Katholikus Néplap, 1863. január-december (16. évfolyam, 1-26. szám)

1863-05-28 / 22. szám

170 egyszersmind borzadalmat is gerjeszt a kebelben leg­kisebb megbántására is. Az ilyen félelmet nevezi a zsoltározó látnok „az Ur hiv szolgálatának és örvende­tes rettegésnek.“ Az ilyen félelem a Szentléleknek azon isteni ajándéka, mely az üdvösség gyümölcsét bőven meghozza. Ily félelemmel tölté be az apostolok szivét is a Szentlélek, kikről azt bizonyítja az irás, hogy min­den isteni megbántástól visszaborzadván, félelemmel és rettegéssel munkálták Üdvösségöket. Ily isteni félelem­mel telik el mai nap is azon keresztények keble, kik a Szentlélek ajándékára magukat érdemesítik. Második ajándéka a Szentléleknek az „ajtatosság“, vagyis a szivnek azon hálás érzelme és törekvése, mely által az ember Istenével, mint teremtőjével s mint há­lás fiú szeretett atyjával egyesülni óhajt, így tehát az igaz ajtatosságnak a szívben fogamzottnak, az észtől ápoltnak, de kültettekben is, mint a tiszteletet és szere­­tetet nyilvánító jelekben kell lennie; és az ily szeretet­­ről mondja sz. Pál apostol, hogy „igen hasznos“ ajta­­tosság, mely által az Istentől mindent megnyerhetni. Az ily ajtatosság gyakorlatára hívja föl a jó kereszté­nyeket is, mondván: „gyakorold magad az ajtatosság­­ban“, oly ajtatosságban t. i., mely nem csak a térdhaj­tásban , a kezek összetételében, a sóhajok folytonos özönléseiben mutatkozik, hanem ezek mellett a szív tisztaságából és a belső erkölcsiségből ered. Maga Jé­zus Krisztus is az oly ájtatosságot, mely csak a külső­séget veszi igénybe, nyíltan kárhoztatja, azt mondván, hogy, a ki a szív minden alázatos érzelme nélkül csak puszta hanggal kiáltja az Istent urának, az nem me­gyen be mennyek országába; és oda csak az juthat el, ki a szivnek és akaratnak készségével a mennyei atya akaratát is h­iven teljesiti, ez lévén azon igaz ajtatos­ság, mely az Isten valódi tiszteletén és szeretetén alap­szik. Ezen igaz és üdvös ajtatossággal ajándékozta meg a Szentlélek az apostolokat a világra tett eljötte alkal­mával. Ezt hozta alá mennyekből a Krisztus anyaszent­­egyházának ajándékul, és ezzel ajándékozza meg mai nap is az igaz hívőket, ha arra magukat érdemesítik. Harmadik ajándéka a Szentléleknek a „tudomány.“ Tanulni minden embernek kötelessége, mert a tudo­mány műveli az embert, az veszi ki az állati helyezet­­ből és jeles tulajdonokkal ékesíti természetét. Látjuk is az emberek külön osztályaiban, hogy minden sorsunk és állapotúak, körükhöz mért tudományra szert tenni igyekeznek. De kitűnőleg fáradoznak a tudományok körül azok, kiket a világ tanultaknak tekint és bölcsek­nek nevez. De mivel ezek többnyire tudományukban elbizakodnak, hiúkká válnak, és mivel nem az Úr ta­nította őket, tudományuk nem is a „szentek tudomá­nya“, és habár a természetes dolgokat kitanulni, tulaj­donaikat megismerni, hatásukat meghatározni tudják is; habár tudományuk az égi testek vizsgálására,a föld lilékében rejlő becses érczeknek és a tengerek mélyén föltalálható drága gyöngyök mivolta kitanulására kihat is; de mivel azon végczélra, mely a Teremtő által azok­nak kitüzetett, figyelni elmulasztják; mivel ebbeli tu­dományuk sem az Istent, sem a lélek üdvét nem tár­­gyazza, „szűkölködnek az Isten tudománya nélkül.“ Pedig „az a boldog ember, kit az Ur oktat, s kinek tu­dománya az Ur törvényeiben vagyon“, úgy­mond a zsoltáros király. De vajmi különbözik a világ bölcsei­nek ily tudományától az, melyet a Szentlélek hozott a világra a buzgó hívők örök boldogitására; mely nem a bölcselkedők ámítására és hiábavaló költeményeken, nem emberi hagyományokon, hanem a Krisztus Jézus csalhatlan igaz tanításán alapszik. Azért oly tudomány az, mely az igaznak lelkét természetfölötti világosság­gal árasztja el mind a Teremtő véletlen tökélyeinek s tulajdonainak ismeretében, mind a teremtett tárgyak és dolgok főczélja kijelentésében és ezeknek, mint az üdvösség eszközeinek kellő használatában. De egyszers­mind oly tudomány az, melyet szorgalommal keresni mindenkinek szent kötelessége. Lám a­ki kincset ke­res a föld méhében, ernyedetlen szorgalommal ássa az aknákat mindaddig, míg az óhajtott kincset meg nem találja, úgy a­ki az isteni tudomány megbecsülhetlen ajándékára kíván szert tenni, szükség , hogy állandó törekvéssel keresse és mély alázattal kérje azt az Úr­tól, nehogy azon isteni tudománynak értelmet és lelket fölvilágositó sugarai keblében elhomályosodván, amo­­ru setétséggel borítsa el azt. És hol tanulható meg ezen isteni tudomány? A kér. kath. anyaszentegyház isko­lájában, mely „az igazság oszlopa és erős támasza.“ (Vége köv.) V­ez­e­rl­e Gáspár. Mig a földön jártál.... Míg a földön jártál, sokkal Forrás partján kék virágok Bájosabb volt a tavasz. Ingadoznak — „nefelejts,“ Most,magad hogy nem vagy itten, Jó patakcsa, öntözgetve Nevedtől szépül meg az. Csakhogy mostan kikeletkor A virág mind régi csak. Akkor, minden pillanatban Újak, szebbek nyiltanak. Uj virágok születének, Köztük járt szűz Mária, A virágok királynéja, A szüzesség lilioma. Köztük járt, mígnem vihar jött S bimbaját fenyegeté — Hogy megmentse, futni kellett Forró Egyiptom felé. A pusztán, mint bujdosónak, Kelet napja égetett — S nem találtak enyhe árnyat, Nem hűvös forrásvizet. Eltikkadva leülének Megpihenni, s­ok csoda! Egyszer csak fölöttük leng a Lombbal ékes pálmafa. Pálmafának közelében Hűvös forrásvíz fakad, Habjával felüdité az Eltikkadt vándorokat. Bennünk, mindig erre sejts. Bujdosásból visszatérnek, Nincs, kitől rettegjenek — A gyermeknek üldözői Mind, de mind elvesztenek. Az anyának szent örömmel Szive e fölött betelt, Örömének emlékéül A bűbájos rózsa kelt. Most is legszebb a világon, A mely akkor kelt vala, Illatáról leghiresb a Jerichoi rózsafa. A hogy Názáretben éltek, Elvonulva, boldogan, S a fiú haladt, mint róla A szent könyvben írva van. Úgy szerette anyja őt, hogy Csókolgatta szüntelen, S­im, a kertben kivirit az Első égő­ szerelem. Mikor együtt Salamon dús Templomába mentek el, S hazatérve szent fiát a Nép közt nem találta fel.

Next