Katholikus Nevelés, 1929 (21. évfolyam, 1-10. szám)

1929-01-01 / 1. szám

2 MUNKÁRA FÖL­­ tésüket s ezért a valláserkölcsi nevelésnek itt különösen fontos a hivatása. Ahol a katonakötelezettség megszűnt, mint Német­országban és nálunk, ott az iskoláknak, valamint a testnevelésnek népnevelési szempontból is óriási a jelentősége. A kath. Egyház Németországban a továbbképző és testnevelési mozgalmakba is belekapcsolódni igyekszik. Kath. egyesületi életükben is helyet követel a sport. Úgy érzik, hogy az itt, mint minden új mozga­lomnál észlelhető túlzások miatt nemcsak nem szabad duzzogva félreállniuk, hanem épen emiatt szükséges, hogy az egyház mér­séklő befolyásával részt vegyen a mozgalmakban. Ezért adták ki a jelszót: „Deutsche Jugend frisch, frei, fröhlich, fromm.“ In cor­pore sano sana mens, sana anima, pia anima. Regensburgban és Münchenben külön testnevelési kurzusok voltak a papság részére. A kongresszus tagjai révén információkat szerezhettünk az egyes országok hitoktatási viszonyait illetőleg. Akkor éreztük át igazán a Gondviselésnek nagy kegyelmét, amelynek csonka országunkban részesei vagyunk, ahol az állam törvénye nemcsak kötelezővé teszi a hitoktatást, hanem azt mindenképen védelmezi, támogatja, a vallásgyakorlatok végzését sürgeti, sőt a hitoktatás és általában hitvallásos iskola anyagi terheinek jórészét is magára vállalja. E szempontból mi vagyunk Európában a legelőnyösebb helyzetben, mert nálunk az Egyház és állam vállvetve támogatja egymást az országnak nemcsak gazdasági, hanem kulturális és valláserkölcsi talpraállításában is. Németországban és Ausztriában is rendszeres hittanítás folyik még az iskolákban, de nagy ellen­áramlatoktól gyengítve, és jövője nagy aggodalmakat keltő. A vallástalan világnézet szervezett tábora ádáz küzdelmet folytat a vallástanítás ellen s félő, hogy e tábor többségre jut. Kath. egyesületek, a németeknél a centrum, Ausztriában a két. szocia­lista párt, a sajtó, gyűlések, röpiratok útján, a püspökök kör­levelekben óriási erőfeszítést fejtenek ki a hitvallásos iskola meg­tartásáért. Mindezekből a fölemelő és komoly, céltudatos munkára sarkaló benyomásokból sokat okulhatunk és tanulhatunk. Először is szeressük a papság gravissimum officiumumát , a hitoktatást. Lehet-e alter Christus az a pap, aki nem szereti a gyermekeket ? Lehet-e „jó pásztor“ az, akinek nem legnagyobb gondja az iskola, az új nemzedék nevelése? Aki égető szükség nélkül a hitoktatást másra bízza? Milyen lelkűsét tudta azt a hozzánk intézett levelet megírni: törüljük a tagok és előfizetők sorából, mert már megszűnt hitoktató lenni, plébániát kapott és nincs többé szüksége sem egyesületünkre, sem lapunkra. „Merce­narius est, non pastor.“ Viszont mily megindító volt a közel­múltban egy nagy község 76 év­es prelátus-plébánosával történt találkozásom, aki azt mondotta, hogy a két első osztályban még mindig ő tanít. Nem is érezné magát papnak, ha a Krisztus kedveltjeivel nem ő ismertethetné meg az isteni Gyermekbarátot.

Next