Katholikus Néplap, 1869. július- december (25. évfolyam, 28-52. szám)
1869-09-16 / 37. szám
292 Ezen katholikus gyűlölők jellemzésére szolgálok egy legújabb példával. Németországban egy kötelességéről megfeledkezett pap fölmondotta püspökének az engedelmességet, és levélben kijelentette, hogy ő a kath. egyházból kilép. Azt mindenki tudhatja, hogy a kath. pap esküvel kötelezi magát az egyház és annak elöljárói iránti engedelmességre. Az a pap tehát, ki ezen esküjét megszegi, minden becsületes ember részéről a legszigorúbb megrovást érdemli legalább is annyira, mint a tisztviselő, ha hűtlenné lesz fejedelméhez, vagy a katona, ha odahagyja zászlaját. Mert ha az esküvel könnyelműen játszani lehet, akkor a társadalom szükségképen megbomlik és fejetlenség áll be. És mégis, midőn a föntebb megnevezett német pap kijelentette, hogy a kath. egyházból kilép, akkor a magyarországi zsidó és protestáns lapok azt mondották: Ez a mi emberünk! ez a mi táborunkba csapott át! Jellemző nyilatkozat ez és teljes figyelmet érdemel ! Ily emberekből áll tehát ez a katholikus-ellenes párt, kik az esküszegőket örömmel fogadják, és a maguk táborába tartozóknak tekintik ? Ily emberektől várhatja a haza boldogságát? Hihetni e oly emberek szavának, kik előtt még az eskü sem szent? S ha előttük még az eskü sem szent, nem képesek-e magukat és a hazát annak eladni, aki többet fizet ? Azonban ama német pappal örömük nem tartott soká. Ha jól tudom , mindjárt pár napra kinyilatkoztatta , hogy lépéseit megbánja, s amit az egyház és püspök ellen irt, ünnepélyesen visszavonja. Azon pap tehát megtántorodott, de a jobb meggyőződés csakhamar újra erőt vett rajta, és kötelességéhez visszatért. Mit tettek ekkor a zsidó és protestáns lapok ? Hitvány gyávának mondották, kiben nincsen lelki erő. »Ilyen ember, t. i. a ki kötelességéhez visszatér, mondák, nem kell nekünk.“ Azt akarnák tehát a vallás-ostromlók , hogy a kath. papok és általán a katholikusok hűtelenek legyenek esküjükhöz, hagyják oda a kath. vallást, s ezt különsen a világi hiveknél azzal remélik elérni, ha az egyházat és annak papjait rágalmaikkal annyira befeketítik, hogy a hivek utóbb elfordulnak tőlök. S nem lehet tagadni, hogy e pokoli eljárásukkal helyenkint ezért is élnek. A meggyőződés sok embernél oly ingatag, hogy ha naponkint hall valamit ismételni, lassan kint el kezdi hinni. Erős vallási meggyőződés kell ahhoz, hogy valaki az egyház ellen szórt rágalmakat ne csak ne higye el, hanem azokkal határozottan szembe is szálljon. Sok magyar katholikusban van-e ily erős meggyőződés ? Adja Isten, hogy legyen. Félek azonban, hogy nagy rázkódtatások fognak bekövetkezni, míg általánosan ily meggyőződés fog mutatkozni. Sok komolyangondolkozó a legnagyobb aggodalommal néz a jövőbe. Ahol a vallást, annak tiszteletét aláássák, oly nemzetekre a vérkeresztség vár. A történelem mutatja, hogy Francziaországban a vérengző nagy forradalom előtt az istentelenek nagyobb dühvel nem rontottak a katholicismusnak mint az napjainkban történik. A franczia nemzet e vad kőszültségét, drágán fizette meg. A vér patakonként folyt Imádkozzunk Istenhez, hogy ily súlyos megpróbáltatások ne érjék a magyar nemzetet. Még most ideje volna a jóknak sorakozni! A katholikusok hazánkban nagy többségben vannak. Ha ezek összetartanak; ha erélyesen visszautasítanak minden, vallásunk és egyházunk ellen intézett támadást; ha azon öntudatra emelkednek, hogy itt saját tételünk forog kérdésben, akkor meg van minden nyelve; a katholikusok ellenállásán ellenségeink tajtékzó dühe meg fog semmisülni. De ha a katholikusok nemcsak semmi esélyt nem fejtenek ki, hanem inkább egyházunk árulóivá lesznek, akkor oly állapotok előidézését segitik elő, minek a múlt század végén a világ borzalmára Francziaországban fejlődtek! —Is — Csalogány és rózsa. — Román ez. — Názárethben, ép az ablak alatt, Vidám dalnok — a csattogány lakott. Fészket rakott egy kis rózsabokron, S dalolással töltött egész napot. Örvendő szivének csattogása Pajzán , vidám, Örvendező vala. Mert még akkor nem volt oly kesergő. —• A milyen most — a csattogány dala. Ámde egyszer — csendes méla éj volt — A kis házból gyermeksirás hangzott. Az álmodó csattogánynak szive, befogadta azt a siró hangot. F,s azóta — bár hogy akarná is — Dala mindig olyan búsan szólott! Szivében is olyan mély a bánat : A kis .Jézus zokogása szólott. Hát a rózsa ? — Nem gondol a gonddal Mely nehezült dalnokja szivére. Növekedett, és egyik virága Már épen fel, az ablakig, éré. De még akkor nem volt piros rózsa. Fehér nyilt csak széles a vidéken. Fehér rózsa ott az ablak alatt Hogy pirossá mint lett, elbeszélem. Kiváncsi volt — szerette van tudni, Mit csinálnak bent a kis szobában. „Bár nem illő, de mégis benézek Az ablakon!“ — gondolta magában. Betekintett hófehér arczával. Egy pillanat ... piros lett virága.... Édes Anyja kebeléről, szentén A kis Jézus — mosolyogott rája. .a.