Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)
1985-01-06 / 1. szám
KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1985. január 6.| STIRLING GYÖRGY: Az a könyörtelen ” Aki figyelemmel kíséri az emigrációs lapok némelyikét, megfigyelheti, hogy bizonyos nyugati magyar körök az utóbbi időben divattá tették a Horthy-rendszer ócsárlását. Ugyanakkor odahaza Magyarországon épen ellenkező irányú tendenciák tapasztalhatók e kérdés megítélésénél: a hazai társadalom ma már egészen másképp tekint a két világháború közti időkre, mint ahogy azt a mindenható párt szeretné. Erről bárki meggyőződhet, aki elolvassa a Pártélet című folyóirat tavaly júniusi számában közölt tudósítást, mely egy történészek, pártemberek, írók és újságírók részvételével lefolyt kerekasztalbeszélgetésen elhangzottakat rögzíti. A felszólalások legtöbbjéből az tűnik ki, hogy a mai magyar közvélemény állásfoglalása kezd megváltozni a Horthy-korszakkal szemben, és már nem hagyja magát félrevezetni a marxista propagandától, mely egyoldalúan torzítva mutatott be mindent abból a korból. A párt természetesen nem nézi jó szemmel ezt a folyamatot, és akik a beszélgetésen a pártvonalat képviselték, hangot is adtak aggodalmuknak. Azonosulás a Horthy-korszakkal? A vitát Lakos Sándor, a Pártélet felelős szerkesztője vezette be: „Történettudományunk és közírásunk az utóbbi években gyakrabban fordul a Horthy-korszak felé — kezdte Lakos Sándor —, és differenciáltabb képet próbál rajzolni az akkori társadalomról. Ez szükséges és üdvözlendő. De úgy tűnik, mintha eközben elhomályosulna a Horthy-rendszer nemzetellenes jellege. Továbbá tudományos körökben és a tömegkommunikációban, a nagy nyilvánosság előtt hallatszanak olyan hangok, amelyek a Horthy-rendszerrel való azonosságvállalást sugallják. Azt hiszem, el kellene gondolkoznunk azon, mivel magyarázható a bizonytalanság a tömegtájékoztatásban a Horthy-korszak ábrázolásával, értékelésével kapcsolatban?” A következő felszólaló Berend T. Iván, a rezsim vezető történésze volt, aki még tovább megy e jelenségek megítélésében: „A szépítési, újraértékelési, bizonyos értelemben rehabilitálási tendenciák valóban jelen vannak tudományos és közéletünkben.” A hely kevés ahhoz, hogy minden felszólalást ismertessünk, de hadd idézzünk még további három részletet Berend T. Ivántól, aki mégiscsak a szakmailag legképzettebb részvevője volt a konferenciának. Mennyi szabadság volt a múltban? Ami a Horthy-korszak gazdasági eredményeit illeti, erről ez hangzott el: „Az elmúlt években több műben hangot kapott, hogy a Horthy-korszak gazdasági fejlődése voltaképpen az 1867 utáni aranykorszak folytatása, s Magyarországon ekkor igen eredményes gazdasági előrehaladás ment végbe.” A külpolitikai vonatkozású megjegyzés így hangzott: „Egy amerikai történész nemrég mutatta ki, hogy a nyugati hatalmak a második világháború első csatáját az 1930-as években vesztették el ebben a térségben, amikor Közép- Európát átengedték a német érdekszférába.” Köztudott ma már, hogy Horthyék eleinte megpróbáltak közeledni az angolok és a franciák felé, de elutasításban volt részük. A nyugati hatalmak a kisantantra építettek, és éppen ezért a Párizs környéki békediktátumok revíziójáról hallani sem akartak. A német orientáción kívül ugyan mi más választásuk maradt? De legérdekesebb a belpolitikai helyzetről szóló megállapítás: „A korábbival ellentétes irányú ferdítés ma már odáig megy, hogy egyesek a Horthy-rendszert félig-meddig demokratikus rendszernek állítják be.” Nekem az egész értekezlet anyagából legjobban az tetszett, amikor az egyik elvtárs afölött méltatlankodott, hogy egy főiskolán marxizmust tanuló fiatalember azt kérdezte tőle: mikor volt nagyobb szabadság, a Horthy-korszakban vagy napjainkban? A kérdés azt mutatja, hogy az illető teljesen tájékozatlan a Horthy-rendszer elnyomó politikája felől — háborgott a felszólaló. Pedig az ő tájékozottságával vannak bajok. Kapásból három érvet hozhatok föl annak bizonyítására, hogy menynyivel nagyobb szabadság volt hazánkban a két világháború közti évek alatt, mint a második világháború után. Valamennyi érvet otthoni forrásból kölcsönzöm. Hogyan dől el az összehasonlítás? Egyes emigránsok kedvence, a nemzeti emigrációt szorgalmasan lehülyéző Fekete Gyula írja Fortélyos félelem igazgat című könyvében a „fehérterror" első hónapjairól szóló fejezetében: „A baloldali és a polgári sajtó éles hangon tette szóvá a kegyetlenkedéseket.” Ebből az egy mondatból nemcsak az derül ki, hogy 1919—1920 fordulóján, alig fél évvel a vérengző kommün leverése után létezett baloldali — ellenzéki — sajtó, de az is, hogy merte ostorozni a túlkapásokat. Méghozzá éles hangon. Engedélyezett-e a népi demokrácia 1945-ben jobboldali — ellenzéki — újságokat, és bírálhatta-e valaki ezekben az időkben Rákosiék törvénysértéseit és kegyetlenkedéseit? A választ az olvasóra bízom. E. Fehér Pál Az elfelejtett szocializmus című cikkében olvassuk az Élet és Irodalom 1984. november 16-i számában: „Vámbéry Rusztem 1923 májusában a Horthy-rend alapját képező kivételes törvények ellen, tiltakozik, tehát az ellenforradalom jogi alapját vonja kétségbe. Kivételesen bátor hang volt ez ekkor idehaza. Az emigráció sajtója természetesen élesebb hangot használt.” Vámbéry Rusztem szerepet vállalt Kun Béláék alatt, és négy kurta év múlva már nyugodtan ágálhatott az új rend ellen, sőt, még törvényességét is kétségbe vonhatta. Vajon elképzelheti-e valaki, hogy 1949-ben egy volt hungarista szóban vagy írásban tiltakozhatott volna Rákosiék terrorja ellen, és megkérdőjelezhette volna az egy listás parlamenti választás eredményeit? Végül: 1928-ban Magyarországon bíróság elé állították Hatvany Lajost, aki nyolc évi emigráció után tért haza. Hatvany külföldön széles körű propagandát folytatott a Horthy-rendszer ellen, újságcikkeket, sőt, könyvet is írt az ország helyzetéről, és a legsötétebb színekben mutatta be a „fehérterrort”. Horthy bírósága mindössze két évre ítélte, és alig egy év után már szabadlábra helyezték. Hatvany ezután vezető szerepet vitt a két háború közti szellemi életben, írók, művészek pártfogásával tűnt ki, s később nagy tekintélyre tett szert. Vajon ha a nemzeti emigráció írói, újságírói közül valaki most hazatérne, megúszná-e két évi börtönnel? És elengednék-e büntetése felét? És utána hagynák-e dolgozni, alkotni, közszereplésben részt venni? Minden kérdésre tudjuk a választ. A magyar lélek tolmácsa Ha idekint idegen földön a magyarságszolgálat értékét a szellemi diplomácia egységeivel mérjük, akkor Könnyű László kétségtelenül zászlóhordozója ennek a szolgálatnak. Míg mások a magyar nemzet múltját, kultúráját és mai szétszaggatottságának fájdalmait igyekeznek a félrevezetett világ tudomására hozni, addig Könnyű László ennél is magasabbra hágott: a magyar költészetet, a magyar lelket próbálta meg angol nyelvbe átültetni. Költeményt áttolmácsolni egyik nyelvből a másikba emberfeletti föladat már egymagában is. De magyar költeményt a maga teljes szépségében valósággal lehetetlen más nyelvbe ültetni. A magyar nyelv sajátos tömörségét, zenéjét, kifejezésmódjának gazdagságát más nyelv nem képes kifejezni a maga teljességében. Könnyű László, ki mestere a fordításnak, mégis megpróbálta a lehetetlent. Már ez egymagában is dicséretre méltó. A munka azonban, amit végzett, sokkal több ennél. Új könyvében — Hungarian Bouquet — selected poems — összegyűjtötte az egyetemes magyar költészet virágait, s odahelyezte azt, színes csokorban, az angol nyelvvilág asztalára: íme, ez a magyar lélek! igaz, hogy hiányzik a versek zenéje, zamata, tje. Az idegen nyelv erre nem alkalmas. Azonban megmaradt a mondanivaló, az érzés, a szívdobbanás, a lélek. És ennek áttolmácsolása az idegen világ felé olyan érdem, aminek értékét fölmérni nehéz. Egyetlen szépséghibát találunk csak az ízléses kis könyvben, amit azonban a második kiadásban könnyű lesz kijavítani. Az erdélyi írók neve mellett nem az áll, hogy Transylvania, hanem az, hogy Románia. Áprily Lajos, Reményik Sándor Magyarországon születtek, és Magyarországon haltak meg, bár mindketten erdélyiek voltak. Mint ahogy erdélyi vagyok magam is, bár éltem (sorrend szerint) Magyarországon, Romániában, Magyarországon újra, majd Németországban és végül is az Egyesült Államokban. Ettől a kis politikai félreértéstől eltekintve, amit idegen szem észre se vesz, a Hungarian Bouquet, mely hatvannégy magyar költő válogatott költeményeit mutatja be az angol olvasónak, magyarságszolgálatunk egyik legértékesebb darabja, aminek ott kellene lenni minden amerikai, ausztráliai és angliai egyetem könyvtárában. Annak igazolására, hogy lám, a „barbároknak" is van költészetük. Föladatát ez az ízléses, a magyar népművészet színes motívumaival díszített könyvecske azonban csak abban az esetben végezheti sikerrel, ha az amerikai, ausztráliai és angliai magyarok fölismerik benne az irodalmi érték mellett a nemzetdiplomáciai értéket is, és a magyar lélek tolmácsolásának ügyét a magukévá teszik. A könyv beszerezhető a szerző és kiadó címén: 5410 Kerth Road, St. Louis, Missouri 63128. Arab postaköltséggel együtt — kötve 16, fűzve 11 dollár. WASS ALBERT boldogságát és szabadságát akartuk. Már tizenkét éves koromban Kubába készültem abban a reményben, hogy ott van a földi paradicsom. ” 1968-ban Céline elkezdi leküzdeni félénkségét. Többször is energikusan felszólal a párt gyűlésein. „A sztálinizmus időszakán már túljutottam. A IV. internacionálé alapjait akartuk lerakni. Egyik szerepem az volt, hogy diplomáciai kapcsolatokat tartsak a kommunista párton belüli ellenzékkel, amely szigorúan titkos üléseket tartott Párizsban. Fölösleges hangsúlyozni, hogy erősen Amerika-ellenes voltam, s a Szovjetunió felé hajoltam. A kommunista ligában fölszedett képzés nagy szerepet játszott politikai beállítottságunkban. Az emberek javát akartuk. Nagyon komolyan vettük önmagunkat. Annyira, hogy egy napon keményen megbüntettük egy társunkat, aki látszólag eltávolodott a hivatalos irányvonaltól. Sőt: fizetésünk tíz százalékát fordítottuk a szervezet közcéljaira. Valóban hinnünk kellett abban, amit tettünk.” A valóság azonban lassan kijózanítja Céline-t. Ugyanaz a természetes kíváncsiság, amely Sztálin könyveinek az olvasására ösztönözte, a középiskola vége felé arra sarkallja, hogy részt vegyen a plébániai hitoktatáson, még akkor is, ha a pap nem adott kielégítő választ kérdéseire. „Hitoktatás után nem mulasztottam el fejemet a vízcsap alá dugni, hogy szüleim elhiggyék: az uszodából jövök.” 1970-ben leérettségizik. „Gyerekekkel akartam foglalkozni, nevelőnő akartam lenni. Vajon a hivatás vonzott a nevelői pályára? Vagy az ideáljaim és a valóság közti szakadék?” Céline elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor dönteni kellett. És döntött is: kilépett a kommunista ligából. „Nehéz szakítani egy ilyen szervezettel. Régi társaim gyakran zaklattak, és nyomást gyakoroltak rám, hogy térjek vissza közéjük. Már-már ingadoztam, amikor Lecerc Szent Ferencről szóló könyve megadta az egyenes irányt. Elolvasása után gondoltam először arra, hogy képes lennék hinni Istenben. Ez a könyv szembeállított önmagammal és a többiekkel.” A fordulat azonban még nem tűnt fel senkinek. Afrikába megy néhány barátjával, és gyerekeket tanít. Az afrikai vallásosság tovább mélyíti bontakozó hitét. Másfél év múlva tér vissza Franciaországba, de családjának még nem szól arról, ami végbement benne. Hamarosan egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő asszonnyal ismerkedik meg, aki betegsége ellenére rendíthetetlen erővel egyre csak Istent dicsőíti. „Rögtön megragadott a hite. Nekem, aki újonc voltam az Egyház hitének gyakorlatában, csak ezt ismételgette: ,Az Isten szeretet, és semmi más.’ Egy nap aztán megkérdeztem tőle: ,Gondolod, hogy fölvehetném a keresztséget?’ ,Már holnap, ha úgy akarod’ — felelte.” Másnap Céline ezzel az asszonnyal, aki keresztanyja lett, elment egy ismerős paphoz a Seine-et-Marne-plébániára. A pap minden kérdezősködés nélkül megkeresztelte. 1975. július 25-e volt. „Végtelen öröm áradt szét bensőmben. Azt hittem, meghalok a boldogságtól. E perctől kezdve tudtam, hogy többé semmi rossz nem érhet.” Két nap múlva keresztanyja meghalt. Céline tanácstalan, aztán megérti, hogy élete könyvében új fejezet kezdődik, hogy elérkezett az a pillanat, amikor lelkileg saját lábára kell állnia. 1979-ben meglátogatja a castres-i karmelita kolostort, és olvasni kezdi Avilai Szent Teréz műveit. Telnek a napok. És 1982-ben, egy csendes októberi reggelen Céline bekopogtat a Saint-Germain-i karmelita kolostor kapuján. A karácsonyt már a Karmelben tölti, és 1983. szeptember 2-án véglegesen bevonul a kolostorba. Felszabadultan és boldogan. írja: P. Cser László SJ . Jegyzetek az életről Karácsonyi gyász A karácsonyi előkészület láza elöntötte a templomot és környékét. Az iskolásgyerekek kis rögtönzött ünnepet tartottak, az irodákat lezártuk néhány órára, és a titkárnőkkel együtt ebédeltünk. A templomot már földíszítették, a piros virágok erdeje között Mária és József, közöttük a jászol a kis Jézussal. A kórusok gyakoroltak: külön a gyerekkórus, külön a felnőttek kórusa, külön a gitározó fiataloké. A kis Jézus születésének ünnepére készültünk. Szentestére öt misét hirdettünk meg. E készülődés közepén, délelőtt tíz előtt én is öltözködtem. Gyászmisére. A naptár nem mindenkinek hozott karácsonyi örömöt. A halált ünnepeltük, egy fiatalember halálát. Felesége a templomba vánszorgott a zokogó családtagokkal együtt. A huszonhárom éves férj a tengerbe veszett. Megkongattuk a gyászharangot. Elkezdtük a „föltámadási” misét. Szinte belefogaztam a szent olvasmányokba, hogy segítsenek a homíliában. Az olvasmányok után a könnyes arcokra néztem, a koporsóra, a piros virágoktól körülvett Szent Családra, s az összecsúszott naptárról kezdtem beszélni. Hogy íme, az oltár fölött a kereszten az a Jézus függ, aki megszületett Betlehemben, s most a fiatal férj koporsója Mária és József között, a feszület alatt áll, mintegy oda tartozva. Jézus a világra született, tanított, szenvedett, keresztre verték és meghalt. És föltámadott. Bennünk is, mint halottunkban, megszületett a keresztség által, útitársunk vándorutunkon, testvérünk a halálban. És: Üdvözítőnk a föltámadás útján. A lehajtott fejek fölemelkedtek, a zsebkendők törölni kezdték a könnyeket. A szemek a Boldogságos Szűz szobrát nézték, és látták, hogy a Fájdalmak Asszonya is. És József, aki a kis Jézusra néz, mennyi gond között élt családjával! És az a jászolbeli zárt karú, mosolygós kis Jézus, íme, ott függ a kereszten véres arccal, sápadtan, holtan. A karácsony, a születés, a keresztfa, a halál mintha egybefolytak volna egy misztikus ölelkezésben. A könnyes arcokon a könyörgés, a gyász, a remény, a fájdalom. A kis Jézus nekünk született, és a szenvedő Jézus értünk vérzik. Egy karácsonyi kisangyal tapasztalatai Történt vala pedig ama napokban, hogy az Úr Jézus karácsony utáni sétáját végezte csillagos kertjében. Angyalai a karácsonyjárást pihengették szárnyukat összecsukva. Még csak nem is beszélgettek, hogy pihentessék a Mennyből az angyal éneklésében kifáradt torkukat. Egy kis angyal — nem tartozott a nagy rangúak közé —, aki az Ügyködő névre hallgatott, nyugtalanul toporászott ideoda, mint aki nem találja helyét. Neki a pihenés egy volt az unalommal, ő szeretett tevékenykedni. Az Úr észrevette ezt, és mintha módfelett szüksége lett volna Ügyködőre, megkérdezte: volna-e kedve visszaröppenni a földre, és vigaszt vinni valakinek, akit nagy bánat ért. A kis angyal magabiztosan vállalkozott a misszióra, és amint megtudta a város nevét s helyét, hozzá az utcát meg a házszámot, máris ereszkedett az Úr színe elől a föld felé. Nem könnyen törte át az ólomnehéz felhőket, de mégiscsak sikerült. Egy temetkezési vállalat kápolnájában találta magát, egy koporsó előtt, amiben — akárcsak egy mesebeli királyfi — huszonhárom éves, nagyon csinos arcú fiatalember feküdt. A ravatal lábánál özvegye sírdogált, úgy látszott, vígasztalhatatlanul. Ügyködő körülnézett a kis terem gyászoló emberein. Azok arról suttogtak, hogy még ilyet, télen a hideg tengervízbe merülni! Hiába volt a védőruha, az oxigén, ez az Antonio mégsem volt olyan erős szívű, hogy elbírta volna a búvárkodást ilyen körülmények között, és megálloit a szíve. Ügyködő először az özvegy könnyeit szárítgatta, majd a halott szívébe igyekezett életet lehelni — hiába. Odakuporodott hát egy üres székre, a gyászolók közé. Figyelme egy fiatalos, harminchárom év körüli férfira terelődött, aki rövid szakállt hordott, és gondosan fésült haja a válláig ért. A szeme bilincselte le legjobban a kis Ügyködőt. Ez a sötétkék szem tágra nyitva nézett előre. Nézte a gyászolókat, nézte a gyászoló özvegyet, és nézte a sima arcú, szép halottat. A sötétkék szemből könny csordult. Nem törölte le a könnyeit, nyíltan, nyugodtan siratta a halott embert. Ügyködőnek úgy tűnt, hogy már látta ezt az embert valahol, de akárhogyan törte is a fejét, nem tudta kitalálni, hogy hol és mikor. A temetés után Ügyködő megint átkecmergett a nehéz felhőkön, s visszatért a csillagvilágos égbe. — Na — kérdezte az Úr Jézus, aki történetesen arra járt —, hogyan sikerült a küldetésed? — Sehogyan, Uram — panaszolta Ügyködő. — Ott mindenki sírt. Hiába igyekeztem életet, megnyugvást osztani, nem sikerült. Ha te ott lettél volna, neked biztosan sikerült volna. Még föl is támaszthattad volna a halottat. Az Úr Jézus kezét a kis Ügyködő kezére tette, és így szólt: — Ott voltam. Együtt sírtam a sírókkal, együtt szenvedtem a szenvedőkkel... — Csak nem te voltál az a harminchárom év körüli, szakállas, sötétkék szemű gyászoló, aki ott sírt a többiekkel? — Én voltam. Majdnem rám ismertél, de te annyira karácsonyoztál, engem annyira kisdedeztél, hogy elfelejtetted: fölnőttem, keresztre vertek, és sötétkék szememből szakállamra hullottak a fájdalom könnyei. Sírtam, mert szenvedtem, és sirattam azokat, akik szenvednek. Én nemcsak az örömhozó vagyok, én az együtt szenvedő is vagyok. Ügyködő térdre ereszkedett az Úr Jézus előtt, aki Ügyködő selyemhajára tette a kezét, és simogatni kezdte. — Te vagy az örömhozó meg az együtt szenvedő — motyogta könnyes szemmel a kis angyal. — És te vagy a vigasztaló.