Katholikus Néplap, 1872. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1872-01-04 / 1. szám

a földi szükségletnek zsinórmértéke. A vad önzés helyét a keresztény szeretet foglalta el, ez buzdította az egye­seket, ez mozdította elő­ a pogány társadalom bukását. Nem tekintették többé zsarnokoknak a fejedelmeket, mert megtanulták, hogy minden hatalom Istentő­l jó­, és kiki lelkismeretes kötelmének tartotta alávetni ma­gát a felső­bbségnek. Eltűnt a szilaj szenvedélyek ural­ma, béke és egyetértés foglalta el helyét. És ezt Jézus Krisztus vallása eredményezte.­­ Kétségkívül nagy áldás volt az emberiségre, hogy a keresztény vallás az embernek megmutató végczélját, és kijelölte nemcsak, hanem kezébe is adta az eszközö­ket, melyek segítségével azt bizton elérheti; de nem kevésbbé jó hatással volt a második elem, melyet a ke­resztény vallás megállapított és kifejtett. Ez azon igaz­ság, mely szerint Isten előtt minden ember egyenlő, a természet és kegyelem kettős viszonyánál fogva, s ezen elvben egyszersmind határozottan kárhoztatva vön a pogány világ ama fekélye és szégyenfoltja, a rabszol­gaság. Az ókorból fönmaradt iratok bőven tanúskod­nak arról, mily szomorú sorsban és embertelen bánás­módban részesültek azon szerencsétlenek, kiknek e gyá­szos állapot jutott osztályrészül. De hogy is ne lett volna helyzetük sanyarú és siralmas, hiszen feltétlenül rendelkezett rabszolgájával az, ki pénzen megvásárolta őt, kezében volt élete, vére, s úgy bánhatott vele, mint azt szeszélyei és szenvedélye magukkal hozták. Szé­­gyenpir borítja a gondolkodó keresztény arczát, ha komolyan meggondolja, hogy ember embertársával így bánhatott. A kereszténység megváltoztatta e ferde vi­szonyt, kijózaníta a tévelygő emberi nemet és levette nyakáról az ön készítette jármot. Figyelmeztetvén ben­nünket emberi méltóságunkra, megtanított, miként kell­jen azt másokban is tisztelnünk. Nem szűnt ugyan meg azonnal a rabszolgaság, mert ezen az egész világon elterjedt járványt egyszerre kiküszöbölni lehetetlen volt, de megtámadtatva létforrásában, bukása biztos volt. Oly mértékben tünedezett, a mint terjedt a keresztény műveltség; s ime ma már úgyszólván nyomtalanul el­tűnt. — Majdnem hason rangon a rabszolgákkal állot­tak a nők, kik kevés kivétellel nem voltak a pogányok­­nál egyebek, mint eszközök az élvhajhászó férfi kezé­ben állati vágyainak kielégítésére. Egyedül a keresz­ténység szabadította fel a nőt e gyalázatos rabságból, a házasság szentsége által szentesítvén és nemesítvén a családi viszonyt. A keresztény vallás továbbá minden oldalról be­­végzett, és csalhatatlan szentesítéssel ellátott erkölcsi törvényrendszert állított elénk, mely közös birtoka lett az emberiségnek a kinyilatkoztatott és hit által elfoga­dott igében. A kereszténységet megelőző idők története eléggé tanúskodik arról, mennyire érezték az ókor népei az erkölcsi törvényrendszer hiányát. Hamis elvekből kiindulva, szükségkép oly következtetésekre jutottak az erkölcstan terén, melyeknek kárhozatos befolyása a legszomorubb gyümölcsöket hozta létre. Még azok is, kiknek lángeszét különben bámulja az utókor, a legfer­débb erkölcsi elveket hirdették, így Sokrates: „A ha­láltól — úgymond — nem kell félnünk, mert hasonló álom- vagy utazáshoz, s utána minden megsemmisül.“ Zeno pedig így szól : „A bölcs nem irgalmaz senkinek, és nem bocsátja meg soha a vett sérelmet.“ Maga a bölcs Plato is, ki egész életén át foglalkozott az erkölcs­tannal, helyeslé a nők közösségét, a gyermekek kitéte­lét, részegséget Bachus ünnepein, s más hasonlót. Ci­cero sokszor a hazugságot, csalást, eskü­szegést, boszút, sőt gyilkosságot védelmezte remek beszédeiben. És Epictetus, ki különben erkölcstanító, helyesli az ön­­gyilkosságot és vérfertőztetést. Kitűnik ezekből, mennyire tévedtek erkölcs dolgá­ban még azok is, kik lángeszek szüleményeivel maguk­nak halhatatlan nevet biztosítottak. Mily kártékonyan mutatkozott az ily s hasonló elvek hatása a gyakorlati élet téren, könnyen elképzelhetni. A keresztény vallás azonban oly erkölcsrendszert állított fel, mely minden ember igényeinek és fel­fogásának megfelel, tökéletes és bevégzett. Egyedül ez képes az embert boldogítani és végczéljához vezérelni. A minő mértékben terjedt az e­vangélium világa az emberek közt, oly mértékben terjedt az igaz felvilá­gosodás, tünedeztek a gonosz, pogány szokások, és álta­lánossá lett a keresztény műveltség, erkölcs és haladás. Szent hitünk továbbá megfejté azon nagy hord­erejű talányt, melyet az ókor oly számos bölcse haszta­lanul törekedett tisztába hozni, t. i. miért van az, hogy a világon minden létező eléri czélját, egyedül az ember, a létezők koronája, ki eszével az egész világ fölött uralt, egyedül ez szerencsétlen, nyomorult, és folytonos meghasonlásban él önmagával. Mit már a pogány Ovi­dius is tapasztalt, midőn így énekel : „Video preliora, proboque, deteriora sequor.“ (Látom a jót és helyeslem, de követem a raszat.) De vannak adataink Ovidiusnál még sokkal régibb időkből, melyekből kétségtelenül kitűnik, hogy az emberek érezték ezen meghasonlást önnönmagukban, jóllehet megmagyarázni nem tudták. Már az ókori egyptusi pap „fekete vércseppről beszél az ember beleiben, melyet kimosni szükség“, Confucius pedig „foktról az ember akaratában, mely elhomályo­­sítja és gyengíti annak természetét.“ A sok közöl még Plutarchot idézem, ki így szól : „Mali quaedam fatalis portio omnibus rebus iam tunc admiscetur, quando nascimni.“ (A rosznak bizonyos végzetteljes része ke­veredik mindenbe már akkor, midőn születünk.) Hiába igyekezett az emberi elme ezen rettenetes talányt megfejteni, hiába hordtak össze a bölcsek kü­lönféle elméleteket, hiába feszítették meg eszöket, hogy önmagukat megnyugtassák: minden igyekezetök hasz­talan volt. Minthogy tehát e kérdés megfejtését az em­beri észtől hasztalanul kivánjuk és várjuk, nem marad egyéb hátra, mint az Istentől várni azt. És az Isten meg is fejtette nekünk e kételyt, midőn szent vallásun­kat hozta le a földre. Az eredendő bűn és annak következményeiről szóló keresztény tan teljesen megoldá a szenvedés és erkölcsi megh­asonlás borzasztó kérdését, sőt maga a fájdalom édes, tiszteletre méltó, és drága lett Krisztus Jézusban. Hisz oly sokat szenvedett édes Ü­dvözitőnk és annyi szent követé­st, fenékig ürítvén ki a szenve­dés poharát! Nemde megerősödik, és türelemre buzdul az ember, midőn ezen önként szenvedők fölséges pél­dáit látja maga előtt, nehogy összeroskadjon keresztje alatt ? 2

Next