalmait nem tapasztalta? — Bizonyára nem. Úgy erényes kereszténynek mondhatjuk-e azt, ki Jézus igáját soha sem hordozta, kinek szivére szenvedések s bántalmak nem nehezültek ; kit súlyos nyavalya, éhség, szomjúság s életveszélyek nem környeztek ; ki magát sohasem tagadta meg, hogy áldozatul nyújtsa életét veszélyben forgó barátiért; ki hitelveit úgy temette el, mint a viharzó vész s a bősz hullámok eltemetik a hajót, melyet örvénybe sodortak vagy kemény sziklához ütöttek ? Oh! az ilyen embert távol sem nevezhetjük erényes kereszténynek. De még azokat sem ám, kik a szélsőségektől elragadtatva, e világot csak egy örömkertnek nézik, melyben minden virág az ő számukra nyílik, s azt vélik, ha ők azt le nem szakasztják, más rabolja el elölök. Ezek amaz istentelen emberek, kiknek kezei által a legszebb virág, az ártatlanság letaroltatik; kik az erény ellen hadat indítván, állati kéjüknek áldoznak föl mindent, s az Istentől adott talentumot, az észt, mint a sas a fölösleges prédát, földbe ássák, s úgy okoskodnak: ha frisebb eledelt nem találunk, akkor ez is jó lesz ; — hiszen szükség idején a silány eledel is megteszi hatását! — Azonban a szorongatás idején vagy nem találják meg az elrejtett eledelt, vagy már úgy megromlott az, hogy hasznát nem vehetik; Így tehát a szükség idején vagy éhezni, vagy halni kényszeríttetnek. Úgyszintén ellenkezőleg azok nézeteit sem helyeselhetjük, kik e világot csak egy sivatagnak nézik. — 242 —