Katholikus Néplap, 1872. július-december (28. évfolyam, 27-51. szám)

1872-11-21 / 47. szám

370 ellen a legnagyobb mértékben el van keseredve.­­ A pápa egyike volt az elsőknek, ki szegénysége daczára a vízkárosultak fölsegélésére azonnal 10,000 lírát kül­dött, mig az olasz király, ki milliókkal rendelkezik, a szerencsétlenek számára csak az államkincstárból utal­ványozott segélyt. De az államkincstár a hallatlan zsa­rolások és fosztogatások daczára üres, mert abból a hűtelen hivatalnokok rakják meg zsebjeiket, s azért a szerencsétlenek számára nagyon szűken foly a segély. Tehát Olaszország minden részében, Felső-, Kö­zép- és Alsó-Olaszországban rövid idő alatt iszonyú csapások sújtják a népet. Vájjon azt gondoljuk-e, hogy azokat csupán a véletlen okozta? Ah, többek azok véletlennél. Isten ura a természet törvényeinek; az ő megengedése nél­kül a természetben nem fordulhatnak elő ily felforga­tások. A hivő ember ezen iszonyú csapásokban Isten ujját látja, mely inti a jó útról eltérteket, hogy bűn­­bánatot tartsanak és megtérjenek. Alig várjuk, hogy az olasz kormány ez intés da­czára is megtérjen. Akitől Isten elvonta kegyelmét, az hanyat-homlok rohan a veszedelemnek, míg a romlás örvényébe nem bukik. Ha csak Isten irgalmassága különös módon nem tekint e szerencsétlen országra, az olasz kormány is folytatni fogja istentelen útját, míg be nem következik a teljes romlás­­és pusztulás utálatossága, és az általa előidézett és még előidézendő romok fölött az Istenhez visszatérő olasz nép az ég oltalmával újra föl nem épiti a nemzet boldogságának templomát. Egy oltárt birok én S ez oltár szent nekem, Mert rajta áldozom Te néked Istenem. A szent­ irás rajta A tiszta öntudat, S forró szeretetem A hála-áldozat. Rajta csak mécs-világ Az ész’ tüze lobog, Mint zöld mezőn reggel A harmat­köny ragyog. A kis oltár. Egy oszlop tartja fenn S óvja e kis oltárt, Hogy neki bármi vész E földön meg nem árt. Hitem kősziklája Ez oltár oszlopa, Melyen végig fénylik Reményem sugara. Ez oltár birtokom S szent azért nekem , Mert rajta áldozom Te neked Istenem! Csak néked áldozom A nap hó reggelén Ez oltáron — melyet Szivemben bírok én!! Papp Lőrincz: A két vándorlőlegény. (Folytatás.) X. Borza­tiosz felé haladott az idő. Lajos föltette magában, ha Strassburgot elhagyja, elmegy Pestre Sós mester­hez, onnan pedig haza. Elutazása előtti napon, midőn épen a műhelybe akart menni, az utczán egy mankón járó emberrel találkozott, ki alamizsnáért szólította meg. Zsebébe nyúlt, hogy egy pár krajczárt adjon neki, de hirtelen összerezzent, mert a halvány, elsoványo­­dott arcában volt barátját, Heimet ismerte föl. Ez is megdöbbent, és soká szótlanul néztek egymás szemébe. Lajost nagyon fájdalmasan lepte meg Heim helyzete; egyik lábával nem tudott szilárdan lépni, mankóva­sztó vég, inkább hurczolta magát, mint járt; szemei mélyen be voltak esve, köhögése elárulta, hogy mellére nézve beteg; ruhája egészen össze volt rongyolva. — Lajos, szóla Heim esdő hangon, ne árulj el; úgy is oly határtalanul boldogtalan vagyok, hogy ki sem mondhatom. —• Ne tarts attól, felesé Lajos, de te szánandó helyzetben vagy. — Nem fog már soká tartani, szóla Heim, még néhány hét és mindennek vége van. — Oly közel volnál már a sírhoz ?

Next