Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1964 (71. évfolyam, 1-48. szám)

1964-01-05 / 1. szám

1964 jabruár 5. ki "ABENDPOST" cikke az aradi vértanukról A csikágói “ABENDPOST” és a “MILWAUKEE DEUTSCHE ZEITUNG" 1963 október 29-i számában dr. Gaál Imre tollából “Erinnern wir uns auch an Arad” — “Emlé­kezzünk mi is Aradra” címmel cikk jelent meg. Az aradi vértanukra való visszaemlékezésében a cikkíró felhívja amerikai német olvasói figyelmét arra a tényre, hogy a tizenhárom aradi vértanú közül öt magyarországi német szár­mazású volt: Schweidel József, Lahner György, Aulich Lajos, Pöltenberg Ernő és gróf Leiningen-Westerburg Károly. A cikk­író ezután részletesen ismerteti, miért s hogyan haltak mártír­halált a magyarság s a magyarországi németség e közös hősei. Az aradi vértanukat az a Haynau tábornok végeztette ki, aki Ruszka-Bánya piacán nyilvánosan megkorbácsoltatta Versecz védőjének, Maderspach Károly honvéd alezredesnek a felesé­gét. Érdekes, Lahner György, a honvéd lőszergyár, ágyúön­töde­s hadiszertár megszervezőjének unokája. Lahner Kornél a két világháború közt a Magyar Államvasutaknak volt egyik elnöke. Az ugyancsak német származású Glattfelder Gyula, Csanád-Temesvár püspöke egyik legnagyobb tisztelője volt az aradi hősök emlékének. A ma Csikágó és környékén élő magyarországi németség ősei közül sokan harcoltak Kossuth honvéd seregében. S mi­ként Father Schorsch, a DePaul egyetem volt tanára, vala­mennyien büszkén emlegetik még ma is ezt a tényt. Az aradi vértanúk példája bizonyítja, hogy a magyaror­szági németség nem volt hazátlan nép, mert becsülettel s áldo­zatkészséggel vett részt befogadó hazája, Magyarország törté­netében. Ide, Amerikába szakadt magyarországi németség is csak büszke lehet erre a múltra, erre a nemes történelmi tradí­cióra. Amikor örömmel regisztráljuk a csikágói “Abendpost” és a “Milwaukee Deutsche Zeitung” e szép gesztusát, baráti kéz­­szorítással tartozunk Reichel Jánosnak, e lapok egyik szerkesz­tőjének, aki vezető szerepet játszik a csikágói németség és ma­gyarság összefogásának szorgalmazásában. Az ő ösztönzésére már februárban összejöttek a csikágói németség és magyarság képviselői, köztük dr. Bokor, János, az Amerikai Magyar Szö­vetség csikágói osztályának elnöke, Dr. Fiedler Kálmán, az ismert író­s Dr. Sólyom-Fekete István. Az összejövetelen, mint erről az “ABENDPOST” ez év február 25-i cikke beszámolt, egy bizottság létesítését határozták el az amerikai magyar és német baráti együttműködés kimunkálására. Dr. Gaál Imre fennt ismertetett cikke is nyilvánvalóan ennek a törekvésnek a jegyében született meg. A bánáti származású Reichel János az első világháború folyamán Doberdó fennsíkján s az Isonzó völgyében annak a Monarchiának és Magyarországnak a védelmében harcolt, mely a Kárpátmedence s a Duna völgye valamennyi népe szá­mára biztosította a békés kulturális fejlődés és gazdasági bol­dogulás lehetőségét. így vált Reichel János annak az évszáza­dos bánáti német hagyománynak a képviselőjévé, mely a ma­gyarsággal­ való legszorosabb összefogásban látta a maga bol­dogulásának biztosítékát. Valóban a bánáti németség 1918-ig mind gazdasági, mind kulturális síkon Magyarország egyik vezető népcsoportjává dolgozta fel magát. Viszonzásul 1848-ban habozás nélkül a magyarság mellé sorakoztak fel s ők adták nekünk Herczeg Ferencet, Glattfelder Gyulát, Muth Gáspárt és másokat. Akkor, amikor az ausztriai és a németországi dunai német sajtó jórésze az 1944-45-ben bekövetkezett tragédia történelmi tanulságait még ma sem kívánja lemérni, csak örömmel üdvö­zöljük Reichel János szerkesztő nemes törekvését, a régi, igazi, bánáti német tradíciók felelevenítését, mint a Kárpátmedencé­ben élő németség és magyarság közös boldogulásának egyedül lehetséges útját. Homonnay Elemér Vessenek számot magukkal Amikor a kommunista búzavásárlók feltűntek Ameri­kában és előadták, hogy a USA-tól akarnak kenyérmag­vakat vásárolni, azt írták, hogy ha Amerika búzát ad a zsarnokoknak ezzel győztes harc eredményét üti ki a zsar­nokok ellen küzdő parasztok kezéből. A parasztok megle­­petésszerű győzelme a zsarnokok ellen, az amerikai búza­vásárral vereséggé változik. Ennek bizonyítására most nem kisebb ügynököt idézünk, mint a magyarországi kommu­nisták kétszer­ elnökét, az elnöki tanács elnökét, Dobi Ist­vánt, aki a november 17-i Népszabadságban így mondja mindezt el a magyar parasztsághoz intézett felszólításában és fenyegetésében, amelynek a címe is jellemzően hangik: “Felelősség a termelésben”. Dobi István cikkében többek között ezeket vallja be és állapít­ja meg: “A politikai és társadalmi ne­velésben még van bőven tenni­való. Ebben a vonatkozásban kell megemlékezni arról is, hogy még ma is gyakran talál­kozhatunk a közösségi erőfe­­szítésekkel szemben közönyös, érdektelen magatartású parasz­tokkal. Velük is többet kell tö­rődni. Ezek az emberek a közös munkától elhúzódva, jólétük tudatában saját ügyeikbe, há­zuk tájába begubózva, szőlő­hegyen vagy kocsmában poli­Olvashatjuk, az államelnök beismeri: a kolhozosított paraszt nem dolgozik a közösben, hanem a “háza tájéiba begubózik” ... És mégis jólétben él, — már a többihez vi­szonyítva, mert a háztáji megadja, amire szüksége van és ami a többinek nincs meg. Ez az a kivételes helyzet, amelyből kiindulva a paraszt visszakövetelhetné földjét és jogait. A Magyarországon járt, nyitottszemű emberek mind azt mondják, ma a paraszt viszi a harcot a zsarnokság ellen. És ezt a kivételes tárgyaló helyzetet semmisíti meg az amerikai és más nyugati búza­vásár, amely ennivalóval látja el, ismét nyeregbe segíti a zsarnokságot a paraszttal szemben. Dobi a kétszer­ elnök is igazolja ... uizálva, bölcselkedve nézege­tik, mit csinálnak a többiek. Nem árt, ha jóindulattal, ba­rátsággal, de illő komolysággal figyelmeztetjük őket, vessenek számot magukkal, mennyit ér­nek a nemzet, az ország előre­haladása szempontjából, és mi az egyéni perspektívájuk. Ta­pasztalataikra, munkakedvük­re, a kezükben levő termelési alapok nagyobb kihasználására szükség van.” mm KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Szelek szárnyán Írta: Dr. TÖRÖK DEZSŐ A Mercedes Benz egyre jobban zsúfolódó forgalomban keresi az egérutat. A sofőr jól is­meri a müncheni dörgést, de ez az előny most aligha jelent valamit. A kigyulladó piros lám­pák, a szigorú közlekedési rendőrök, a siető, zord gyalogosok és az egymás hegyén-hátán szorongó kocsik miatt csak lépésben haladunk. Élénk délelőtt. Az emberek hivataluk után néznek, vagy éppen a pénzt óhajtják elkölteni a fényes kirakatokkal csalogató üzletekben. Nagyvárosi kép. Az üzletek versengenek a többi európai szomszéddal. Az ízléses rende­zés, a jó minőség és az aránylag magasabb árak a gazdasági jólét bőséges áldásait hirde­tik hangosan az ide pottyant látogatóknak. Néhány rövid kanyar után végül is egér­utat veszünk és lerázzuk magunkról a berregő autó tömeget. A mellék­utcákban igazán vígan gurulunk, átmegyünk olyan ügetés felébe. Az­tán megállunk a Stadiuson, pontosabban a Kolping Strasse 10. szám alatt, ahol megálla­podunk. Itt ügyködik az AVIS (Nem az ÁVO) .. . Ami köznapi nyelven autó kölcsön­zőt jelöl. Bár Metro névre is hallgat. Kifizetem szépen márkával a Mercedes sofőrjét és a nyitott üveg­ajtón át belépek Béla bá társaságában a hivatalba. “Good Morning” — morogják a jól öltözött és jól fésült tiszt­viselők. Az AVIS-ok ... Mint már ilyenkor szokás az íratlan nemzetközi törvény szerint, azt bizonygatja az egyik tisztviselő, hogy bi­zony már epedve vártak. Aminek — talán mondanom sem kell — igen megörültem. Szin­tén az íratlan szabály szerint. .. Mert mi is lenne most, ha nem vártak volna?! Sajnos az előre lefoglalt Chevrolet nem áll rendelkezésre, mivel a megbeszélt időben nem vettem át a kocsit, de előkészítettek egy Opel Kapitánt, ami szintén automatikus. Te­hát az sem “kutya”. És hozzá teszi még, igaz, hogy nagyon halkan. Ez olcsóbb. Az első pillanatban kissebbfajta csalódás ónos jellege szalad végig a Metrós helység­ben. Igaz, odakint is hamuszürke az ég. Aztán józanul számolgatni kezdek. Kilométerenként két centet spórolok és a napi kér nyolc dollár helyet csupán hat dollár és húsz cent. És ha nem is amerikai kocsin szaladom végig a vé­­gen kitaposott bajor utakat, az Opel is meg­felel. Mert automatikus. Nyélbe ütjük az üzletet. Leszurkolok utazó csekkben egy ropogós százast, ami ép­pen 393 márkát tesz ki, testvérek közt is. Aláí­­rom — ha nem is hideg vérrel egészen!­­— a rózsaszínű Rechnungot és kezdünk azonnal bemálházni. Kár az elveszett pillanatért jelszó­val. Egyre nagyobb izgalom vesz erőt rajtam. Szinte a történelmi pillanatokhoz illő ünnepé­lyesség ömlik szét a környezeten. Négy ajtós, komolyan zöld kocsi, fehér szegélyű kerekekkel. Egy csapásra megtetszik Béla bának Nekem is ... Hiszen öt hétig autó nélkül lézengeni a nagyvilágban nem leány álom! A többit már nem nehéz elképzelni, Ked­ves Olvasók! A sötét ruhás fiatalember an­golul magyarázgat, de megnyugtatom, hogy csak bátran terelje a szót németre. Mert úgy is “tudok”. Különben minek tanultam akkor németül? Nevetve csap át anyanyelvére. Most még barátságosabb. Olyan alig­ erőltetett üz­leti alapon. Amíg felkászálódunk gyorsan körüljárom a harmadik “útitársat”, A Kapitánt. Minden rendben valónak tetszik első tekintetre. Beülök és a Metrós magyarázni kezd a nyitott ajtón­ál tovább. — Nyugodtan abba hagyhatja — sza­kítom félbe. Ez itt a lámpa, ez az indító, a má­sik gomb az ablakmosó, öngyújtó, rádió, ventil­látor ... A kapcsolás automatikus és a kis kart D-re állítom menet közben. Béla bá hüledezik. — Jobb lenne mégis, ha ő magyarázna és te hallgatnál —­ veti oda komolyan. Megnyugtatom és mosolyogva, biz­tos mozdulattal fordítom el jobbra a kulcsot. Gáz.... Feldug a motor. — Auf Wiedersehn — és jó utazást, integet a fiatalember és evvel már fordulunk is kifelé a Kolping Strassén. Az üzemanyag, magyarul benzin, csupán fél tanknyi lehet a mutató szerint. Néhány per­ces gurulás után behúzok a kiáltó betűkkel hí­vogató Tankstelle bejárójára. A Kapitänben hirtelen eltűnik 52 liter benzin. A tulajdonos számlát is ad, mint jól nevelt müncheni benzinkutashoz illik. A cetli 33,80 márkát jelöl, gyengéd figyelmeztetés­ként. És bizonyítékul ott az aláírás is: G. Wei­­gel. A dátum is természetesen: Aug. 24. Most aztán itt az ideje — a pálya és a tér — hogy tovább álljunk. Béla bá felkacag gondtalanul, bár az irányt elvétettük. Hogy a a»eaea£as«aafiaessaest«a» helyes útra tértünk, azt Weigel úrnak köszön­hetjük. A Dom Pedro Platzra igyekszünk, egy kis viszontlátásra, ha igaz. Béla bá erre már jobban ismeri az ösvé­nyeket. Beállok a hatalmas, szürke épület elé és dobogó szívvel keresem a “Frau Oberint”. Ne tessék félre­érteni a dolgokat... Eligazí­tanak az első emeletre a Főnöknőhöz. Éppen nagytakarítás folyik. Akadályokon át jutok az ajtó elé. Bekopogok szelíden. Herem­... Tes­sék. Ez jó jel. Sajnos nem sokat tudok meg a nővértől. Jól megtermett barátom jelenleg spanyol vize­ken evez, amit levelében ugyan jelzett. A na­gyobbik bökkenő azonban az, hogy otthonról sem érkezett értesítés így nem tudom, hogy si­kerül e Édesanyámmal találkoznom, vagy pedig üres kézzel kell visszarepülnöm Ameri­kába, a szelek szárnyán ... Mosolyogva veszem tudomásul, hogy az elröppent évtized koptatott ugyan valamit a német szókincsen, de azért nagy baj még nin­csen. A nővér megígéri, hogy az ide irányított levelet elteszi, sőt értesik Taufkirchenbe is. Úgy sajnálkozással vegyes kiváncsiskodással méreget végig, amíg elárulom, hogy Afrikából is várok értesítést ide . .. Szép kis helyzet, így legalább megnyugtatom magam, hogy nem bliccelem el könnyelműen az egyszer adó­dott alkalmat. Az utolsó remény Bécs. Ha oda sem fut be értesítés, akkor végérvényesen be­fellegzik a 26 éve várt találkozásnak. Egyelő­re nem is gondolok erre a szomorú lehetőségre. Béla bá kint vár türelmesen. — Széna, vagy szalma? — néz rám kérdőjellé borzolt szemöldökén át. — Hát egyelőre az utóbbi — válaszolom szomorúan. Minden rosszban akad valami jó. Most következik Béla bá ünnepélyes kijelentése: Amíg a bajor utakat járjuk, a ven­déglátó házigazda szerepét átveszem. Tauf­­kirchen a főhadiszállás. Igazán katonás beszéd. A Kapitän is vigabban ugrik be erre fel, simán szaladunk. A forgalom nagyot csap­pant, igyekszünk minél előbb kivergődni a vá­rosból. Legközelebb majd szétnézünk. Ha futja az időből. Jobbra elmarad tőlünk a müncheni repü­lőtér. Robogunk a 12-vel jelzett betonúton. Erre jöttünk csak éppen ellenkező irányban, amikor Béla bá a Balillával az állomásra ho­zott. Tizenegy esztendeje. Esős, szomorú szep­temberben. Most fütyörészve szeljük a levegőt. A fe­hérre meszelt kliométer kövek egymás után maradnak mögöttünk. Eléggé szűk az út és kanyargós. A fákat az út mellé palántálták és vigyáznom kell, hogy le ne szedjem róluk a kérget, ha véletlenül nagy teherautó jön szem­ben velünk. A nap vakító sugaraival meleg szőnyeget terít elénk. A levegő vibrál a beton fölött, mint a távolból integető sivatagi varázs. Rohanás közben ott motoszkál valahol a tudat alatt Gár­donyi józan életszemlélete. Olyan világosan értem: “Csak az aranyos napokat érdemes megmentenünk a feledéstől. A sugarakat, ame­lyek a lelkünket melegítették. A gyöngyöket, amelyek szívünkben nőttek, vagy valaki lel­kéből elénk gurultak. A nagy fordulókat, ame­lyek gondolkozásunk határkövei. A lélek ved­­léseket, amik után mindannyiszor újra szüle­tünk ...” Aztán Arany János eszembe juttatja az elszaladt nyarakat, a tüzes ifjúság legszebb emlékeit. A lehulló rendet, a kasza suhintást, az arató ünnepélyen a gazda ízes beszédeit, a kirándulást Uzsokra, az ilosvai nyarat és az Alföld forrón gördülő homokbuckáit... A “népnyúzó ...” világból. Amikor minden bűn­nek számított­­— de csak az elvtársak szerint. És ez a szerencse. Kérdezni szeretném a városi ember lebír­­hatatlan vágyával, amikor a letarolt bajor földekre esik tekintetem. Odakünn már, ugye, megért a kalász? Két gyapja lenyitva, foly a takarás. Boglyok tetejéről egy-egy suta gém Néz szét aratóknak vidám seregén? Majd feltűnnek álmodozás közben a kar­­csú testű tornyok Altöttingben. Nehezen talá­lok parkoló helyet. Gyalogolunk vagy öt per­cet is a kegykápolnáig. “Grass Gott, Herr Pfarrer!” .— Meglepetten és örvendezve vá­laszolok az udvarias, öreg bajor bácsinak: Ad­jon Isten, jó napot. Igen, a bajorok Csiksomlyójában már ott­hon érezzük egy kicsit magunkat. Újra és újra felhangzik a köszöntés, amíg beérünk a kápol­nába: Grüss Gott, Grüss Gott! Gémkinyúlású portáldaru hosszú­­kinyúlású moszkvai elszámolásra... A Népszabadság című buda­pesti pártlap október 24-iki szá­mában egy gép-monstrum képe alatt a következő aláírást ol­vastuk: “A Magyar Hajó- és Daru­gyár darugyáregységében be­fejeződött a 15 tonna teher­bírású, 33 méter gémkinyú­lású óriás portáldaru kísér­leti próbaüzemeltetése. A próféiák bizonyították, hogy kitűnően megfelel a követel­ményeknek. A daru rövidesen Odesszába kerül.” A kommunista szakszörnyű szöveg azt elfelejtette közölni, hogy a párt­gyarmatosító, új KGST-rendelkezések szerint a kitűnő "gémkinyúlású óriás portáldaru”-t, majd a KGST moszkvai bankja fizeti ki “hosszúkinyúlású” elszámolás alapján . .. ­­K­K­A­N­ pénzátutal Szabadválasztás, gyarmatáruk építőanyagok, textil, iparcikkek, bútorok, autók, stb. közjegyzőség Hitelesítések, fordítások és perek intézése UTAZÁSOK Repülő- és hajójegyek, útlevelek. Magyarországi látogatások és otthoni hozzátartozók kanadai látogatásának intézése. Gyógyszerek a világ minden részébe receptre és recept nélkül a legolcsóbban. Kf*Jí lé-OLDALAS HIVATALOS KÉPES ÁRJEGYZÉKÜNKET INTERNATIONAL A­GENCY SERVICE 387 SPADINA AVE. • TORONTO 2B, CANADA TELEFON: WA. 2-1014 • WA, 2-1458 ___________' A hitel politikai kapcsolatot jelent (Folytatás az első oldalról.) ból. Kruscsev nemrégiben jelentette ki, hogy a kapitalisták előtt elég az aranyat megcsillogtatni és máris feledik elveiket. A new-yorki nagy bankházak képviselőinek a nyilatkozatai­ fél­nek a politikai rizikótól, Lausche szenátor óvása: egyenlő lesz a szövetséges és ellenfél, ugyanerre a politikai következtetésre mutat — ha fordított előjellel is. A Bryan veszély kruscsevi feldolgozása: ha a Szovjetunió és csatlósai az amerikai, állami Export-Import Bank által garantált magas összegű hitelt meg­kapják Amerikától, ennek az anyagi kapcsolatnak a révén a kommunisták Amerika olyan gazdasági érdekeltségévé válhat­nak, aminek a megmentése és megoltalmazása (akár belső ösz­­szeomlástól, akár külső támadástól), enyhén szólva, nem lehet közömbös Amerikának. Moszkva tehát ily módon könnyen sem­legesítheti a maga irányában Amerikát. Bryan tétele ezek sze­rint, fordítva is hat. Az eredeti tétel úgy szólt, hogy az ame­­rikai kölcsönök és a biztosított amerikai hitel, amelyet semleges hatalom ad hadviselőnek a kölcsönző és hitelező semlegest belerántja a háborúba. Kifordítva kremlini visszájára: ha a szembenálló hatalmak közül az egyik az ellenségnek kölcsönt és hitelt ad, egész bizonyosan semlegesíti önmagát és kikapcso­lódik az ellentétből. Mundt szenátor szellemes megállapítását tehát, hogy Ame­rika látszólag a hidegháború mindkét táborát finanszírozni akarja, tovább fejleszthetjük és megállapíthatjuk első lépésre:­­ ha mindkét oldalt finanszírozzuk, mindkét oldaltól egyformán elkülönülünk, illetőleg mindkét oldal iránt egyformán érzünk. Megtörténhet, hogy az ellenségnek adott pénzünk­ és hitelünk után futva semlegesítjük magunkat. Kruscsevnek nemcsak az a célja, hogy kenyérgabonát vásároljon, nemcsak az a célja, hogy­­ más árucikkeket is, amint európai lapok írják, egész műtrágya gyártelepeket vásároljon Amerikában a hozamra, hanem ezen­­­túl az a politikai célja, hogy a szabad országok táborának vez­­zető hatalmát, a LISA-t a hidegháborúból kikapcsolja. Ameri­kát a szovjet s a kommunista tábor fennállásában és közgaz­daságában olyan mértékig akarja érdekeltté tenni, hogy ez a,a kommunizmus iránti hidegháborús semlegesség hangulatát és állapotát fejlessze ki. " És ebben az állapotban Kruscsev kezébe kerül — második () lépésre — a politikai fenyegetés lehetősége. Ha valami­ben­,, lesz tetszésére, ő, Kruscsev szakítja meg a diplomáciai kapcsot,,, latot a pénze után futó semlegessel... így aztán már Kruscsev , tudja sakkban tartani az ellenfélből semlegessé vált hitelezőt... * A kongresszus képviselőháza az elnököt felhatalmazta, hogy a szovjet tömbbel való kereskedelemben gyakorolja a kommunistáknak adott hitelek állami garanciáját... 1963. XII. 26. ­ Boldog magyar újesztendőt kívánok­ ­ mindazoknak, akik születésnapom alkalmával fel­kerestek, valamint az egész magyarságnak Cleve­land városában és azon kívül. Adja Isten, hogy az 1964-es esztendőben minden magyar és az egész magyarság közelebb jusson az egyéni boldogsághoz és a nemzeti bol­doguláshoz. Adja Isten, hogy a magyar nép szülő­földjén közelebb jusson a szebb magyar jövendő biztosítékához, a magyar szabadsághoz.­­ Petrásh M. Lajos bíró. Kultúra helyett pártpropaganda Óvatos kis híradás jelenti be Magyarországon, hogy Bécsben átadták rendeltetésé­nek a Collegium Hungaricum új épületét. A Collegium Hun­­garicum valamikor a magyar kultúra követsége volt minde­nütt, ahol ilyen intézményünk állott. A híradás most is sze­retné azt a látszatot kelteni, hogy a bécsi Collegium Hunga­ricum is ezt a feladatot látja majd el Bécsben. A híradás az­zal dicsekszik, hogy a “nyolc­emeletes, korszerű épület 20.000 kötetes könyvtárával, filmvetí­tésre is alkalmas előadótermé­vel, méreteit tekintve, hazánk legnagyobb külföldi kulturális intézménye.” De aztán maga a híradás tépi szét a régi nemes célokra” utaló látszatot. Ugyanis a kom­munista híradás bejelenti azt “ is, hogy a bécsi Collegium Hun­­garicumban talál­t otthonra az Osztrák-Magyar Egyesület és itt helyezték el a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség mel­lett működő magyar képviselet irodáit is.” Az Osztrák-Magyar Egyesü­­let a kommunista kormány bé­csi balekszervezete, a képvise­leti irodák pedig a kommunista agitáció bécsi központjai lesz­nek. A bécsi Collegium Hun­­garicumban, a tudósítás sze­­­rint a magyar kultúrának nem igen jutott szállás, hanem csak a kommunista propagandának.

Next