Katholikus Néplap, 1870. január-június (26. évfolyam, 1-24. szám)

1870-01-13 / 2. szám

11 Tekintettel ugyanis a hajdan Pozsonyvármegyében virágzott máriavölgyi és sasvári pálos- (paulinus) kolostoroknak II. József császár általi eltörültetésekre, „Rückblick auf meine 70 jährige Pilgerschaft“ czimű legutolsó munkájának 29-dik oldalán imigy nyilatkozik: „Mindkét (nevezett), valamint a hazai (remete szent Pál szerzetes)-rend társulat összes házai, most annak megannyi szóló bizonyságai, hogy kalmárkodó korunk rövidlátó fölvilágosultságában mitsem tart szentnek, mihelyt annak elrombolása több pillanatnyi hasznot hajt neki, mintsem föntartása. Ki vehetné rosz néven, hangsúlyozza, a magyar hazafitól, ha ő a gyáraknak jelenben ott hallható zsibongása közben fájó szívvel fölsóhajt, és Pliniussal elmondja : „Nekem jobban tetszenek meg nem semmisíteni azokat, miket öröklét illet!“ Devics József: A fösvény. Nagy hire van a vidéken Zsugori Mihálynak. Mert tettei s életmódja nagyon is kiválnak. Ismeri őt minden ember, öreg és a gyermek. Társaságban rajta szokták koptatni a nyelvet. Ruháját a nagy szennyfoltok úgy betapaszolták Hogy megázva az esővíz rajta nem hatott át, Kivéve csak a könyökén, hátán meg a térdén. Hol a nyílt nagy sebeket a foltok be nem érték. Sovány, vékony, mint kapanyél és görbe a teste, Arcza olyan, mint aludttej, szemei beesve . A bőségben szűkölködő rész másnak s magának Másnak nem ad, s ő sem veszi hasznát vagyonának. Nem ura, de rabja és csak oly őre a pénznek, Mint a pénztár mellett álló fegyveres vitéznek. Mit annyiszor mondtak neki, ő nem látta azt át, Hogy sertésnek holta után veszik csak a hasznát. Gabonával megtölte a padlást és a vermet. Alig fér a pinczéjébe, annyi bora termett. S derczével él s vizet iszik a neve napján is, Pedig akkor vendége van — felesége Ágnis. Névnapon és ünnepeken együtt enni szoktak, Máskor mindig külön esznek, kell lenni nagyoknak, Van, mert neje étvágyától fél Zsugori szörnyen, Fél, hogy nejét enni látván mind elfogy a görheny. Sós meleg viz a levese, burgonya a sültje. Abból is csak kicsit eszik, hisz nem éhen ült le. Elhiteti önmagával, hogy ő nem beir enni.• De ha lovat legelni lát, ló szeretne lenni. Gabnáját a zsizsik eszi, mert naponta várja, Hogy legalább húsz új forint lesz egy köböl ára. Bora pedig a hordókból csorog-csepeg halkan Amint egyik- vagy másikról az abroncs lepattan. Avásodik szalonnája, sertés húsa, zsírja, Nem eszi, de hogy mennyi van, azt hiven felírja, Ingerlőleg kínálkozik, oly szép az a sonka, Úgy szeretne abból vágni, de a kése — tompa. De bezzeg, ha hivatalos másnak asztalához Ott megtörni gyomrát zsebét, ott kedvére báloz, És ha gyomrát megterhelvén, utána beteg lesz, Még örül, hogy nem ehetik, — ez is jövedelmez. Ő az, a kit minden ember majd naponta láthat, Mikép járja szemlesütve végig az utczákat, S mint keresgél és szedeget a kihányt szeméten, Hátha krajczár is kitévedt tán valamiképen? Felszed olyast, mire soha a koldus se gondolt, Rozsdás szeget, törött pipát, meg fületlen gombot, Kenyérhajat s zsíros csontot ebek boszujára, Mert darabka czérnának is van értéke nála. Újat venni valamit vagy javitni, mi romlott, Szörnyű dolog! mely emészti, mely ad annyi gondot! Mikor recseg a padlása, roskadoz az ólja Össze vissza támasztgatja, — hisz ez is megóvja. A javítást még is néha, de akkor ígéri, Mikor újat kell venni, mert elszakadt a régi. Azért midőn garas helyett kiadott forintot, Ökleivel bus fejére százszor is kopintott. A kiadás előtt mindig megsiratja pénzét, Mondogatván szemeinek, hogy azt sirva nézzék. És azután megbüvöli, hogy még ezen évben Apjával is anyjával is hozzá visszatérjen. Midőn egyszer Zsugoriné szomszédasszonyának Három tojást adott kölcsön s ez meghozta másnap, Zsugori azt méregetvén sehogy sem vévé el, Hisz a mienk, mondá, nagyobb volt egy késhegyével. Beh jó! úgymond, hogy az egek gyermeket nem adnak, Majd ennek az is mi maradna akkor a malacznak ! Rongy is kéne neki ingnek, pedig lesz a drága, Abból készül a szép bankó, a szemem világa. S bizonyosan még pazarrá válnék majd belőle Kivált hogyha fiú lenne, még kitelnék tőle. Hogy nőt hozna a házamba, kit én enni hijak ! ? Hú! inkább az én házamból hasítsanak szíjat. De csakhamar eszébe jut, hogy gyermeke nincsen, Aki vele osztozkodjék a sok drága kincsen, Nagyot ugrik és felkiált: oh áldott szerencse! Nekem marad mind a borsó, kása, bab s a lencse. Megcsalta a Samu zsidó s oly nagy lett a baja, Hogy magát felakasztotta néhány óra múlva, S levágván et a béres szól: hála Isten fél kend. Megfizeted — felesé — az árát a kötélnek.