Katolikus Nevelés, 1942 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1942-01-01 / 1. szám
Meséljünk-e hittanórán? S -a szellemi életben nincs megállás. Akármennyi és akármilyen szépet teremtett a múlt, az lépcsőfoka a jövőnek. Legyen vágyunk vágya, hogy fokozatosan értékesebb tankönyvek, segédkönyvek, módszeres utasítások jelenjenek meg! Ezzel a nagyotakarással nem vétünk a múltban igen sok értéket teremtőkkel, sőt ellenkezőleg, felértékeljük és megtiszteljük alapvető munkájukat, mert minden egyes becses tudáskincsüket a felsőbb, a magasabb pontok felé törekvő munkában áldott lépcsőzetté használjuk eddigi fáradozásainkat, jelszavunk legyen: a múlton épüljön a jövő! Alapelvünk maradjon: theologia perennis. Ezek egybefoglalásával csak ennyit mondok az egész elnökség nevében: álljuk a vártát. De egyúttal hozzáfűzzük: tevékeny, áldozatos, hódolatos evangéliumi munkára várjuk a gárdát! Meséljünk-e hittanórán? P. de. Réti Menyhért, O. F. M. Gyöngyös. Kérdésünk sokkal komolyabb, semhogy azonnal feleletet mernénk rá adni. Tisztáznunk kell hozzá a hitoktatás célját, feladatát és módszerét, hogy ezek alapján biztos fogódzó pontjaink legyenek a probléma megoldásához. Kétségkívül a hitoktatás célja: jó katolikussá nevelni a gyermeket. A hitoktatás célja tehát nem érzelmi, hanem erkölcsi nevelés; nem az értelmet akarja elsősorban kipallérozni, hanem a szívet törekszik megnemesíteni, mert az érzület dönt az ember mivolta szempontjából, nem az értelem. A puszta értelmi nevelés kisebb értékű, mint az erkölcsi nevelés, ha elméletben szétválasztjuk őket, mégpedig azért, mertaz értelem nem önérték, hanem eszközérték. A csiszolt értelmet egyformán lehet jóra és rosszra használni. Az erkölcsnek ellenben önértéke van. A hitoktatás végcélja az erkölcs kiformálása, az értelmi nevelés csak mint eszköz áll a szolgálatában. Amikor tehát a hitrendszert leadjuk a gyermekeknek, értelmi nevelést hajtunk végre, de nem végcélként, hanem azért, hogy ezáltal a gyermekek szívébe csöpögtessük a katolikus életvitel erkölcsi elveit. Ez az erkölcsi végcél egyúttal meghatározza a hittanóra szellemét is. Ha értelmi nevelés volna a hitoktatás végcélja, az ismeretközlő eszközöknek csak a megértés és megtartás feltételeit kellene biztosítaniuk. Mivel pedig az erkölcsi nevelés a végcél, más szóval az akaratindítás az erkölcsös magatartás felé, ezért a hitoktatásnak a hitrendszer puszta megértésén túl a gyermek egész jövőjének erkölcsi állásfoglalását is meg kell határoznia. Ez másként nem megy, csak úgy, ha a hitoktatást egy szentségi imaóra atmoszférájába öltöztetjük. Az imádságos szellemnek, az Isten-viszony közvetlen kapcsolatának kell átjárnia a hittanóra minden percét. Az óraelejiés óravégi imádság csak mint kezdeti beütés és crescendo finale szerepelnek ebben a szellemi imazenében. Minden profán kiszólás, vagy