Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-01-06 / 1. szám

KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1985. január 6.| STIRLING GYÖRGY: Az a könyörtelen ” Aki figyelemmel kíséri az emigrációs lapok némelyikét, megfigyelheti, hogy bizonyos nyugati magyar körök az utób­bi időben divattá tették a Hor­­thy-rendszer ócsárlását. Ugyan­akkor odahaza Magyarorszá­gon épen ellenkező irányú ten­denciák tapasztalhatók e kér­dés megítélésénél: a hazai tár­sadalom ma már egészen más­képp tekint a két világháború közti időkre, mint ahogy azt a mindenható párt szeretné. Erről bárki meggyőződ­het, aki elolvassa a Pártélet című folyóirat tavaly júniusi számában közölt tudósítást, mely egy történészek, párt­emberek, írók és újságírók rész­vételével lefolyt kerekasztal­­beszélgetésen elhangzottakat rögzíti. A felszólalások leg­többjéből az tűnik ki, hogy a mai magyar közvélemény ál­lásfoglalása kezd megváltoz­ni a Horthy-korszakkal szem­ben, és már nem hagyja ma­gát félrevezetni a marxista propagandától, mely egyol­dalúan torzítva mutatott be mindent abból a korból. A párt természetesen nem nézi jó szemmel ezt a folyama­tot, és akik a beszélgetésen a pártvonalat képviselték, han­got is adtak aggodalmuknak. Azonosulás a Horthy-korszakkal? A vitát Lakos Sándor, a Pártélet felelős szerkesztője vezette be: „Történettudományunk és közírásunk az utóbbi évek­ben gyakrabban fordul a Hor­­thy-korszak felé — kezdte La­kos Sándor —, és differenci­áltabb képet próbál rajzolni az akkori társadalomról. Ez szük­séges és üdvözlendő. De úgy tűnik, mintha eközben elhomá­lyosulna a Horthy-rendszer nemzetellenes jellege. Továb­bá tudományos körökben és a tömegkommunikációban, a nagy nyilvánosság előtt hal­latszanak olyan hangok, ame­lyek a Horthy-rendszerrel va­ló azonosságvállalást sugall­ják. Azt hiszem, el kellene gon­dolkoznunk azon, mivel ma­gyarázható a bizonytalanság a tömegtájékoztatásban a Horthy-korszak ábrázolásá­val, értékelésével kapcsolat­ban?” A következő felszólaló Be­­rend T. Iván, a rezsim vezető történésze volt, aki még to­vább megy e jelenségek meg­ítélésében: „A szépítési, új­raértékelési, bizonyos értelem­ben rehabilitálási tendenciák valóban jelen vannak tudomá­nyos és közéletünkben.” A hely kevés ahhoz, hogy minden felszólalást ismertes­sünk, de hadd idézzünk még to­vábbi három részletet Berend T. Ivántól, aki mégiscsak a szakmailag legképzettebb rész­vevője volt a konferenciának. Mennyi szabadság volt a múltban? Ami a Horthy-korszak gazdasági eredményeit illeti, erről ez hangzott el: „Az el­múlt években több műben han­got kapott, hogy a Horthy-kor­szak gazdasági fejlődése vol­taképpen az 1867 utáni arany­korszak folytatása, s Magyar­­országon ekkor igen eredmé­nyes gazdasági előrehaladás ment végbe.” A külpolitikai vonatkozá­sú megjegyzés így hangzott: „Egy amerikai történész nem­rég mutatta ki, hogy a nyugati hatalmak a második világhá­ború első csatáját az 1930-as években vesztették el ebben a térségben, amikor Közép- Európát átengedték a német érdekszférába.” Köztudott ma már, hogy Horthyék eleinte megpróbál­tak közeledni az angolok és a franciák felé, de elutasításban volt részük. A nyugati hatal­mak a kisantantra építettek, és éppen ezért a Párizs környé­ki békediktátumok revíziójáról hallani sem akartak. A német orientáción kívül ugyan mi más választásuk maradt? De legérdekesebb a bel­politikai helyzetről szóló meg­állapítás: „A korábbival ellen­tétes irányú ferdítés ma már odáig megy, hogy egyesek a Horthy-rendszert félig-meddig demokratikus rendszernek ál­lítják be.” Nekem az egész értekezlet anyagából legjobban az tet­szett, amikor az egyik elvtárs afölött méltatlankodott, hogy egy főiskolán marxizmust ta­nuló fiatalember azt kérdezte tőle: mikor volt nagyobb sza­badság, a Horthy-korszakban vagy napjainkban? A kérdés azt mutatja, hogy az illető teljesen tájékozatlan a Horthy-rendszer elnyomó po­litikája felől — háborgott a fel­szólaló. Pedig az ő tájékozottsá­gával vannak bajok. Kapásból három érvet hozhatok föl an­nak bizonyítására, hogy meny­nyivel nagyobb szabadság volt hazánkban a két világháború közti évek alatt, mint a má­sodik világháború után. Va­lamennyi érvet otthoni forrás­ból kölcsönzöm. Hogyan dől el az összehasonlítás? Egyes emigránsok ked­vence, a nemzeti emigrációt szorgalmasan lehülyéző Fekete Gyula írja Fortélyos félelem igazgat című könyvében a „fe­hérterror" első hónapjairól szó­ló fejezetében: „A baloldali és a polgári sajtó éles hangon tet­te szóvá a kegyetlenkedése­ket.” Ebből az egy mondat­ból nemcsak az derül ki, hogy 1919—1920 fordulóján, alig fél évvel a vérengző kommün leverése után létezett baloldali — ellenzéki — sajtó, de az is, hogy merte ostorozni a túlka­pásokat. Méghozzá éles han­gon. Engedélyezett-e a népi de­mokrácia 1945-ben jobboldali — ellenzéki — újságokat, és bí­rálhatta-e valaki ezekben az időkben Rákosiék törvénysér­téseit és kegyetlenkedéseit? A választ az olvasóra bízom. E. Fehér Pál Az elfelejtett szocializmus című cikkében olvassuk az Élet és Irodalom 1984. november 16-i számá­ban: „Vámbéry Rusztem 1923 májusában a Horthy-rend alap­ját képező kivételes törvények ellen, tiltakozik, tehát az ellen­­forradalom jogi alapját vonja kétségbe. Kivételesen bátor hang volt ez ekkor idehaza. Az emigráció sajtója természete­sen élesebb hangot használt.” Vámbéry Rusztem szere­pet vállalt Kun Béláék alatt, és négy kurta év múlva már nyugodtan ágálhatott az új rend ellen, sőt, még törvényes­ségét is kétségbe vonhatta. Vajon elképzelheti-e valaki, hogy 1949-ben egy volt hun­garista szóban vagy írásban tiltakozhatott volna Rákosiék terrorja ellen, és megkérdő­jelezhette volna az egy listás parlamenti választás eredmé­nyeit? Végül: 1928-ban Magyar­­országon bíróság elé állítot­ták Hatvany Lajost, aki nyolc évi emigráció után tért haza. Hatvany külföldön széles körű propagandát folytatott a Hor­thy-rendszer ellen, újságcik­keket, sőt, könyvet is írt az or­szág helyzetéről, és a legsöté­tebb színekben mutatta be a „fehérterrort”. Horthy bíró­sága mindössze két évre ítélte, és alig egy év után már szabad­lábra helyezték. Hatvany ez­után vezető szerepet vitt a két háború közti szellemi életben, írók, művészek pártfogásával tűnt ki, s később nagy tekin­télyre tett szert. Vajon ha a nemzeti emigrá­ció írói, újságírói közül valaki most hazatérne, megúszná-e két évi börtönnel? És elenged­nék-e büntetése felét? És utá­na hagynák-e dolgozni, alkot­ni, közszereplésben részt venni? Minden kérdésre tudjuk a választ. A magyar lélek tolmácsa Ha idekint idegen földön a magyarságszolgálat értékét a szellemi diplomácia egységeivel mérjük, akkor Könnyű Lász­ló kétségtelenül zászlóhordozója ennek a szolgálatnak. Míg má­sok a magyar nemzet múltját, kultúráját és mai szétszagga­­tottságának fájdalmait igyekeznek a félrevezetett világ tudomá­sára hozni, addig Könnyű László ennél is magasabbra hágott: a magyar költészetet, a magyar lelket próbálta meg angol nyelvbe átültetni. Költeményt áttolmácsolni egyik nyelvből a másikba ember­­feletti föladat már egymagában is. De magyar költeményt a ma­ga teljes szépségében valósággal lehetetlen más nyelvbe ültet­ni. A magyar nyelv sajátos tömörségét, zenéjét, kifejezésmód­jának gazdagságát más nyelv nem képes kifejezni a maga tel­jességében. Könnyű László, ki mestere a fordításnak, mégis megpró­bálta a lehetetlent. Már ez egymagában is dicséretre méltó. A munka azonban, amit végzett, sokkal több ennél. Új köny­vében — Hungarian Bouquet — selected poems — összegyűj­tötte az egyetemes magyar költészet virágait, s odahelyezte azt, színes csokorban, az angol nyelvvilág asztalára: íme, ez a magyar lélek! igaz, hogy hiányzik a versek zenéje, zamata, tje. Az idegen nyelv erre nem alkalmas. Azonban megmaradt a mondanivaló, az érzés, a szívdobbanás, a lélek. És ennek áttolmácsolása az idegen világ felé olyan érdem, aminek értékét fölmérni nehéz. Egyetlen szépséghibát találunk csak az ízléses kis könyv­ben, amit azonban a második kiadásban könnyű lesz kijaví­tani. Az erdélyi írók neve mellett nem az áll, hogy Transylva­nia, hanem az, hogy Románia. Áprily Lajos, Reményik Sán­dor Magyarországon születtek, és Magyarországon haltak meg, bár mindketten erdélyiek voltak. Mint ahogy erdélyi va­gyok magam is, bár éltem (sorrend szerint) Magyarországon, Romániában, Magyarországon újra, majd Németországban és végül is az Egyesült Államokban. Ettől a kis politikai félreértéstől eltekintve, amit idegen szem észre se vesz, a Hungarian Bouquet, mely hatvannégy ma­gyar költő válogatott költeményeit mutatja be az angol olvasó­nak, magyarságszolgálatunk egyik legértékesebb darabja, ami­nek ott kellene lenni minden amerikai, ausztráliai és angliai egyetem könyvtárában. Annak igazolására, hogy lám, a „bar­bároknak" is van költészetük. Föladatát ez az ízléses, a magyar népművészet színes mo­tívumaival díszített könyvecske azonban csak abban az eset­ben végezheti sikerrel, ha az amerikai, ausztráliai és angliai ma­gyarok fölismerik benne az irodalmi érték mellett a nemzet­diplomáciai értéket is, és a magyar lélek tolmácsolásának ügyét a magukévá teszik. A könyv beszerezhető a szerző és kiadó címén: 5410 Kerth Road, St. Louis, Missouri 63128. Ara­b postaköltséggel együtt — kötve 16, fűzve 11 dollár. WASS ALBERT boldogságát és szabadságát akartuk. Már tizenkét éves ko­romban Kubába készültem abban a reményben, hogy ott van a földi paradicsom. ” 1968-ban Céline elkezdi leküzdeni félénkségét. Többször is energikusan felszólal a párt gyűlésein. „A sztálinizmus időszakán már túljutottam. A IV. interna­­cionálé alapjait akartuk lerakni. Egyik szerepem az volt, hogy diplomáciai kapcsolatokat tartsak a kommunista párton belüli ellenzékkel, amely szigorúan titkos üléseket tartott Pá­rizsban. Fölösleges hangsúlyozni, hogy erősen Amerika-elle­­nes voltam, s a Szovjetunió felé hajoltam. A kommunista li­gában fölszedett képzés nagy szerepet játszott politikai be­állítottságunkban. Az emberek javát akartuk. Nagyon komo­lyan vettük önmagunkat. Annyira, hogy egy napon kemé­nyen megbüntettük egy társunkat, aki látszólag eltávolodott a hivatalos irányvonaltól. Sőt: fizetésünk tíz százalékát fordítot­tuk a szervezet közcéljaira. Valóban hinnünk kellett abban, amit tettünk.” A valóság azonban lassan kijózanítja Céline-t. Ugyanaz a természetes kíváncsiság, amely Sztálin könyveinek az olva­sására ösztönözte, a középiskola vége felé arra sarkallja, hogy részt vegyen a plébániai hitoktatáson, még akkor is, ha a pap nem adott kielégítő választ kérdéseire. „Hitoktatás után nem mulasztottam el fejemet a vízcsap alá dugni, hogy szüleim elhiggyék: az uszodából jövök.” 1970-ben leérettségizik. „Gyerekekkel akartam foglalkozni, nevelőnő akartam len­ni. Vajon a hivatás vonzott a nevelői pályára? Vagy az ideál­jaim és a valóság közti szakadék?” Céline elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor dönteni kellett. És döntött is: kilépett a kommunista ligából. „Nehéz szakítani egy ilyen szervezettel. Régi társaim gyak­ran zaklattak, és nyomást gyakoroltak rám, hogy térjek vissza közéjük. Már-már ingadoztam, amikor Lecerc Szent Ferenc­ről szóló könyve megadta az egyenes irányt. Elolvasása után gondoltam először arra, hogy képes lennék hinni Istenben. Ez a könyv szembeállított önmagammal és a többiekkel.” A fordulat azonban még nem tűnt fel senkinek. Afrikába megy néhány barátjával, és gyerekeket tanít. Az afrikai val­lásosság tovább mélyíti bontakozó hitét. Másfél év múlva tér vissza Franciaországba, de családjának még nem szól arról, ami végbement benne. Hamarosan egy gyógyíthatatlan beteg­ségben szenvedő asszonnyal ismerkedik meg, aki betegsége elle­nére rendíthetetlen erővel egyre csak Istent dicsőíti. „Rögtön megragadott a hite. Nekem, aki újonc voltam az Egyház hitének gyakorlatában, csak ezt ismételgette: ,Az Isten szeretet, és semmi más.’ Egy nap aztán megkérdeztem tőle: ,Gondolod, hogy fölvehetném a keresztséget?’ ,Már holnap, ha úgy akarod’ — felelte.” Másnap Céline ezzel az asszonnyal, aki keresztanyja lett, elment egy ismerős paphoz a Seine-et-Marne-plébániára. A pap minden kérdezősködés nélkül megkeresztelte. 1975. július 25-e volt. „Végtelen öröm áradt szét bensőmben. Azt hittem, megha­lok a boldogságtól. E perctől kezdve tudtam, hogy többé sem­mi rossz nem érhet.” Két nap múlva keresztanyja meghalt. Céline tanácsta­lan, aztán megérti, hogy élete könyvében új fejezet kezdő­dik, hogy elérkezett az a pillanat, amikor lelkileg saját lábá­ra kell állnia. 1979-ben meglátogatja a castres-i karmelita kolos­tort, és olvasni kezdi Avilai Szent Teréz műveit. Telnek a napok. És 1982-ben, egy csendes októberi reggelen Céline bekopog­tat a Saint-Germain-i karmelita kolostor kapuján. A karácsonyt már a Karmelben tölti, és 1983. szeptember 2-án véglegesen bevonul a kolostorba. Felszabadultan és boldogan. írja: P. Cser László SJ . Jegyzetek az életről Karácsonyi gyász A karácsonyi előkészület láza elöntötte a templomot és kör­nyékét. Az iskolásgyerekek kis rögtönzött ünnepet tartottak, az irodákat lezártuk néhány órára, és a titkárnőkkel együtt ebédeltünk. A templomot már földíszítették, a piros virágok er­deje között Mária és József, közöttük a jászol a kis Jézussal. A kórusok gyakoroltak: külön a gyerekkórus, külön a fel­nőttek kórusa, külön a gitározó fiataloké. A kis Jézus születé­sének ünnepére készültünk. Szentestére öt misét hirdettünk meg. E készülődés köze­pén, délelőtt tíz előtt én is öltözködtem. Gyászmisére. A nap­tár nem mindenkinek hozott karácsonyi örömöt. A halált ünne­peltük, egy fiatalember halálát. Felesége a templomba vánszor­­gott a zokogó családtagokkal együtt. A huszonhárom éves férj a tengerbe veszett. Megkongattuk a gyászharangot. Elkezdtük a „föltámadási” misét. Szinte belefogaztam a szent olvasmányokba, hogy se­gítsenek a homíliában. Az olvasmányok után a könnyes arcokra néztem, a kopor­sóra, a piros virágoktól körülvett Szent Családra, s az össze­csúszott naptárról kezdtem beszélni. Hogy íme, az oltár fölött a kereszten az a Jézus függ, aki megszületett Betlehemben, s most a fiatal férj koporsója Mária és József között, a feszü­let alatt áll, mintegy oda tartozva. Jézus a világra született, tanított, szenvedett, keresztre ver­ték és meghalt. És­ föl­támadott. Bennünk is, mint halottunk­ban, megszületett a keresztség által, útitársunk vándorutun­­kon, testvérünk a halálban. És: Üdvözítőnk a föltámadás útján. A lehajtott fejek fölemelkedtek, a zsebkendők törölni kezdték a könnyeket. A szemek a Boldogságos Szűz szobrát nézték, és látták, hogy a Fájdalmak Asszonya is. És József, aki a kis Jézusra néz, mennyi gond között élt családjával! És az a jászolbeli zárt karú, mosolygós kis Jézus, íme, ott függ a kereszten véres arccal, sápadtan, holtan. A karácsony, a születés, a keresztfa, a halál mintha egy­befolytak volna egy misztikus ölelkezésben. A könnyes arcokon a könyörgés, a gyász, a remény, a fáj­dalom. A kis Jézus nekünk született, és a szenvedő Jézus értünk vérzik. Egy karácsonyi kisangyal tapasztalatai Történt vala pedig ama napokban, hogy az Úr Jézus ka­rácsony utáni sétáját végezte csillagos kertjében. Angyalai a karácsonyjárást pihengették szárnyukat összecsukva. Még csak nem is beszélgettek, hogy pihentessék a Mennyből az angyal éneklésében kifáradt torkukat. Egy kis angyal — nem tartozott a nagy rangúak közé —, aki az Ügyködő névre hallgatott, nyugtalanul toporászott ide­­oda, mint aki nem találja helyét. Neki a pihenés egy volt az unalommal, ő szeretett tevékenykedni. Az Úr észrevette ezt, és mintha módfelett szüksége lett volna Ügyködőre, megkérdezte: volna-e kedve visszaröppen­ni a földre, és vigaszt vinni valakinek, akit nagy bánat ért. A kis angyal magabiztosan vállalkozott a misszióra, és amint megtudta a város nevét s helyét, hozzá az utcát meg a ház­számot, máris ereszkedett az Úr színe elől a föld felé. Nem könnyen törte át az ólomnehéz felhőket, de mégiscsak sikerült. Egy temetkezési vállalat kápolnájában találta magát, egy koporsó előtt, amiben — akárcsak egy mesebeli királyfi — huszonhárom éves, nagyon csinos arcú fiatalember feküdt. A ravatal lábánál özvegye sírdogált, úgy látszott, vígasztal­­hatatlanul. Ügyködő körülnézett a kis terem gyászoló emberein. Azok arról suttogtak, hogy még ilyet, télen a hideg tengervízbe me­rülni! Hiába volt a védőruha, az oxigén, ez az Antonio még­sem volt olyan erős szívű, hogy elbírta volna a búvárkodást ilyen körülmények között, és megálloit a szíve. Ügyködő először az özvegy könnyeit szárítgatta, majd a halott szívébe igyekezett életet lehelni — hiába. Odakuporo­dott hát egy üres székre, a gyászolók közé. Figyelme egy fia­talos, harminchárom év körüli férfira terelődött, aki rövid szakállt hordott, és gondosan fésült haja a válláig ért. A sze­me bilincselte le legjobban a kis Ügyködőt. Ez a sötétkék szem tágra nyitva nézett előre. Nézte a gyászolókat, nézte a gyá­szoló özvegyet, és nézte a sima arcú, szép halottat. A sötét­kék szemből könny csordult. Nem törölte le a könnyeit, nyíl­tan, nyugodtan siratta a halott embert. Ügyködőnek úgy tűnt, hogy már látta ezt az embert vala­hol, de akárhogyan törte is a fejét, nem tudta kitalálni, hogy hol és mikor. A temetés után Ügyködő megint átkecmergett a nehéz felhőkön, s visszatért a csillagvilágos égbe. — Na — kérdezte az Úr Jézus, aki történetesen arra járt —, hogyan sikerült a küldetésed? — Sehogyan, Uram — panaszolta Ügyködő. — Ott minden­ki sírt. Hiába igyekeztem életet, megnyugvást osztani, nem sikerült. Ha te ott lettél volna, neked biztosan sikerült volna. Még föl is támaszthattad volna a halottat. Az Úr Jézus kezét a kis Ügyködő kezére tette, és így szólt: — Ott voltam. Együtt sírtam a sírókkal, együtt szenved­tem a szenvedőkkel... — Csak nem te voltál az a harminchárom év körüli, sza­kállas, sötétkék szemű gyászoló, aki ott sírt a többiekkel? — Én voltam. Majdnem rám ismertél, de te annyira karácso­ny­oztál, engem annyira kisdedeztél, hogy elfelejtetted: fölnőt­tem, keresztre vertek, és sötétkék szememből szakállamra hul­lottak a fájdalom könnyei. Sírtam, mert szenvedtem, és sirat­tam azokat, akik szenvednek. Én nemcsak az örömhozó vagyok, én az együtt szenvedő is vagyok. Ügyködő térdre ereszkedett az Úr Jézus előtt, aki Ügykö­dő selyemhajára tette a kezét, és simogatni kezdte. — Te vagy az örömhozó meg az együtt szenvedő — motyog­ta könnyes szemmel a kis angyal. — És te vagy a vigasztaló.

Next