Katholikus Néplap, 1869. július- december (25. évfolyam, 28-52. szám)

1869-07-15 / 28. szám

nem gyengiti-e meg, nem meríti-e ki elvégre a tizenkilenc s­zá­­zados győzőnek erejét? a mindenáron és erővel terjesztett tévely nem hamisitja-e, nem vesztegeti-e meg az eddig törhetlen hűség tisztaságát is ? E kérdéseknél szomorú jelenünk és bizonytalan jövendőnk fölött el kellene csüggednünk, kétségbe kellene esnünk, ha busongó óráinkban Jézusunk ama szavai nem zúgnának füle­inkbe: a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Én veletek vagyok a világ végezetéig, — és ha egyházunknak olykor-olykor elbu­­sitó, de mindig mocsoktalan, mindig szeplőtelen, nagyszerű és dicső m­u­dt­­­a nem lebegne szemünk előtt. Abból azt tanuljuk : az egyház léte első perczétől korról korra mindig ü­ldöztetett, de minden csatából a győzelem babé­raival koszorúzottan tért vissza. Ezen nagy tény, ezen fényes tudat emelheti lelkünket. Erőt adhat a küzdelem- és kitartásra. Indithat arra, hogy tör­hetlen hűséggel ragaszkodjunk egyházunkhoz. Annak véglehel­­­letünkig hűt és hiv gyermekei legyünk. Isten ezen egyházának főereje, dísze, virágai a szakadat­lan utódsorban lefolyó, most is fönálló, hatályban levő — hie­rarchia — papság. Nincs egyházunkban egy szegény pap, ki nem tudná az ő hatalmát, melylyel felruháztatott, Jézustól leszármaztatni. Pél­dául én, Isten szolgáinak legkisebbike, meg tudom nevezni a püspököt, ki engem pappá szentelt. Az tudja, kitől vette püspöki hatalmát. A második a harmadikat, a harmadik a negyediket, a negyedik az ötödiket megnevezve, és igy mindig vissza és fölebb menve az egyik apostolhoz, végre Krisztushoz jutunk. — A hatalomnak ezen szakadatlan sorban közlése mondatik „felhatalmazás“ vagy ,,küldetésnek.“ Erről mondja szent Pál: „Nem is veszi senki magának e tisztet, hanem a ki Istentől hi­­vatik, mint Áron.“ (Zsid. 5. 4.) Miként a föld minden folyói a tengerből származnak, miként a gallyak és levelek élete a fa gyökétől függ, miként a láncz első gyűrűjével a többi karikák összeköttetnek, úgy Isten egyházában a papság minden hatalma a szakadatlan lefolyás és törvényes közlés által, — magával a legelső, legfőbb pappal — Jézussal köttetik össze. Egész értekezésem Urunknak ezen mondatán alapul: Men­jetek az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden nemzeteknek. (Márc. 16.) Itt hármat kell tekintetbe vennnünk, tudniillk : a szemé­lyeket, kikhez intéző Jézus szavait. A tant, melyet hirdetni, és a népet, melynek kell hirdetni. A személyek minden kétségen kívül a Jézust környező apostolok voltak. A hirdetendő tan: az evangélium törvénye, melyet tőle hallottak, s melyben a Szent­lélek által még jobban felvilágosittattak, erősittettek. A népek, a világ minden népe és nemzetei. Hogy pedig az apostolok mesterük parancsának eleget tőnek, erre bizonyságunk szent Márk, ők pedig elmenvén, tani­­tanak mindenütt. (Márk. 16.) Jakab Júdeában maradt, Jeruzsálem első püspöke len. Mátyás a déli tartományokban lett azzá. Fülöp és Tádé Judás éjszak felé, mások kelet, mások nyugat felé széledtek el. Péter, az apostolok fejedelme Pontust, Galatiát, Cappadociát, Bythini­­át, Antiochiát járta be, végül Itáliába jött. János Ázsiában, Simon Afrikában és­ Egyptomban, András Scythiában és Achajá­­ban, Máté Aethiopiában és Parthiában, Bertalan Indiában és Örményországban, nagyobb Jakab Hispániában, Tamás Persiá­­ban hirdették az igét, szervezték az egyházakat, így futották be az akkor ismert világot, a legközönsége­sebb eszméért, az emberi nem üdvéért felhevülve, Jézus szerete­tétől áthatva, szent és magasztos lelkesedésükben csak véres nyomaikat és a népek szivében elhintett igemagvakat hagyva maguk után, melyekből felledeztek a legszebb hit- és erényró­zsák, kellemdús illatukkal mások fagyos szivét is Isten és em­­berszeretre olvaszták. Urunknak parancsa : „Menjetek az egész világra“, nem volt egyedül az apostolok személyéhez kötve, hanem kiterjedett az ők választotta segédeik­ s utódaikra is. Valóban nincs egy az apostolok közöl, ki maga mellé segédet nem vett volna fel, kit aztán a szervezett egyházba lelkészül állított be — maga odább menvén, hogy a még a halál árnyékában ülőkre, a jézusi reli­gio fénysugaraival a lelki szabadság, a megváltás boldogító hajnalát derítse, napját felhozza. — Tudjuk sz. Péterről, hogy az általa megtérített Alexandriában Márk evangélistát püspök­nek, Antiochiában Evodiust lelkipásztornak tette, maga pedig magas hivatása érzetének ösztönéből Rómába jött. Nemkülön­ben sz. Pál Athénébe Dénest, Krétába Titust, Efezusba Timo­­teust, Gázába Filemont, Laodiceba Luciust, Tharsisba Táront püspökökül, lelkészekül tette, hagyta. Hasonlókép cselekedett András, János, Tamás apostolok. Az apostolok ezen gondoskodása, lelkes buzgalma oda irányult, miszerint az egyházban, az ő haláluk után is, ne hiá­nyozzanak a törvényes közegek az igaz hit fentartása, hirdetése, terjesztése és a malaszt osztogatására, vagyis: a szentségek ki­szolgáltatására és a vérnélküli áldozat bemutatására.­­ Innen van, hogy az apostolok az általuk tett püspököknek hatalmat adtak arra, hogy ezek is püspököket, lelkészeket tegyenek. — Kétségtelenül kitetszik ez sz. Pálnak Titushoz irt leveléből, hol igy szól : Azon oknál fogva hagyálak téged Krétában, hogy a mik hátramaradónak, eligazítsad és városonkint nevezz, rendelj egyházi személyeket, mikép én neked elődbe ad ám. (Tit. 1, 5) Nincs tehát benne semmi homály, kétség, hogy a felhatal­mazás, melylyel Urunk apostolait a világra szétküldé, átszállt ezek utódaira is, kivéve némely személyes kiváltságokat. Hogy tehát a jelenlegi püspökök, lelkészek szintúgy bírnak feloldozó, megkötöző hatalommal, szintúgy törvény és jogszerüleg keresz­telnek, szolgáltatják ki a többi kegyszereket, hirdetik Jézus tanát, mutatják be a legfölségesebb áldozatot, miként az apos­tolok. S valóban, a római közönséges keresztény kath. anya­­szentegyházban e tisztét, e hatalmát, a papság a világ minden részében, az apostoloktól elkezdve, a jelen időig mindig gyako­rolta és gyakorolja. A koronás zsoltárnok ihletése közben a késő jövendőbe belátva, és szemlélve Isten földi országa kiterjedését, lelkesül­vén előre megmondó , az egész földre kiterjedt az ő hangjok, és a földnek végső határáig elhatottak igéik. (18. zsolt.). Az egyház, az egyházban a papság állani fog világ végéig. Jézus az üdvösség tudományát letéteményképen egyházá­nak adta át egész valóságában. Hogy a világ színpadán egy­másután megjelenő emberek e tudomány ismeretére eljussanak, folyvást kell azt hirdetni. Jézus elvérzett a világ bűneiért a keresztfán. Ezen áldozat végtelen érdemű. Azonban nem teszi fölöslegesekké a szentsé­geket, sőt épen azok által árasztja ki egyesekre áldásait. — Jézus meghalt érettünk, még­is meg kell keresztelnünk minden e világra jövő embert. Mindnyájunknak újból kell születnünk a vízből és Szentlélekből. Krisztus elvette a világ bűneit, mégis annak, a­ki újból és újból bűnbe esik, újra meg újra kell gyón­nia, és a pap feloldozása által bűneinek bocsánatját nyernie­, így, noha Jézus keresztáldozatával az egész világ bűneiért eleget

Next