Katholikus Néplap, 1861. július-december (14. évfolyam, 28-53. szám)
1861-11-21 / 48. szám
Emberi sors. — Allegória. — A mennyről, csörgve lassan, Sok esőcsepp hullott, Sötét éjjel hallgattam, A sereg mit hallott , Mily meghitten vándorlunk, Oly fényesen , tisztán! Ugyan mi lesz majd sorsunk, Földje alá hullván ?' - - 390 — ben. Úgy hiszem, ti nem fogtok soha igy cselekedni; mert leiz ez aljas tett lenne. Régi barátaink irányában legyünk mindig ugyanazok, soha kevélyek. Az a hibájok-e, hogy ők is meg nem gazdagodtak ? Az egész világ nem lehet gazdaggá. Soha ne kövessük azok példáját, kik megtagadják előbbi állásukat, holott ennek elismerése nagy érdemül tekintendő. Azonban tagadni nem lehet, hogy vannak gazdagok, hatalmasok, kik szegénymunkások valának, és erre büszkék. Mire nézve egy megható példát hozok föl. A nagy I. Napóleonnak egy igen híres hadvezére, L an n es, ki Arcole-, Montebello-, s Austerlitznél halhatatlan csatákat vivott s katonai érdemeiért herczegi czimet nyert, gyermekkorában festő-inas vola. Egyik hadjárata alkalmával megfordulván azon kis városban, hol egykor inaskodott, véletlenül egy fuvarossal találkozott, ki épen kavicsot hordott az országút széleire. Lannes e fuvarosban azonnal ráismert egyik gyermekkori társára. Kiszállt hintájából, s odamenve a paraszthoz, a nép nyelvén ekként szólt hozzá: — Ej te balga! nem volna jobb az ellenségnek szuronyt szegezni, mint ily nyomorúságosan tengődni ? Talán meg sem ismersz többé?... Nézz meg csak jól! Rám ismersz-e? . . . r És e szavakat mondva, a nagyhírű vezér, I. Napóleon császárnak személyes barátja, kezet fogott a fuvarossal , ki nem győzött álmélkodni. — Úgy látszik, folytató a hadvezér, miszerint nem igen pompásan megy dolgod. Miután a puskaport nem szereted, talán valami kis üzletet kezdhetnél, nemde ? Ha van hozzá kedved, a többit bízd rám. Másnap a szegény fuvaros Lannes nagylelkűségéből jómódú emberré vált. A városban Lannes alig győzte elfogadni a hivatalos látogatásokat. Mindamellett első gondolata a festő mester volt, kinél egykor tanult, s mindenekelőtt ezt kérte magához. Epen társalkodóit e derék férfiúval, midőn a polgári és katonai hatóságok a hadvezérhez tisztelkedni jöttek. A festőmester kissé zavarba jött ily fényes látogatásokra s vissza akart vonulni; de Lannes karon fogta őt, s az üdvözlő küldöttségekhez, melyek őt diszebédre hitták meg, ekként szólt: — Örömmel fogadom el önök meghívását, de azon föltétel alatt, ha elvihetem magammal ezen érdemes férfiút, kit ezennel szerencsém van bemutatni. Mily gyönyörű vonás ez, mely egymaga is megnemesíti az embert, ha arra egyéb érdemei nem volnának is ... . Fü s sy. Egyik virágra esve, Örömben kéjelgett, A napsugár szerette, S csókjától elveszett. Másikat a tengerben Gyöngy-kagyló fogadta, S gyöngygyé lévén, fényesen Vitte sorsát nagyra. Egy másik vasra hullván, Mely épen izzó volt, — Halkan egyet sóhajtván, Halottá lön legott. A társak negyedike Játszott a szelekkel, S mielőtt földet érne, Elpárolgott széjjel. — (Németből.) Oladi. A cselédek védszentje. (Folytatás.) Lássuk, mikép mulatott szent Zita a gyermekekkel. Fatinelline asszony parancsolatja szerint először is a házi kertbe ment ő velők mulatni. S itt aztán minden virághoz elvezette az ártatlan lelkeket; megmutogatta nekik azoknak különbféle színeit, megnézette velők a magas fákat, meg azok jóizű gyümölcseit. Midőn ezeket szemlélgeté, az égre emelé szemeit, s az ég és föld Urát és Istenét imádá, s egyúttal szeretettel inté a gyermekeket, hogy mindezeket ama jó mennyei Atya adta, ki sokkal szebb a legszebb virágnál, és sokkal jobb a legjobb s legédesebb gyümölcsnél is; s azért soha se cselekedjenek olyasmit, mi által ezen jó Atyát megbánthatnák. Mindezt pedig oly kedvesen és szivrehatóan tudta sz. Zita előadni, hogy a kis gyermekek szinte örültek, ha dajkájuktól valamit hallhattak, amint később még csakugyan hallottak többet is, mert sz. Zita jó tanuló volt, s jól tudta a bibliát. Ebből tehát elbeszélte nekik: hogyan teremtette Isten a világot, hogyan büntette meg a rosz embereket, hogyan született a kis Jézus és így tovább. Mikor aztán néha a gyermekek kissé csintalankodtak, vagy nem akartak szót fogadni, szent Zita nem ijesztgette őket mumussal, vagy más ilyennel, csak azt mondta nekik: „Ha olyan roszak lesztek, semmit sem fogok nektek mondani a jó Istenkéről, meg a Jézuskáról sem.“—és tüstént magukba szállottak mindketten. Vagy ha tán némi haragot vett észre közöttök, még mielőtt kitört volna, magához hivá őket, mondván: „Jertek, jertek! majd mondok én nektek valami szépet a mi mennyei édes Anyánkról, meg az angyalkákról,“s mindjárt rendben volt minden. — Oh bár minden dajka így mulatna a gyermekekkel! De mit tesz akárhány? A gyermekeket a földre csapva, vagy más gyermekek közé eresztve, ők haszontalan tercierébe ereszkednek egymással vagy szivöknek bálványával, kivel már előre összebeszéltek; s itt aztán nem az Istenről, sem a hold. Szűzről, sem a jó angyalokról foly a beszéd, hanem olyas dolgokról, miket sz.