Katholikus Néplap, 1866. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1866-11-08 / 45. szám

353 ságomat gúnyolni, gyötörni ? takarodjatok tolakodók hogy legalább végperczem legyen nyugodt!“ — Jó öreg — fel­ele a szüzek egyike — mi azért jöttünk, hogy szolgáljunk neged és imádkozzunk éret­ted. Csillapítsd haragodat, gondolj a jóistenre, engesz­telődnél ki vele, ha talán ... — Ha, ha, ha Istennek! szóla ördögi gúnynyal — rég kiátkoztam már én keblemből, mi szükségem van reá? — Görcsös rángatózások fogák el az öreget, szemei gödreikben kínosan forogtak, fogait összeszo­­k­ta, a fájdalom egész borzasztóságában mutatkozott arczán. — Jó öreg — ismétlő benső fájdalommal a szüzek egyike, míg társa gyóntatóatyáért sietett — ne szól­janak így ajkaid; ekképen csak egy megrögzött gonosz beszélhet. Nézd e feszületet s rajta a szeretet Istenét, kit gyermekkorodban imádtál; hallgass lelkismereted szavára! te hiszesz benne, s hozzá fordulsz töredelmes szívvel és ő megbocsátja bűneidet. Az öreg merev szemei a szűz által tartott feszüle­ten akadtak meg. „Mit segíthet ez — szóla — rajtam, vigyétek el e néma Istent.“ — Jól van, Jézust te eltaszítod magadtól, de gon­dold meg, hogy meghalsz és látni fogod a pokol ret­tentő­s örök kínait, és hallani Teremtőd rettenetes szó­zatát: „Távozzál tőlem átkozott az örök tűzre.“ Oh ember ! bánd meg bűneidet. Ezután fehér kendővel törné le e szűz az öreg arczának izzadtságát és a beteg újra szóla erőltetett hangon: — Számomra nincs kegyelem; bűneim meghalad­ják Teremtőm irgalmát; ne mutasd nekem e feszületet, ez elrémít. — Isten szemefényét sérti, ki irgalmában kétkedik. Nézd e feszületet, nézd e sebeket, ki ily iszonyú kino­­kat szenvedett éretted, az nem oly kérlelhetlen. Oh tisztes öreg, ember nem képes felfogni Isten szereteté­­nek nagyságát! — Nem! számomra nincs kegyelem,egy ismeretes hang súgja: el vagy veszve! — Ne hallgass ellenséged sugallatára, e szavakat ő adta ajkadra, ki a reményt kiölni óhajtja szivedből. Van Isten, és ő izgalmas a megtérők iránt, van lélek, van lelked és az üdvözülni fog, mert kiengesztelődik Istenével. Íme, a beteg megváltozott szemeinek könyei, a bánat első harmatja nedvesíték az angyali kezet. — Hát még remélhetek? szóla akadozva. — Igen, hisz ő nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Miközben a másik szűz által hivott áldozát megérkezett, letéve az imádandó szent­séget egy rozzant asztalkára, s miután kérdésére: akar-e Istenével kibékülni és magát a nagy útra az angyalok eledelével megerősíteni — igennel felelt volna, mindnyájan távozának a szobából az áldozárt kivéve. A gyóntatás hosszú ideig tartott, azután behiva az áldozat a zárdaszüzeket, hogy imádják a kenyér­­színben elrejtett Istent. A szüzek mögött egy dúlt vo­­nású nő egy kis leányt vezetve, húzta meg magát. A pap kezeibe véve az Úr szent testét mondván: „Uram nem vagyok méltó, hogy stb.“ A beteg s a jelenlévők melleket verve ismerték be méltatlanságukat és imá­dók az irgalom Istenét. A beteg csodálatosan megváltozott, arczának dúlt vonásai eltűntek, s az Istenbeni megnyugvás szállt helyébe, szemeiből a bánat s hála érzelmei sugárzanak, s az ünnepélyes csendben a zárdaszűzhöz fordulva mondá: „Köszönöm jóságodat s szolgálatodat, melyet rám, a föld legutálatosabb férgére fordítottál; te mentő angyalom vagy, Isten fizesse meg szolgálatodat.“ Ez­után a szegényes öltözetű nőre estek az öreg szemei, ki még folyton ennek ágyánál térdelt: „Leányom ! — szóla — bocsáss meg, bocsáss meg atyádnak, ki szen­vedélyes iszákosságának áldozatul hozta legdrágább kincsedet — erényedet.“ — Atyám ! — mondá a térdelő nő — atyám ! nem te, én vagyok a hibás, én engedtem a kisértetnek, s itt atyjára borulva keservesen kezde zokogni. — Ha ráakadsz testvéredre, kit elkergettem, mondd neki, hogy atyja, ki gyilkosa akart lenni lelké­nek, ünnepélyesen kér tőle bocsánatot. Te pedig édes leányom ezután a bűnbánó Magdolnát kövesd. Az apáczák egyike különös figyelemmel és érde­keltséggel látszik hallgatni a beszélőket, fürkésző tekin­­tetet vetett majd a haldoklóra, majd a nőre, mintha rég ismert vonásokat keresne azokon. Az atya e sza­vainál azonban a térdelő nyakába borul s „Matild test­vérem!“ szavakat rebegve ajkain, az öreg legnagyobb meglepetésére megöleli és megcsókolja. — „Hát még láthatlak titeket Matild, atyám, kedves atyám! hát nem ismersz engem — mondá a felindult szísz atyjára hajolva — hát nem ismered elűzött leányodat?“ — Mari, igen ő az, kit az erény ösvényéről a bűn útjára akartam letériteni, kit elűztem, ő az — mondá félig magán kívül — irgalom, bocsánat! Iste­nem bocsá... nat, Mari Matild ! Is... ten ve.. le.. tek ! Feje lehanyatlott, szemei az égre szegezve maradtak. Az öröm elszakasztó élte gyenge fonalát, és az angya­lok örömünnepet ültek egy bűnös megtérése felett. Hogy olvasónk e jelenetet tökéletesen értse, szük­ség egy kis felviágositást közbeszőnünk. E haldokló valamikor jómódú férfin s boldog férj volt, de angyali jóságu neje halála után bujában mértékletlen ivásnak adta magát, s ádáz iszákossága mindent fölemésztett. A nyomor egyre nőtt, de megszokott szenvedélye ki­elégítést kivánt s ő — a már ekkor szörny — leányait az erény elhagyására s arra akarta bírni, hogy vétkek bérén tartsák; a nagyobbik engedett, innét a mel­lette álló kis leánynak, az ő leányának nincs neve, nincs atyja; a kisebbik ellenszegült atyja akaratá­nak, miért ez kérlelhetetlenül elűzte őt a háztól. Az irgalmas nénék befogadák a tisztaság mártyrját, itt talált atyja helyett anyát, testvére helyett testvért a jó nénékben s talált jegyest — Jézusban, mivel a zárda­életet vonzónak s lelkével összhangzónak találta, lelkét az ártatlan báránynak, életét a szenvedő embe­riségnek szentelte, mint „irgalmas néne.“ A Gondvise­lés úgy intézkedett, hogy a lyoni zárdába rendeltetett, hova az Ínség atyját űzte, így lett az apácza megmentője, védangyala két bűnösnek , haldokló atyjának és bukott nővérének. Ők mily csodálatosak az isteni gondviselés utai! Édes őr­!

Next