Katholikus Néplap. 1869. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)

1869-01-07 / 1. szám

Ekkor Albinus Judea helytartója elé viteték, ha vájjon ez, emez iszonyt gerjesztő rejtélyt fel tudná-e fedezni. Albinus kegyetlenül megvesszőzteté; nem sirt, nem jajgatott, nem jajveszékelt, hanem minden ütés után velőket rázó hangon kiáltá: „Jaj, jaj Jeruzsálemnek!“ Hasztalan kérdezék, mit jelentsen ez? nem válaszolt. Elbocsájták tehát, mint ártalmatlan őrültet, s e pillanattól senkivel többé nem beszélt, és soha panaszhangját meg nem szünteté. Némelyek részvétre gerjedve iránta, ételt nyújtanak neki, evett, de meg nem köszönte. Másokra nézve elviselhetetlen volt, ütötték tehát, s kegyetlenkedtek felette; némán tűrte ezt is. Hangja soha csendesebb, soha rekedtebb nem volt, hanem csak halálával hallgatott. Az ostrom alatt a sánczok körül járkált, s egy napon sokkal erősebben a szokottnál kiáltá: „Jaj a városnak ! jaj a népnek! jaj a templomnak!“ s rohamosan téve hozzá: „jaj nekem!“ s egy kő által, melyet a vetőgép röpített, találva élettelenül összerogyott. A veszélyt nem volt szükség tovább jelezni, mert jelen volt az ! A rómaiakkal a háború kitörése előtt sajátságos ritka jelenetek történtek a templomban is. A nép a húsvét ünnepeire együtt volt Jeruzsálemben; reggeli három órakor rögtön oly fénylő világosság támadt az oltár körül és a templomban, hogy félóra hosszáig az éj nappallá változók. Ugyan ez ünnep alkalmával éjfélben magától megnyílt a nehéz érczajtó, mely keletről zárá el a templomot, s melyet húsz ember is csak nehezen tudott megmozdítani. Az elfogult nép, az Ur kegyelmét látá ebben, s azt hivé, hogy ez az Urházi szabad belépést jelzi. Pedig Dávid éneklé: „Emelkedjetek örök ajtók, hogy bemenjen a dicsőség királya.“ (Zs. 23. 7.) Íme feltárultak az ajtók, oh de a dicsőség királyát nem engedék a szentélybe bevonulni ! ” Majd ezután egy este kevéssel naplemente előtt, az egész tartományban egy nevezetes légtüneményt szemléltek: harczi kocsik robogtak a felhők között, s fegyveres seregek vonultak az égen egymás ellen, s körülövezték a várost. S midőn a pünkösd ünnep előestéjén a papok szokás szerint beléptek a templom bensejébe, nagy zajt s lármát hallanak bent, s számos hangot, mely igy kiáltá: „el kivánunk menni innét.“ Ugyan ez időben hatalmas üstökös, mint lángpallos egy egész évig látszott, s földrengés s drágaság által sujtattak a népek. De hamis próféták álbiztonságban ringatták a zsidó népet, s elfedék előlök a fenyegető veszélyes sorsot, úgy, hogy meg nem szűnt az várni a szabaditót, ki pedig már megjelent, de felismerni nem akarták. Izrael szent látnokainak és jövendölései oly ismertek valának akkor, hogy a rómaiak és római írók, mint Tacitus és Suetonius e jóslatokról beszéltek; csakhogy természetesen a Messiás eljövetelének titkát, s annak világuralmát saját nézeteik szerint értelmezék, s azt hivék, hogy a jóslat Vespasiánt jelenté, ki római császárrá választatott, mig a Juda elleni harczot vezérlé. Gesszius Florus Judea helytartója minden erdődett túlszárnyalt. Neje közbenjárására, ki a kegyetlen Neró császár nejének Poppea Sabinának barátnője volt, jutott e méltóságra. S ő méltó is volt ily védnöknőre. — Szemtelen bitvágy s kegyetlen rablás által egyeseknek épen úgy mint egész városoknak minden kincsét, minden vagyonát felemészté. Kirabolni, s a rablott vagyont a helytartóval megosztani akarta, szabadságlevelet nyert tőle. A nép kétségbe esett, de nem tudá, panaszával hová forduljon, annál kevésbbé, váljon a panasz sikeres leende ? A 66-dik év húsvétünnepére Florus, Cestius Gallus Syria helytartójának társaságában Cesareából Jeruzsálembe jött. Gallus Antiochiában székelt, s Florusnak elöljárója volt. — Elbámulva az iszonyú sokaságon, kérte Gallus a papokat, hogy számlálják meg a bárányokat, melyek a Pascha megtartására a templom pitvarában levágattak; megtörtént, s a szám 256 ezer húsvéti bárányt mutatott, s minthogy soha tíznél kevesebben, de gyakorta húszan is evének egy húsvéti bárányt, az egybegyült népet lehet három millióra, vagy tán még többre és számitni. Ez ünnep alatt egykor Cestius Gallus, Gessius Florus társaságában jelent meg; az iszonyú néptömeg egyszerre mintegy szájból irgalomért s a zsarnok helytartótóli megszabadításért esett. Ez a megszégyenülés helyett kigunyolta a panaszló népet; Cestius azonban megnyugtatá azt s megígérte, hogy Florus ezentúl igazságosabb és szelidebb leend. Oh de ez csak puszta szó maradt, s Florus elhatározá lelkében, hogy mindent elkövetend, hogy a népet nyilt lázadásra kényszerítse , hogy azután a lázadás megbüntetéséül azt tökéletesen kizsákmányolhassa. Ugyanazon időben sikerült a tenger melletti Cesarea syrus lakosainak vesztegetés által Rómában kieszközölni, hogy Cesarea zsidó lakosai polgári jogaiktól megfosztassanak. A kárörvendő syrusok, hogy méltatlankodásukat folytassák, a zsidók isteni tiszteletét lehető legnagyobb gúnynyal illeték. Tizenkét előkelő zsidó, kik ez igazságtalanság miatt Flórusnál panaszt emeltek, általa rablánczokba verettek. Azután a jeruzsálemi templomkincsből egy nagyszerű összes iget kért, állítólag a császár szükségeinek fedezésére. A nép e követelést templomrablásnak tekintő, boszus haragban tört ki, s tömegestől tolult a szent helyre, elhatározva lévén, hogy e megszentségtelenítést tűrni nem fogja. Flórus dühödten követelte a nép véneitől, hogy azokat, kik parancsolatainak ellenszegülni mertek, azonnal adják ki. Tisztelet és hódoló kérelemmel akarták boszuját csillapítani, de nem engedelmeskedtek. Meghagyó tehát katonáinak, hogy a legnagyobb szigorral kényszerítsék a népet engedelmességre, pusztítsák s rabolják ki Jeruzsálem egy részét, s mind azt, ki útjukat állni merne, gyilkolják le. Megtörtént. Egynéhányat elfogtak a katonák, s azokat Flórus elé vezették, s ő az ártatlan embereket, kik között néhány római polgár is volt, megostoroztatás keresztre feszitteté. — Atyáik Pilatus helytartó által ostoroztaták s feszitteték meg Krisztust! s íme most az ellenszegülés folytán 3630 ember, köztök nők, gyermekek, csecsemők is ily kegyetlen módon gyilkoltatnak meg. Agrippa Egyptomba utazott, de Berenica nevű testvére Jeruzsálemben időzött fogadása következtében, mely őt áldozatának bemutathatása előtt harmincznapos imázásra kötelező. — Fájdalom s iszony-