Katholikus Néplap, 1862. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1862-07-03 / 27. szám
— 229 — télyéből a nyilvános vilg színpadára csalják föl. Méregbe mártják tollukat, kik a nőt a magasztalás pillangóival fölcziczomázva, mint a földi istennőt oltárra helyezik, hogy imádtassék. Veszve van a nő, ki az ily nemű hódolatok füstjén az aljasitó állatiság bűzét észre nem veszi ki a szenvedélyek tüzénél, mely őt oltárán körülrecsegi, el nem pirul. Mint a bukott angyalok az ég üdvéből a kárhozat örök árjába, úgy hull le az ilyen nő is bálvány-oltáráról a csalódás iszonyú kintengerébe. Egy talizmánja van minden nőnek, mig azt bírja, sem aljas, sem boldogtalan nem lehet soha, és ez a kereszthit. Az érzékiség iszapjában fetrengő világ nem akarja ezt megismerni, de azért örökké igaz marad. Én, szerető anyád, mondom ezt neked, egyetlen gyermekemnek; én mondom ezt, ki hamvaimban is boldogságodért fogok reszketni; én mondom, kinek az élet szenvedéseiből elég nagy rész jutott, kire — mondhatom— csak sírom szélén mosolygott egy búcsúzó örömsugár ; igen, Idám, én mondom neked, hogy csak a kereszthit boldogít. Életemmel minden, itt és sfontul remélhető boldogságom kikötésével kezeskedem neked, hogy a mely nő jó keresztény, az jó nő is; sőt csak ő jó egyedül, és csakis ő lehet boldog! Ha tehát a boldogságot, melyet számodra a jó Isten kimért, föllelni akarod, — s ki az, ki boldog lenni nem óhajtana? — a családélet szentélyében keresd azt. Nők, kik ezen szerény kör küszöbét átlépve, a széles világ ragyogványos színpadára kapaszkodnak föl, egy ideig talán csillognak ott, de érzik is , hogy a csillogás vágyakat kelt, szükségeket szaporít, de nem boldogít. S hamar el szokott jönni az idő, midőn mint a kiégett csillagok leesnek onnan, nem hozva egyebet magukkal az elröppent élvezet keserű utóizénél és a csalódás átokszerű gyötrelmeinél! Ne úgy értsd ezt, mintha a nőnek soha nem volna szabad átlépni háza küszöbét. Oh igen! tűnjék föl a nő is koronkint, de ne úgy, mint a hold, mely kétes derűt terjeszt csak bágyadt fényével s meleget nem ad, hanem mint a nap, áraszszon fényt erénye sugaraival,, és ömleszszen jótékony meleget keblének tiszta szerelmével; azután pedig mint a pályáját végzett nap, vonuljon el megint a világ szemei elől. Nem azért nyeri a nő külső bájait, hogy örökké ragyogtassa azokat a nagyvilág előtt. Aztán a világ lehelete meghomályosítja a tükör fénylapját. A szerénység részezetén át kétszeresen szépek a nő bájai. A virágok, melyek a pázsit füvének árnya alá rejtik szende kelyhöket, még azért elegendőleg édes illatot árasztanak, hogy föltaláltassanak. S hányszor megyünk el egykedvűen a domb magasan pompázó díszvirág mellett, s inkább a völgybe szádunk le fölkeresni a szerényen rejtező ibolyát. A gyöngyöt a tenger fenekén is fölkeresik. Az eszméket össze ne zavard. Ne véld, mintha én, midőn a magasban csillogásról szólok, a születési magasabb rangfokozatot sújtanám. Isten mentsen. Az örök Gondviselés bölcseségének műve a születési különbség! S jusson bár valakinek alsóbb fog, mindig elég okot talál lelkismeretében imádni a végtelen bölcseség intézkedésének titkát. A csigázott magaskodás az, mitől az ép lélek elfordul. A hiúság és kevélység az, mely a pórkunyhót is megszállhatja szintúgy, mint ellenben az alázatosság a királyi széken is foglalhat helyet. A legfényebb csarnokban is találkozhatik egy szöglet, melyet a jól értett alázatosság a szerény elvonultság menhelyeül szentelhet föl; mint ellenben a kevélység a kunyhó küszöbét is országuttá változtathatja, melyen a hiúság és nagyravágyás ördögei szabadon ki-s bejárnak. Van a nőnemnek egy őrangyala, mig arra hallgat, nem tévedhet el. Ezen őrangyal a szemérmetesség. Lásd kedvesem! a szemérmetesség egészen a nő lényegéhez tartozik, s oly szükséges kelléke, hogy azt még az is követeli a másikban, ki maga régen túladott rajta. Ezen szemérmetesség legyen a lángpallosa kerul, ki házad ajtajánál örökösen őrt álljon. Midőn ő kilépni tilt, ki ne lépj. S ha visszatértedkor pirulva kellene szemébe nézned, tudhatnád, hogy roszat tevés... A szeretet legyen a nap, mely csöndes házi köröd fölött örök derűben ragyogjon. Csak arra vigyázz, hogy lángjait jó irányban vezesd. Szereteted első tárgya Isten legyen, kiben élsz, ki nélkül egy perczig sem élhetnél. Ő tőle veszesz minden áldást. Háláld jóvoltát. A keresztény költő szavai szerint: „hogy boldog lehess, higy, remélj, szeress!“ Vonakodhatnál-e mindenek előtt és mindenek fölött szeretni az Istent, kinek kezeiből nyertelek és kinek atyai kebelén boldog reménynyel vártad téged. Ragaszkodjál a hithez, melynek boldogító malasztját kebledbe bevinni legfőbb és legédesebb anyai gondoskodással iparkodtam. Te szeretve tanultál hinni, boldogabb sok ezreknél, kik a szenvedés nehéz útján jutnak el hithez. Jöjj el gyakorta síromhoz; gondold meg, hogy anyád nyugszik ott, ki téged szeretve halt meg; téged szeretve szendereg, s úgy ébred föl egykor ! Ha valaha lelkedben kérdés támadhatna az iránt, ki biztosíthat erről téged ? Öleld át keresztemet, s kérdésed oldva lesz. Az első könyv, mely szemedből kicsordul, elmossa a kétely minden jellegét; kisírt szemeid előtt kinyílik az ég, s látni fogod azt, ki önmagát életnek nevezi, s életet igér önmagában mindnyájunknak a hit által! Tartsd meg egyházunk parancsait, tiszteld szokásait, el ne hagyd szertartásait. Az egyház közös anyánk. Jó gyermek örömmel teljesiti anyjának szavát. Mária, a mindenszentek királynéja legyen vezéred, tükörpéldád, oltalmad. Haldokló fohászom az ő anyai kebelébe szállt teéretted. (Vége követk.) Jakab szomszéd levelei. NXIV. A minek meg kell lenni, annak meg kell lenni; ez olyan igazság, melyet a mindentudást képzelő semmittudó bölcs sem tagadhat meg. Sajnálom ugyan, ami történt, a mi szerény leveleimet majd három évig elzárta szeretett „Néplap“-unktól, de a történetet úgy sem változtathatjuk meg. Aztán ahol az atya parancsol, ott a fiú engedelmeskedve hódol: tehát, Isten neki, újra kezembe veszem ez árva tollat, s ismét beszegődöm napszámosnak , tudnillik, hogyha kellek *). Meglehet ugyan, hogy *) Mint midőn a jó barátok hosszú távollét után véletlen találkozásuk első perczeiben a viszontlátás örömeinek kifejezésére szavakat nem találván, rövid üdvözlet után ömlengő érzelmeik közt némán egymás kebelére borulnak: ily helyzetben érezők magunkat mi is szivünk