Katholikus Néplap, 1861. július-december (14. évfolyam, 28-53. szám)

1861-08-01 / 32. szám

Isten szine előtt fogadnak és az élet minden körülményei közt meg is tartani kötelesek. Ezért azt irás a családot „berekesztett kerthez, bepecsételt kúthoz hasonlítja,“ úgy mint melyekhez avatlannak hozzájárulása, része nincs. A pogányok, daczára minden feslettségöknek, nagy becsben tartották e szép erényt, így Artemisia királynéról föl van jegyezve, hogy férje halálakor annyira volt, miszerint a leghíresebb szónokokat hivatta össze, hogy dicséretét hangoztassák; a sírboltot, melyet számára emeltetett, a világ egyik csodájának tartották; utóbb csontjait porrá törette és borba keverve megitta, mintegy uj életet akarván azokba önteni és élő koporsóba zárni. A régi patriarchák annyira őrizték ez erényt, miszerint a házastársaknak kedvencz szokásuk volt egy sirba temetkezni, hogy a halál után se legyenek egymástól elválasztva. Hajdanra az új házasok elé tüzet és vizet tettek, és mindkettőt meg kellett érinteniük, jeléül annak, hogy jó- és balsorsban egy iránt fognak osztozni és holtig együtt maradni. Nálunk a hűséget a gyűrűcsere jelképezi. A gyűrű köralakjánál fogva a halhatatlanság s az elválaszthatlanság jelképe; s különösen a házasoknál arra czéloz, hogy valamint az összeolvasztott s kerekded alakú gyűrűnek nincs, úgy az ő hűségüknek se legyen soha vége; s annak megtekintése őket házasságuk felbonthatlanságára s kölcsönös meghitt szeretetöknek sikiglani megőrzésére emlékeztesse. Míg a hűség kettős bástyája keríti a család szentélyét , addig külellenség elől biztosítva van; de ha ez, bármi okból ledől, akkor az emberi társadalom egy szörnye közeledik feléje, hogy azt megzavarja és megszentségtelenítse, a házasságtörés, melyet minden nemzet törvényei által megbélyegzett, így, volt ország, hol a lopást, ha a tolvajt rajta nem érték, mint a fürge ész szüleményét és kifejtett ügyességet, a bírák illőleg megjutalmazták; másoknál az ellenséget megölni becsületbeli dolognak tartották; egy harmadik népnél ismét az iszákosságot, a testi kéjt az élet gyönyöreinek tekintették stb. De egész a mai napig nem sikerült fölfedezni nemzetet, mely a házasságtörést, mint a legocsmányabb bűntettet, a legszigorúbb eljárással nem büntette volna. Mellőzve rövidség okáért a római törvényt a császárok idejében, mely fejvesztéssel szokta azt büntetni, nézzük csak az úgynevezett barbár nemzeteket. A partmsokról olvashatni: „Egy bűntény sem volt oly szigorúan megtiltva, mint a házasságtörés“; az araboknál mind a két bűnös fejét vesztette, míg az egyiptumiaknál elevenen égettettek meg; a régi rómaiaknál a férj tetszése szerint büntethette házasságtörő nejét; még az elpuhult törököknél is jaj volt, ha valakit e tényen rajta kaptak. Voltak nemzetek, hol a házasságtörők egész családját kiirtották, hogy magva szakadjon. A régi pogány németeknél a férj az ily nőt, haját levágva, meztelenül, a rokonok szeme láttára kiűzte házából és faluhosszat vesszőzve kergette; az éjszakamerikai vadaknál a férj vagy kegyetlenül elveri, vagy orrát harapja le. Cantu írja (II. köt. 800. 1.), hogy a házasságtörés ismeretlen volt a szigetbeli karaiboknál, míg az európaiak oda nem jöttek (!). Spártára nézve, daczára igen szigorú törvényeinek, a történészek véleményei igen elágazók; ha áll e kis párbeszéd, melyet itt fölhozok, úgy ítélhetünk a valóról. Kérdezte ugyanis bizonyos külföldi ember a spártait : „Micsoda büntetés van nálatok a házasságtörőkre szabva?“ Mire a spártai igy felelt : ,A kit nálunk ilyesmin rajta érnek, annak a földkerekséget kell beutaznia mindaddig, mig akkora ökröt nem talál, mely a legnagyobb hegy mögé állítva, az annak tetején keresztülrejtő folyót kiigya.— „Gyermekbeszéd — vág közbe boszosan az idegen — hiszen, ha a világból kibujdos, sem fog akkora ökröt találni ?“ .Meglehet — felelt erre egykedvűen a spártai — de szintoly kevéssé fogsz nálunk házasságtörőket találni!“ A mely nemzetről ezt nyugodt lélekkel el lehet mondani, az, ha barbár is, megérdemli, hogy az ember megsüvegelje!... Ha már a pogány népek ily büntetésre méltónak ítélnek valamely bűnt, és ily törvényeket alkalmaznak, mineket szabhatott arra az igazságos Isten? Az e törvényben halálos büntetés érte a házasságtörőt, mint ezt a tiszta életű Zsuzsanna történetében is látjuk. Philo pedig zsidó bölcs azt tanácsolta: „A házasságtörőket, mint az emberi nem nyilvános esküdt elleneit, fegyverrel kell kiirtani.“ ... De lépjünk át a kereszténység korszakába, hol e bűn nem csak a tisztaság- és jogellenes merénylet, hanem egyszersmind szentségtörés is. Nézzük, mint ítéltek e részben őseink. Az ifjabb Plinius, Bithynia helytartója, tehát egy pogány, Traján császárhoz írt levelében leírván az akkori (103 évvel K. u.) keresztények életmódját, többi közt ezt mondja: „Ünnepélyesen lekötelezik magukat, mi roszat sem tenni, különösen semmi lopást, rablást, házasságtörést el nem követni“ stb. Római szent Kelemen, szent Péter apostol tanítványa, kérdezve kiált föl: „Lehetséges-e a bűnök közt nagyobbat csak gondolni is a házasságtörésnél?“ A szigorú Tertullián kelleténél tovább ment, állítván, hogy a ki ezen bűnben részes, tartson bármely penitencziát, bocsánatra számot soha sem tarthat. — Hogy az egyház e nézetet soha sem osztotta, tudni való dolog; de az első keresztények szigorú erkölcséről eléggé tanúskodik. Az egyház első századaiban a házasságtörést 15 évi nyilvános vezeklés sújtotta, mint ezt sz. Vazul följegyezte. A négy első évben az ilyen a gyülekezetből ki volt zárva, és a templom ajtajában nyomorult koldusként kellett könyhullatások közt a ki- és bejárók szószólásáért esedezni; a négy utána következő évben beléphetett ugyan a templomba, de csakis az Isten igéjének hallgatására; ismét a harmadik négy éven át jelen lehetett az egész istenitiszteleten , de a vezeklők közt földre borulva; a végső években, a szent áldozást kivéve, mindenben részt vehetett. Azonfelül e 15 éven át hetenkint többszöri böjt kenyér- és vizen és más testi sanyargatások voltak kiszabva. Hát a mostani házasságtörőket mi büntetés éri? kérdezheti tőlem valaki. Megnyugtatására legyen mondva : ezekre a legnagyobb büntetés vár, minőt az ember gondolni sem képes, mert a „házasságtörőket megítéli az Isten" (sz. Pál a zsidókhoz 13, 4.). Meglehet, szives olvasó! hogy én neked az eddigiekben mi újat sem mondtam, ami már százszor el nem mondatott volna. De ha a mondottakat számba veszed, és nem csak fejedbe, hanem szivedbe is bevésed: egy elvitázhatlan nyereséged mégis lesz, az t. i. hogy némi értelemben rád is lehet majd alkalmazni a királyi zsoltáros e szavait: „Megesküdött az Úr,és meg nem bánja“ (109. Zsolt, 4. v.). s