Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-01-14 / 2. szám

8. oldal Dr* Pogány András: KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA „Huszonegy év után” -------------------------------------------Gombos Gyula könyve--------------­ ★ GOMBOS GYULA MUNKÁJA az Auróra Kiskönyvek kiadásában néhány héttel ezelőtt Európában látott napvilágot, mindössze 93 oldalon. Nem is teljesen önálló munka, inkább az 1970 őszén megjelent ,,HÚSZ ÉV UTÁN” kiegészítése, foly­tatása, magyarázgatása. Az utóbbival részletesen foglalkoztunk. A könyv egyébként is meglehetős port vert fel. Gombos ugyan­is, a jelenlegi magyar állapotok élesszemű felmérése és kritikája után, a “non-sequitur” klasszikus alkalmazásával könyve utolsó fejezetében a leglehetetlenebb konklúziók sorát vonta le, mely természetesen nem maradhatott válasz nélkül. A kritikák számá­nak láttán Gombos Gyula a „HUSZONEGY ÉV UTÁN” ol­dalain igyekszik saját írásának védelmére kelni, ismét kétség­telen írói készséggel, de vajmi kevés sikerrel. ★ LEGYEN SZABAD MINDJÁRT ELŐREBOCSÁTA­­NUN­K: senki nem vonja kétségbe Gombos Gyula őszinte ma­gyarságismeretét, valamint őszinte lelki gyötrődését a jelenlegi magyar helyzet nyilvánvaló kilátástalansága miatt. Keserves igyekezettel keresi a kiutat abból a kátyúból, ahol a nemzet szekere húszegynéhány évvel ezelőtt megrekedt. Veleszületett pesszimizmusa persze nem segíti, hanem csak nehezíti felada­tát. Noha nem mondja ki, nyilvánvaló, hogy Gombos nemzeti katasztrófát észlel, a nemzethalál gondolata kísérti, a teljes és végleges pusztulás lehetőségét latolgatja. Mindez politikai schi­­zofréniát váltott ki nála. Egyik oldalon világosan felismeri és leírja azt a poklot, amelyben odahaza, minden tetszetős látszat ellenére, élni kényszerülünk, s utána konkrét — noha képtelen — javaslatokkal áll elő, hogy s miként lehetne ezt lakályossá tenni, milyen libériát kellene az ördögfiókákra húzni, hogy ne legyenek olyan visszataszítóan randák s hogy lehetne azt el­érni, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon. Ez alatt persze azt értjük, hogy a magyar nép szabadnak, vagy szabadabbnak érezze magát, ugyanakkor a libériás ördögfiókák, nem is említve a moszkvai ördögöket meg legyenek elégedve abban a tudatban, hogy a magyar pokolban végeredményben semmi nem változott. Szegény Gombos Gyula feladata igazán nem irigylésre méltó. ★ A KÖNYV lényegileg a negyedik fejezettel kezdődik. Ebben Gombos Gyula arról beszél, hogy milyen céltalan és nevetséges igény nemzetközi ellenőrzés mellett megtartandó szabad választásokat kívánni Magyarországon, „mert ilyene­ket még soha sehol sem tartottak.” (Ugyan­ugyan: mi van a soproni népszavazással, az első háború után s miért van az, hogy ilyen választás az amerikai-északvietnami tárgyalások­­ kölcsönösen elfogadott tétele? Hogy csak ezt a kettőt említsük!) . Még inkább nevetséges, mondja Gombos, hogy „önrendelkezési jogról” ábrándozunk, önrendelkezési jog ugyanis ,,a minden­kori adott erőviszonyok függvénye.” Ez megint tipikusan pesz­­szimista Gombosiada. Miért ne lehetne az önrendelkezési jog az adott erőviszonyok függvénye Magyarországon is? Afriká­ban lehet, Ázsiában lehet, Délamerikában lehet, csak Magyar­­országon nem lehet? Gombos haragszik azokra is, akik a szovjet­kínai ellentétben reménykednek és néhány gúnyosan megvető megjegyzéssel elintézi őket. Abból sem lesz semmi, állítja. Való­ban, Gombos Gyula intellektuális mazochizmusa és ugyanakkor intellektuális arroganciája is, igazán nem ismer határokat. Min­denki, aki nem egyezik vele, emigrációs „hibbant” elméletek és reménykedések áldozata, aki veszi magának a merészséget és zavarni meri az intellektuális elit Olimposz hegyén ülők, s köztük elsősorban Gombos Gyula lelki nyugalmát. Persze itt mindjárt joggal felvetődik a kérdés, hogy miért és milyen ala­pon sorolja magát Gombos Gyula az Olimpusz intellektuális félistenei közé? Azért, mert még egy magyar egyetemi diploma megszerzésére sem jutott energiája egy hosszú életen keresztül? Vagy tán azért, mert „szocializmust” prédikál? A magyarság szemében ezek inkább szellemi szegénységi bizonyítványok és aligha jogosítanak fel intellektuális arroganciára. ★ AZ ÖTÖDIK FEJEZETBEN Gombos kilátástalannak tartja azt is, hogy Oroszország belülről ömöljék össze. Szerinte az orosz rendszer megtanult a szuronyokon ülni és az orosz nép karaktere következtében az intellektuális megújulás mögött nincs tömegmozgalom és tömegtámogatás. Ebben persze sok az igazság, mégis inkább Gombosnak azzal az állításával ér­tünk egyet, melyben azt állítja, hogy ,,a jövőt jóslásokkal meg­tölteni mindig komolytalan szellemi műveletnek tartottam”. Én úgy szoktam ezt kifejezni, hogy Habakuk volt az utolsó próféta. A világ ugyanis valóban halad, de valahogy sohasem úgy, ahogy azt mi elképzeljük. Ez alól a szabály alól még Gombos Gyula sem kivétel, a szellemi Olimpusz berkeiben, a mérhetetlen tudás delphi-i nektárját szopogatva. ★ A HATODIK FEJEZETBEN Gombos az utódállamok magyarságának sorsáról beszél és védekezik az ellen a vád ellen, hogy 1970-es könyvében azokról meg sem emlékezett. Mi itt kint vajmi keveset tudunk értük tenni, vallja Gombos, azonkívül, hogy néhanapján beszélünk róluk a nagyvilágban. Arra, hogy az otthon tesz valamit, nevetséges még csak emlí­tést is tenni. Otthon a kormány egyenlő a párttal és a párt Moszkvával, Moszkva pedig nem hajlandó semmit sem tenni a kisebbségi sorban élő magyarokért. Ezért kellene, érvel Gombos Gyula, nemzeti szócsővé alakítani át a pártot. Mindaddig, míg ez magyar vonatkozásban meg nem történik és az egyes nemzeti kommunista pártok, minden együttműködés nélkül közvetlenül Moszkva gyeplőjére vannak fűzve, a középeurópai jövő, mond­ja Gombos Gyula, szükségképpen orosz jövő marad. Micsoda kényszeredett, nyakatekert és értelmetlen, leve­gőben lógó, teoretikus feltételezéseken ülő utópia ez! Semmiből előrángatott feltételek, indukciók, dedukciók, a valóságtól és lehetőségektől kilométer távolságra lévő konklúziók! Ha való­ban ez lenne a módja a megoldásnak, várhatunk rá ad Graecas Calendas, akár egy másik évezredig. Lehet, hogy ezt Gombos Gyula el is hiszi, vagy csak mondja, hogy valami fényt csihol­jon abban a pokoli sötétségben, amit komor pesszimizmusa te­remtett? ★ A HETEDIK FEJEZETBEN lényegében ugyanezt mondja el újra, noha hozzáteszi, hogy ez a jövendölése csak akkor válhat valóra, ha Európa kettéosztottsága megszűnik. Ez pedig egyelőre igen kérdéses, teszi hozzá ritka éleslátással Gombos Gyula. Jellemzőnek találja, hogy ezt a kruciális fel­tételt egyetlen bírálója sem említette meg. Ez jellemző az emig­rációra, írja megvetéssel.........lelki betegség ez, szánandó, de gyógyíthatatlan: az emigráns ott kezdené a történelmet, ahol — mindegy, hogy milyen okból — ő kiesett belőle . . . mennél vadabbul hadonászva politizál, annál jobban árkodik el rajta a kór ..." Ezt írja egy ember, aki húsz éve az orrát sem merte kidugni a Szabad Európa hivatali szobájából, semmi kapcsolata nincs emigrációs társaival és aki húsz éve a kisujját sem moz­dította azért, hogy aktív munkával támogassa azt a furcsa, széteső és mégis oly egységes harcot, amit a magyarság ér­dekeiért oly sokan a szabad világban folytatunk. ★ A NYOLCADIK FEJEZET a kis könyv legjobbja. Az európai egyesítés lehetőségeit vizsgálja az amerikai politika és külpolitika szemrevételével. Világos, rövid és igen értelmes összefoglalót ad, egyedül magyar szempontból világítva meg a kérdést. Ez persze a gyakorlatban aligha egyszerű, mert leg­alább is az amerikai magyarságnak mindig voltak és lesznek életfontosságú lokális szempontjai is, miután Amerikában — Magyarország ügyétől eltekintve is — a mi bőrünkre megy a vásár. Mindaz azonban, amit Gombos Gyula az amerikai kül­politika múltjáról, jelenéről és jövőjéről ír, elfogadható és plau­zibilis. Persze, hogy oda lyukadunk-e ki, ahol Gombos Gyula jósolja, senki sem tudja és nem is tudhatja, még Gombos Gyula sem. ★ A KILENCEDIK FEJEZET — mely szerinte is csak lábjegyzetként olvasandó csak, nagyon jellemző Gombos Gyula mélyen ülő lelki bizonytalanságára. Gombos Gyula írja, hogy befejezett kéziratának elolvasása után úgy érezte, hogy össze kellene tépnie az egészet. Őszintén szólva, mi nem beszéltük volna le erről. Mégsem tépte össze, de úgy érezte, hogy a re­ménytelenség Niagarája ömlik tollából és ezt talán mégsem le­hetne jobb sorsra érdemes kortársainak nyakába zúdítani. Ezért újra ragyogó fantáziájának tárházába nyúlt, hogy hátha talál valamit, amivel az ugyancsak onnan előrerángatott mumusokat semlegesítheti? Talált is ilyen vásárfiát: Európának önerejéből kell egyesülnie! Vásárfiának valóban vásárfia ez, csak éppen nem nagyon új: Coudenhove-Kalergi több, mint ötven éve fújta, illetve fújta ezt a nótát és éppen ennek jegyében óhajtott min­ket, magyarokat és a többi középeurópai népeket végleg az oroszoknak ajándékozni. Ez a megoldás, ebben hihetünk, mond­ja Gombos Gyula, máskülönben Európa finlandizálódni fog. Valóban. Gombos Gyula eredetisége itt egyenesen megdöb­bentő. Mégis csak jó, hogy akadnak magyarok is azon az in­tellektuális Olimposzon. ★ Az első három fejezet taglalását szándékosan hagytam a végére, mert őszintén sajnálom, hogy Gombos Gyula ilyen mesz­­sze elragadtatta magát. Szégyenkezhet érte eleget. Az első fejezetben elmondja, hogy mennyire bántották a kritikák — mint amolyan igazán jó demokratát —, de hosszú ideig nem válaszolt. Most azonban, noha megveti a dorongot, a kardot, méghozzá az éles kardot szereti — teszi hozzá vér­szomjasan — és íme, vitézlő Gyula de Gombos — fringiáját bő­szükén rázva, — kiugrik a porondra. A második fejezet aztán nosza hadd el hadd! Először egy kommunista szimpatizáns hamburgi magyarral diskurálgat, igen kedvesen, aki az otthnoi „Mircsé"-ket,­­— Gombos hazai kommunista tisztségviselő alap­típusát — védelmezte. Gombos elnéző szeretettel oktatgatja. De nem igy e sorok íróját, akinek a fejezet jórészét szenteli. Micsoda ember ez a szabadságharcos „vezér”! Meg lehet látni az írásaiból. Nem borzasztó? Azt írta a cikkében vitézlő Gom­bos Gyuláról: „Gombos Gyulának nincs joga arra, hogy a ma­gyar nép vonatkozásában kényszerhelyzeteket véglegesnek el­ismerjen, illegális és rendkívüli állapotokra áldását adja és el­fogadjon valami olyat, amit a magyar nép 1956 őszén vére hul­lásával tíz év alatt immár harmadszor utasított vissza". Gombos Gyula „vetérkedő arroganciának” tartja jelen sorok írója részé­ről azt is, hogy azt írta: ,,A független, parlamentáris, istenhívő Magyarország létét igénylő hang nem hallgathat el a nemzet­közi politika zenekarában és lelkünk rajta, hogy nem is fog elhallgatni sohasem ... Az idegen fegyveres hordák kitakaro­­dása, szabad parlamenti választások és a proletárdiktatúra teljes és nyom nélküli felszámolása nélkül még csak fegyverszünet sem lehetséges." Micsoda dilyettantizmus ez, micsoda demagóg ez a Pogány András! Büszkén ki is jelenti, hogy azzal az ötven­hatoskodással, „melyet Pogány András képvisel, mióta eszemet tudtam, mindig szembenálltam. Mert az nem egyéb, mint Habs­burg legitimizmus, hibbant mindent vissza és a parasztnak in­gyen nem adunk földet földesúri álerkölcs.” Ezeket olvasva, az ember igazán nem tudja, hogy ki és mi a hibbant: az, aki független, parlamentáris, szabad Magyar­­országot követel, vagy az, aki a fenti mondatokat leírta. Döntse el a nyájas olvasó. Valóban, mi nem vagyunk hajlandók politika schizofrénia, fekete pesszimizmus és intellektuális arrogancia címén nemzeti függetlenségünkről, önrendelkezési jogunkról és szabad parla­menti választás lehetőségéről lemondani. Még Gombos Gyula és az intellektuális Olimpusz többi önkinevezte self-made-man­­jének kedvéért sem. Mi csak azt tudjuk, hogy 1. A történelem sohasem úgy alakul, ahogy azt véges em­beri ésszel kispekuláljuk, még akkor sem, ha ezt a spekulációt Gömbös Gyula a maga eget-földet rázó szellemi képességével, magasanjáró intellektusával és mélyenszántó műveltségével vég­zi el. Nincs tehát ok kétségbeesésre, elvfeladásra, hisztériára. Mohácsnál sem veszett el minden, a mát is túl fogjuk élni. A magyar népnek hivatása van a világban és hivatásunkat a jö­vőben is be fogjuk tölteni, mint betöltöttük, jóban, rosszban 1100 éven át. 2. Valóban: a magyar nép nem először szenved idegen megszállástól és a nemzetnek meg is volt rá mindenkor a meg­felelő válasza: a passzív rezisztencia. Éppen az, amit ma is oly sikeresen gyakorolnak odahaza. Nincs semmi oka annak, hogy ezt az ahogy­ lehet játékot miért ne lehetne még jódarabig foly­tatni és miért ne lehetne még tökéletesebbé, erősebbé tenni, a­­minthogy az elmúlt évtized során minden tekintetben máris hatalmasat javult és tökéletesedett? Ha mégis szükség lenne változásra, új modus vivendi keresésére, az ilyen deákferenc­­kedés nem szabadföldi feladat. Ha van, vagy lesz ilyen, otthon ez nem más, mint önvédelem és a túlélés lehetőségének ész­szerű biztosítása. Ha részünkről történik ilyen kezdeményezés, az csak feltétel nélküli fegyverletétel és árulás lehet. 3. A szabadföldi magyarságnak csak egyféle szerepe van: változatlanul és megalkuvás nélkül fenntartani a szabad és füg­getlen nemzeti lét igényét, amelyért ezeréves történelmünk so­rán annyian meghaltak. Nekünk ajánlgatni innen formulákat hazafelé, amely legitim alapokat nyújthat a bitorlóknak, nekünk keresni kompromisszumokat és kompromisszumos formákat az otthoniak feje felett, innen önteni gyötrődésünket, sötétenlátá­­sunkat, hisztériánkat, szóban vagy írásban az otthon oly rég­óta gyötrődök nyakába, hogy még szabadföldről se kapjanak vigaszt, vagy reményt a jövő harcaira, több, mint egyszerű tévedés. Ha Gombos Gyula katolikus volna, azt mondanám, hogy ez a Szentlélek ellen való bűnhöz hasonló, melyre, Szent János tanúsága szerint, nincs megbocsátás, így csak annyit mondok, hogy szerencséje, hogy nem tudja és érti, mekkorát vétkezett. S végül, de nem utoljára: akár tetszik Gombos Gyulának, akár nem. A magyarság óriási többsége nem szenved politikai schizofréniában. Még akkor sem, ha történetesen nyaranta ha­zalátogat. Tisztán lát és érez és tudja, hogy azok, akik a nemzet minden ötvenhatos követeléséhez mereven ragaszkodnak, a he­lyes úton járnak és támogatást érdemelnek. Ezért ad az emig­rációs sajtó „boldogan teret” e sorok írójának és ezért van az, hogy a „magyarok között szónoki emelvényről, szónoki emel­vényre vonul, mindig helyeslő tapsok közepette." Hozzátehette volna azt is, hogy mindig nagyon alázatos szívet, emberi vé­gességének keresztényi tudatában, mert jelen sorok írója négy diplomája ellenére sem beképzelt, mint Gombos Gyula. Gombos szerint ez a legszomorúbb az egészben. Mi nem hisszük. Az volna a legszomorúbb, ha a szabadföldi magyarság az intel­lektuális Olimpusz önkinevezte lakóinak politikai zagyvalékét többre becsülné az ezeréves hagyományok és ötvenhat tiszta és kendőzetlen örökségénél. Szemben a diktatúrával (Folytatás az első oldalról) járt, hogy a békét addig is összehozza, ahol az északvietnamiak ledöntötték­. És a USA a béke­hangulat után még csak nem is bombázhatja Észak­­vietnamot, mert akkor a kommunista és segéd tá­borok világszerte felhördülhetnek, hogy íme, ezt a békés kis népet, amely kész volt a tárgyalásokra — milyen szörnyű — újból bombázza a hatalmas Ame­rika. És ráadásul azok az amerikai, utcai szövetsé­gesek, akik csúfosan becsapták Hanoit az elnök-­ választáson, hangoztatva, hogy Nixon bizonyosan megbukik, ha nem kötnek Nixonnal békét, ha a béke­kötést fenntartják McGovernnek, most elő kell jöj­jenek majd és kénytelenek lesznek északvietnami zászló alatt küzdeni újból az amerikai utcákon (ho­lott ezt talán mégsem akarták valamennyien . . . ) A SZÁMÍTÁS azonban nem vált be, mert Ni­xon elnök mégis elrendelte Észak-Vietnam bombá­zását. És pedig olyan erővel történő bombázását, amilyen még eddig nem történt meg. És a bombázás károsodását nézve az északvietnami kommunisták­nak nem túlságosan vigasztaló, hogy Nixon elnö­köt a hazugság színébe keverték, hogy Kissingert ügyetlen és felületes, tehát felelőtlen tárgyalónak állították be, hogy Amerika ellen a kommunista és segédtáborok nagy hangon üvöltik: vérszomjas és visszaél egy kis nép ellen katonai hatalmával. És hogy az Északvietnammal szövetséges tüntetők nagy keservesen megmozdultak ugyan (hatástalanul azonban). A LÉGIBOMBÁZÁS A HÁBORÚ SZÖR­NYŰ MÓDJA. Ezt senki sem tudja jobban, mint azok az amerikai magyarok, akik a bombázást a földön átélték, amikor az amerikai angol és szovjet bombázók keringtek fejük fölött a levegőégben is szétvertek, rommá tettek, felégettek városokat, is­kolákat, kórházakat, múzeumokat és lakóházakat, megölve csecsemőt, aggastyánt és katonát és civilt. De Vietnámban ezért nemcsak azok az amerikaiak felelősek, akik a bombázást végrehajtják, hanem ez esetben felelősek azok is, akik a világ elszörnyedését belekalkulálják a maguk háborús terveibe és míg ma a bombázás ellen kiáltoznak, kihívták azt Észak­­vietnamban a polgári lakosság ellen a béke küszö­bén és most megtorolják a délvietnámi lakosságon olyan terrorhadjárattal, a szabad délvietnami pa­rasztokon, asszonyokon, gyermekeken és férfiakon, aggastyánokon és csecsemőkön végrehajtott olyan vérengzéssel, mintha nem is a saját népük szenvedne Délvietnamban. Hanoi nem csak azért kiáltozik ma a bombázás miatt, mert ez a bombázás a szenvedő, északvietnami nép előtt mutat rá arra, hogy a kom­munista vezetőknek nem kell a béke, hogy a kom­munista vezetők Hanoiban is csak hatalomban gon­dolkoznak és nem képesek békés egyezségre. Ha­noi azért átkozódik, mert a bombázás a pártdikta­túra hatalmát gyengíti és pedig ott, ahol a leggyen­gébb, a pártdiktatúrának alávetett és nyomorúsá­gosan szenvedő népek lelkében. MEIS EZT KELLENE TUDNI azoknak az ame­rikai törvényhozóknak, szenátoroknak és képvise­lőknek, akik Washingtonban csak Nixon elnököt hibáztatják a bombázásokért. Legalább annyit el­várhatna tőlük a közember, hogy állapítanák meg: a bombázásért nemcsak a béketárgyalásokon be­csapott amerikai elnök és annak megbízottja felelős, hanem azok is, akik becsapták őket. Akik cinikus zsarolással álltak elő aláírás előtt, arra számítva, úgy sem mernek az amerikaiak bombázni, tehát ad­ják át nekik teljes uralmuk alá Dél-Vietnámot a nég akaratára való tekintet nélküli szőröstől-körös­től, kényre-hegyre, emberi jogostól és a népi ön­­rendelkezést is átengedve a diktatúrának, amint ezt a kommunista uralom békekötéseknél eddig meg­szokta. MÉGIS: az alapvető hibát Washington kö­vette el. Amikor elhitte, hogy a pártdiktatúrával, a kommunista, totális uralmakkal lehet tárgyalni — minden katonai előnyt feladva. A totális pártdikta­­túra felfogása az, hogy a kommunisták a háború be­fejezése után is folytatják az­­ osztályharcot. És amikor a béketárgyaláshoz leülnek, a tárgyalóasz­talnál az osztályharcnak kell győzni. Trükkel, zsa­rolással, akármilyen fogással. A hogyan nem szá­mít, a hazugság nem számít, a meg nem tartott ígé­ret nem számít, a népek rabságra kényszerítése nem számít. Csak a proletárdiktatúrának nevezett párt­­uralom számít. De ezt Nixon elnök megtanulhatta volna az andaui hídnál és Kissingernek tudni kellett volna még Európából, ahonnan kultúrája származik. DE — véleményünk szerint — ezt tudni kellett volna ugyanitt azoknak az európaiaknak is, akik vé­­leménynyilvánításnyi közelségben élnek a Fehér Házzal. Vannak idők, amikor az engedékenység nél­küli véleménynyilvánítás már nem tanácsadás, ha­nem figyelmeztetés, óvás. Persze ez olyan őszinte véleménynyilvánítás, tanácsadás, amely nem lehet tekintettel arra, hogy a tanács, vagy véleménynyil­vánítás tetszik-e vagy sem. Hosszú távon ugyanis az olyan vélemény és tanács, amely a tetszetősség kedvéért nem figyel­meztet a politikai divattal ellentétes valóságra, a mai politikai élet lényeire­ káros. Nagyon hamar kiderül, hogy lukas tanács. Kárt okoz annak, aki­nek szánták a tanácsot, de annak is, aki adta a ta­nácsot. A helyes tanács, amit ordítva, elnémíthatatlanu­l, szakadatlanul ismételni kellett volna, előre figyel­meztethetett volna rá: aki erő nélkül akar tárgyalni a diktatúrával, attól a diktatúra megadást követel. Azért diktatúra, _______ 1973, L 4* 1973. január 14. ★ MILLEN IDŐK: Miket lopnak mostanában? Egy Mayfield Heightsen la­kó pár, apa és fia, Harvey Mai­kin és Mark Maikin gyűjtőper­­selyeket osztottak ki és kér­ték az arra vállalkozókat, hogy gyűjtsenek az elmaradott gyer­mekeknek. Azonban úgy látszik önmagukat tekintették elmaradt gyermekeknek, mert a begyűj­tött pénzt eltulajdonították. ★ Az egyetemek biztonsági fő­nökeinek gyűlésén, ahol 58 e­­gyetemi telep biztonsági vezetői voltak jelen, arról panaszkod­tak, hogy az egyetemeken nem a tüntetések és a bombame­rényletek foglalkoztatják a rendőröket, hanem olyan mére­tű tolvajlás, amire példa még nem volt. A los angelesi Kali­fornia egyetem rendőrségének detektív őrmestere, Roberta Doran ezeket mondotta: — Mindent ellopnak. Még azt is, amit leszögelünk. Ellop­ják a hirdető­táblákat a falról. Az irodai felszerelést leláncol­juk és vaspántokkal lerögzítjük. De azt is ellopják . .. Az egyik clevelandi baptista templom ajtaját egy szemfüles járókelő reggel nyitva találta. Értesítette a templom vezető­jét. Besiettek a templomba, a­­hol megállapították, hogy a templom vadonatúj orgonáját, amelyet nemrégen egy akroni asszony adományozott a temp­lomnak az éjjel ellopták. Nem­sokára azután egy másik bap­tista templom orgonáját is el­lopták. ★ Az egyik clevelandi kórház ellen per folyik, mert egy fia­tal anya szülés után meghalt gyermekének a holtteste eltűnt a kórház halottas terméből. Az egynapos gyermek holtteteme a kórházból egyszerűen és nyomtalanul eltűnt . . . VASFÜGGÖNY SÓHAJ A diktátor hatalma nem az ország nagyságától függ. Kis szemétdomb is emeli a legna­gyobb kakast is. .

Next