Katholikus Néplap, 1861. január-június (14. évfolyam, 1-27. szám)
1861-05-23 / 22. szám
175 Büszke Pál uram naponkint látván leányának szenvedését , buját és látván azokat a fehér liliomokat, melyek Erzsike arczán azok helyett a szép piros rózsák helyett termettek, annyira szivére vette a dolgot, hogy már arról kezdett gondolkodni, mikép lehetne Ferit kiszabadítani a katonaságból? De gondolatját elárulni büszkesége még sem engedő. Sokat szenvedett mind a leány, mind az apa. Egyiket kínozta remény nélküli szerelme, másikat sértett büszkesége. Évek múltak, évek jöttek, de Büszke Pálék állapota mindig ugyanaz maradt. Ezalatt bekövetkezett a kétes reményű s vészterhes 1848—49. Hajd be zivatarteljes volt az a két év! — Vésztrejtő méhek naponkint szülte szörnyeit, s kifogyás helyett naponkint terhesebb lön. — Mennyi ház elpusztult, mennyi nemes szív elvérzett abban a két esztendőben ! De vessünk rájok fátyolt! — Emlékek felújításával úgyis csak saját, hegedni kezdő sebeinket karczolnók föl. Mi csak maradjunk Mátéfalván, és siessünk történetünk végére. Az 1849-ki aug. 1-jén, úgy délutáni órákban, szokatlan látást-futást lehetett észrevenni Jámbor József alacsony háza körül; a helység örege, apraja ott ácsorgott, mintha valakit kivánván-kivánva szeretett volna látni. Valljon ki lehetett az az érdekes személy? — A ház kisded ajtaja nevől sokára fölnyiték, s azon, Jámbor Józsefet karján vezetve, egy fiatal ur lépett ki hadnagy-öltözetben; de balkarja helyett csak kabátjának ujja lógott le. Jámbor József csak úgy pirult örömében. Valljon miért ? Mindjárt megtudjuk, ha halljuk azt a beszédet, mit az a hadnagy, aki kilépett Jámbor József szobájából, mondott az összesereglett népnek. Tehát halljuk! — Igen, igen kedves földjeim! — így kezdé beszédét a csonka hadnagy — ne is kételkedjék kegyelmetek! én vagyok az a Jámbor Feri, akit ezelőtt kilencz évvel elfogtak katonának, nehogy útjában álljak egy kötendő, de, mikép tudják önök, Isten által akadályozott házasságnak. Isten bocsássa meg bűneiket az én ellenségeimnek! — Mikép öltözetemről láthatja kegyelmetek, most nyugalmazott hadnagy vagyok ; de sajnos, hogy ezt a rangot csak is balkarom elvesztésével szerezhettem meg az isaszegi csatában. Akkor még csak őrmester voltam, de azután hadnagyi rangra emeltettem évenkinti 600 pft nyugdíjjal. Most itt vagyok önök között, és szerfölött örülök, hogy jó ismerőseimet, néhányat kivéve, mind egészségben láthatom. A nép örömittasan rivalgál ,Éljen a vitéz hadnagy úr! — íme, Isten a szegény fiút is hogyan megsegíti!‘ Aztán mindenki kezet szorított a csonka hadnagygyal, csak három egyén nem tudott hová lenni, valami igen nyomta szívüket. Büszke Pál és Felöntő János örültek ugyan a szerencsés viszontlátásnak, már csak azért is, hogy cselszövő hibájukat, Feri házasságát illetőleg, leróhatták, de lelkismeretök mégis szégyenprrral bobta el arczukat. Hát az a szegény Erzsike mit érezhetett, hogy úgy sírt, úgy kesergett, midőn mindenki örült? — Mit érez a hajós, aki messze országban nagy kincset talált, de mielőtt hazájába vihetné, egy rengeteg tengert kell áteveznie, ahol el is vesztheti talált kincsét ? — Erzsikét is most a kétség és félelem marczangolá, hogy hát ha az a fényes egyenruha megváltoztatta Feri érzelmeit?! De a hadnagy úr, észrevévén mind a háromnak lélekküzdelmeit, azonnal silett őket megnyugtatni. — Ne pironkodjék kegyelmetek! — szólt Büszke Pál és Felöntő Jánoshoz, mindegyiknek szívélyesen megrázván kezét — én megbocsátok kegyelmeteknek; mert sorsom intézésében én az Isten ujját látom. — Bizony hadnagy úr! — jegyzé meg bánatos arczczal Felöntő János — mi aligha az egyiptomi József testvérei nem voltunk önre nézve. De legyen áldott az isteni gondviselés! Aztán a zokogó Erzsikéhez ment, s vigasztalólag mondá neki Feri : — Ne sírj, te ritka példánya a hűségnek! Lásd, mindig mondtam, hogy, ha Isten egymásnak teremtett bennünket, egymáséi leendünk, habár az egész világ ellenünk esküdött is. — Nézd! Isten megtartá jobb karomat, hogy a tiedbe fűzhessem az oltár előtt; mert tudd meg kedvesem , hogy előre gondoskodtam, mikép haza jővén, tüstént nőül vehesselek. Ám itt házassági engedélyem! és remélem, hogy atyád most csak nem ellenzi boldogságunkat ? — Oh hadnagy úr! — szólt a bűnbánó atya — ha ön nem volna is oly állapotban, minőben van, most mégis ezer örömmel adnám áldásomat egy oly házasságra, melytől függ egyedül az én megszomorodott leányom boldogsága és az én reménységem. Erzsike a váratlan öröm miatt csak egy árva hangot sem tudott kiejteni-----Hejh annál beszédesebb jön Borcsa asszony! és csak úgy villogtak szemei az öröm fénysugaraiban. S midőn oszlófélben volt a tömeg, ha lehetett volna, mindenkinek külön elmondotta volna, hogy ő azt mindig hitte, remélette, álmodta, hogy az ő Erzsikéjének nem is lehet más férje, mint az a derék Jámbor Feri. Mit adjunk még a történethez ? Csak annyit, hogy abból a hűséges Erzsikéből néhány hét múlva olyan idres-bodros főkötőjü hadnagyné lett, hogy bizony még kapitánynénak is beillett volna, kit midőn ünnepnapokon vitéz férjével templomba menni láttak, mindenkinek eszébe jutott az a közmondás : ,A házasság égben köttetik. Városi levelek. XXXII. „Az ördög nem alszik.“ Közmondás. Pécs. — Éjjeli őr. — Jaj de nagy baj ! — Kell-e betegség ? — Alkalmatlan szúnyog. — Kisértet. — A kis Dávid és a nagy Goliáth. Ébren légy ébren légy ! ébren légy!... így kiáltanak a megyeházaknál az éjjeli őrök, ez által ösztönözvén egymást az éberséggel járó figyelemre. 22*