Katholikus Néplap, 1863. július-október (16. évfolyam, 27-53. szám)
1863-11-19 / 47. szám
— az asszonyt, szintúgy ezek is, ha egyformán értenének mindenhez, nagyon is rátartók lennének. Azért Isten nem bízott mindent az egyik félre, nehogy ez a másikat, mint fölösleges valamit lenézze, de egyforma erő- és tehetséggel sem ruházta föl mindkettőt, nehogy az elsőbbség miatt hajbakapjanak, egyik sem akarván a másiktól függni és neki fejhajtó lenni, hanem hogy az egymás iránti tisztelet és egyetértés elérhető legyen, oly osztályt tett köztök, hogy az egészből a nehezebb és szükségesebb rész a férfiúnak jutott, a könnyebb, de szintoly hasznos rész pedig a nőnek, hogy ez által a férfi mint tiszteletre érdemes fő kitűnvén, a nő, alárendelt hivatása miatt, férje ellen fejét föl ne emelje.“ Hogy a szent atya által taglalt elkülönítés czélhoz vezető legyen , szükséges, hogy mindegyik fél ismerje az őt illető kötelességeket, csak így fogja azokat betölteni. A családi jólét közös áldás, tehát járuljanak is mindketten annak megalapításához. Nincs köztök értelme e szavaknak: — enyém és tied —, melyek az iparvilágban döntő szerepet játszanak ; a teher közös, tehát közösen viseljék. Tartsanak egyensúlyt,ha egyik fél gyáván kibújik a teher alól, az egészen a másikra fog súlyával nehezedni, és leroskad alatta. Ha csak lehetséges, férjed tudta nélkül, annál kevesbbé akarata ellen mit se tegy. Az a törvényben, ha az asszony fogadást tett és mindjárt esküvel erősítette is, de ha a férj ellentmondott, a fogadás főn nem állt (IV. Móz. 30). Férjed hivatalos dolgaiba legjobb ha épen nem avatkozol; sem kellő ismereted, sem gyakorlatod azokban , de ha volna is, ritkán szokott jól kiütni, kivált, ha mások jelenlétében történik. A férfinak tekintélyre van szüksége, hogy ezt nyerhessen, szükséges, hogy önálló legyen; ha pedig hátulról, mintegy dróton mozgatják, nevetségessé válik. Ne rakd kezeidet tétlenül öledbe; ha a dolog nem áll kezedhez, ugyan mire való vagy? „A szorgalmas asszony — tanítja az írás — koronája férjének, esztendeinek száma kettős, békességben tölti napjait, vidámitja orczáját és nyugalmának oszlopa“(Példab. 12). „A bölcs asszony — mondja másutt — fölépíti az ő házát, az esztelen pedig a fölépültet is lerontja kezével“ (U. o. 14). Nazianzi szent Gergely írja, hogy az asszonyok tiszte az otthonülés, Istennel való beszélgetés és orsópörgetés. Nagy Sándor, a világhódító, dicsekedve mutogatta a persa asszonyoknak az ingeket, melyeket anyja és nénje saját kezekkel szőttek.— Légy jó gazdasszony, kezelj mindent annak rendje szerint. A háztartás legyen főgondod, amit férjed a házhoz beszerez, azt ügyes kezekkel rendezd. Légy takarékos. Tudod, hogy háromszázhatvanöt nap van egy esztendőben; úgy gazdálkodjál tehát, hogy ezekre a szükségesekből kijusson és, ha lehet, megmaradjon is. Ha naponkint csak keveset is tudsz meggazdálkodni, idő folytán mégis szép látszatra lesz, mert sok kicsiny sokra megy, kis patakok nagy folyót képeznek, míg ellenben kis jelentéktelen repedés nagy hajót is tönkre tehet. Jöhetnek sovány esztendők, mikor majd rászorulsz arra, amit félretettél; ha József ezt nem teszi, egész Egyiptom éhen vesz el. Ha azt veszed, ami nem szükséges, úgy nem sokára oda juthatsz, hogy eladod azt is, ami szükséges. Sok asszony azt hiszi — kivált aratás után — hogy, ami a kamarában van, soha sem fogy el, mint a sareptai özvegy olaja és lisztje (III. Kir. 17); az ilyen hasonlít azon emberhez, ki azt hiszi, hogy mivel most nappal van, tehát soha sem lesz ejtve. Ha mindig kaparnak a lisztes hombárban, de bele mit sem töltenek, nem sokára fenekét érik. Szép példát adott erre maga az Üdvözítő, midőn a pusztában a lehullott morzsákat is fölszedette tanítványaival (Márk 8). Tette ezt nem más okból, hanem hogy téged takarékosságra serkentsen és megmutassa, mennyire kell Isten adományait megbecsülni. (Vége követk.) Varga Mihály: Kép, a falusi életből. Távol a világtól. Bár bajokkal küzdve, mily boldogság élni! Falun nem csalnak meg Senkit a hiúságtulkapó reményi. Itt kinek-kinek az Élet feszültségén jár a gondolatja, S örvend, ha az Isten, Fáradsága után, azt neki megadja. De akkor sem csügged, Ha netán vívnia kell nem várt ínséggel, Bizodalmát helyzi Abba, aki nélkül a gazdag sem él el. Most igy van ! felsóhajt, A baj az embernek még javára válik Majd másszor jobban lesz. Isten jóvoltából eltengünk halálig! S mert az Úr megadja A benne bízónak, ami üdvöst óhajt, Csakhamar örömre Látja átváltozni a szivgyilkoló bajt, Isten jóságától Akkor áthatottan megy örömmel telve, S viszi mindazt, a mit Élete Urának adhat be szerelme, Törhetlen reménye Könyező szülöttjét kebelére zárja, S buzgó áhítattal Teszi a fölséges Isten oltárára. Háláját kiöntvén, Visszatér szerető kedves családjához, S munka s imádság közt Várja, a jó Isten róla mit határoz. És mert tudja, hogy e Földi tűnő élet terhes vándorpálya, Oda készül, oda, Hol a jámboroknak van örök hazája. Hogyha közeledni Érzi végóráját s földi élve gyérül. Épen oly nyugodtan Szól kimúlásáról, mint menyegzőjérül. Üdvén túl magának Nem tud, sőt nem akar, többet óhajtani. Mint, hogy áldott földben Leljenek nyugalmat hamvadó csontjai, 374 .