Katholikus Néplap, 1863. január-december (16. évfolyam, 1-26. szám)
1863-05-28 / 22. szám
170 egyszersmind borzadalmat is gerjeszt a kebelben legkisebb megbántására is. Az ilyen félelmet nevezi a zsoltározó látnok „az Ur hiv szolgálatának és örvendetes rettegésnek.“ Az ilyen félelem a Szentléleknek azon isteni ajándéka, mely az üdvösség gyümölcsét bőven meghozza. Ily félelemmel tölté be az apostolok szivét is a Szentlélek, kikről azt bizonyítja az irás, hogy minden isteni megbántástól visszaborzadván, félelemmel és rettegéssel munkálták Üdvösségöket. Ily isteni félelemmel telik el mai nap is azon keresztények keble, kik a Szentlélek ajándékára magukat érdemesítik. Második ajándéka a Szentléleknek az „ajtatosság“, vagyis a szivnek azon hálás érzelme és törekvése, mely által az ember Istenével, mint teremtőjével s mint hálás fiú szeretett atyjával egyesülni óhajt, így tehát az igaz ajtatosságnak a szívben fogamzottnak, az észtől ápoltnak, de kültettekben is, mint a tiszteletet és szeretetet nyilvánító jelekben kell lennie; és az ily szeretetről mondja sz. Pál apostol, hogy „igen hasznos“ ajtatosság, mely által az Istentől mindent megnyerhetni. Az ily ajtatosság gyakorlatára hívja föl a jó keresztényeket is, mondván: „gyakorold magad az ajtatosságban“, oly ajtatosságban t. i., mely nem csak a térdhajtásban , a kezek összetételében, a sóhajok folytonos özönléseiben mutatkozik, hanem ezek mellett a szív tisztaságából és a belső erkölcsiségből ered. Maga Jézus Krisztus is az oly ájtatosságot, mely csak a külsőséget veszi igénybe, nyíltan kárhoztatja, azt mondván, hogy, a ki a szív minden alázatos érzelme nélkül csak puszta hanggal kiáltja az Istent urának, az nem megyen be mennyek országába; és oda csak az juthat el, ki a szivnek és akaratnak készségével a mennyei atya akaratát is hiven teljesiti, ez lévén azon igaz ajtatosság, mely az Isten valódi tiszteletén és szeretetén alapszik. Ezen igaz és üdvös ajtatossággal ajándékozta meg a Szentlélek az apostolokat a világra tett eljötte alkalmával. Ezt hozta alá mennyekből a Krisztus anyaszentegyházának ajándékul, és ezzel ajándékozza meg mai nap is az igaz hívőket, ha arra magukat érdemesítik. Harmadik ajándéka a Szentléleknek a „tudomány.“ Tanulni minden embernek kötelessége, mert a tudomány műveli az embert, az veszi ki az állati helyezetből és jeles tulajdonokkal ékesíti természetét. Látjuk is az emberek külön osztályaiban, hogy minden sorsunk és állapotúak, körükhöz mért tudományra szert tenni igyekeznek. De kitűnőleg fáradoznak a tudományok körül azok, kiket a világ tanultaknak tekint és bölcseknek nevez. De mivel ezek többnyire tudományukban elbizakodnak, hiúkká válnak, és mivel nem az Úr tanította őket, tudományuk nem is a „szentek tudománya“, és habár a természetes dolgokat kitanulni, tulajdonaikat megismerni, hatásukat meghatározni tudják is; habár tudományuk az égi testek vizsgálására,a föld lilékében rejlő becses érczeknek és a tengerek mélyén föltalálható drága gyöngyök mivolta kitanulására kihat is; de mivel azon végczélra, mely a Teremtő által azoknak kitüzetett, figyelni elmulasztják; mivel ebbeli tudományuk sem az Istent, sem a lélek üdvét nem tárgyazza, „szűkölködnek az Isten tudománya nélkül.“ Pedig „az a boldog ember, kit az Ur oktat, s kinek tudománya az Ur törvényeiben vagyon“, úgymond a zsoltáros király. De vajmi különbözik a világ bölcseinek ily tudományától az, melyet a Szentlélek hozott a világra a buzgó hívők örök boldogitására; mely nem a bölcselkedők ámítására és hiábavaló költeményeken, nem emberi hagyományokon, hanem a Krisztus Jézus csalhatlan igaz tanításán alapszik. Azért oly tudomány az, mely az igaznak lelkét természetfölötti világossággal árasztja el mind a Teremtő véletlen tökélyeinek s tulajdonainak ismeretében, mind a teremtett tárgyak és dolgok főczélja kijelentésében és ezeknek, mint az üdvösség eszközeinek kellő használatában. De egyszersmind oly tudomány az, melyet szorgalommal keresni mindenkinek szent kötelessége. Lám aki kincset keres a föld méhében, ernyedetlen szorgalommal ássa az aknákat mindaddig, míg az óhajtott kincset meg nem találja, úgy aki az isteni tudomány megbecsülhetlen ajándékára kíván szert tenni, szükség , hogy állandó törekvéssel keresse és mély alázattal kérje azt az Úrtól, nehogy azon isteni tudománynak értelmet és lelket fölvilágositó sugarai keblében elhomályosodván, amoru setétséggel borítsa el azt. És hol tanulható meg ezen isteni tudomány? A kér. kath. anyaszentegyház iskolájában, mely „az igazság oszlopa és erős támasza.“ (Vége köv.) Vezerle Gáspár. Mig a földön jártál.... Míg a földön jártál, sokkal Forrás partján kék virágok Bájosabb volt a tavasz. Ingadoznak — „nefelejts,“ Most,magad hogy nem vagy itten, Jó patakcsa, öntözgetve Nevedtől szépül meg az. Csakhogy mostan kikeletkor A virág mind régi csak. Akkor, minden pillanatban Újak, szebbek nyiltanak. Uj virágok születének, Köztük járt szűz Mária, A virágok királynéja, A szüzesség lilioma. Köztük járt, mígnem vihar jött S bimbaját fenyegeté — Hogy megmentse, futni kellett Forró Egyiptom felé. A pusztán, mint bujdosónak, Kelet napja égetett — S nem találtak enyhe árnyat, Nem hűvös forrásvizet. Eltikkadva leülének Megpihenni, sok csoda! Egyszer csak fölöttük leng a Lombbal ékes pálmafa. Pálmafának közelében Hűvös forrásvíz fakad, Habjával felüdité az Eltikkadt vándorokat. Bennünk, mindig erre sejts. Bujdosásból visszatérnek, Nincs, kitől rettegjenek — A gyermeknek üldözői Mind, de mind elvesztenek. Az anyának szent örömmel Szive e fölött betelt, Örömének emlékéül A bűbájos rózsa kelt. Most is legszebb a világon, A mely akkor kelt vala, Illatáról leghiresb a Jerichoi rózsafa. A hogy Názáretben éltek, Elvonulva, boldogan, S a fiú haladt, mint róla A szent könyvben írva van. Úgy szerette anyja őt, hogy Csókolgatta szüntelen, Sim, a kertben kivirit az Első égő szerelem. Mikor együtt Salamon dús Templomába mentek el, S hazatérve szent fiát a Nép közt nem találta fel.