Katolikus Szemle 38. (1924)
4. szám - Költemények - Várdai Béla: Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Kiadja a Kisfaludy-Társaság
113 Könyvismertetések és bírálatok, ott vannak legjellemzőbb pózaikban az időszak legkiválóbb géniuszai: Liszt, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, Eötvös, Madách, Kemény, Jókai, Gyulai, a két Bolyai és Semmelweis. Vagy amikor a népdalírás általános divatáról beszél a negyvenes években, mely azokon is erőt vett, akiknek természetétől tulajdonkép távol állott, ennek példázásául Döbrentei Gáborra, a feszes, affektált stílű Huszárdalok szerzőjére e szavakkal hivatkozik: «Kissé nehezen, oly királyi tanácsosan járja a tüzes dallamokat®. Ami pedig valamely géniusz és műveinek átérzését, sajátos jellemük kiérzését és egyúttal megértését illeti, ennek Riedl oly fokán mutatkozik, témájával oly benső, meghitt és jellegzetes közvetlenségbe lép (részéül juttatva ezt, persze az ő jóvoltából, fogékony olvasójának is), melyre csak azok képesek, akik tanulmányt és hivatottságot az önzetlenségnek, mellékcéloktól való függetlenségnek oly teljességével képesek összekapcsolni, mint azt nála, a magyar viszonyok közt ritka példakép, látjuk. S még tüneményesebbnek tűnik elénk Riedl művészete ha nem elődeivel, hanem utódaival vetjük össze, kiknek monstruózus, közönséggyötrő agyonbeszélései és fontoskodó fecsegései fölött — tisztelet a kivételeknek! — mint örökifjú sas lebeg az ő szellemi hagyatéka. Riedlnek művészet- és művész-elemző eljárása tudvalevőleg Taine elméletében gyökerezik, anélkül azonban, hogy ennek merevségét is átvenné. Nagyszerűen méltányolja ugyan az ú. n. miliőt, de érezvén a mindebből vonható approximatív magyarázatokon túl a géniusz lemérhetetlen titokzatosságait, ezek megfejtésére a psychológia és intuíció teljes fegyverzetével lép diadalmasan sorompóba, így látjuk azt posthumus Petőfi-könyvében is. Benne előbb Petőfi kora három nagy szellemi áramlatát, a negyvenes évek nagy nemzeti lelkesedését, a demokratizmust és a népies tendenciát idézi plasztikusan elénk, de aztán Petőfi költői egyéniségére térve, ennek képéül mégis sokkal dúsabbat nyújt, mint mindama ható erők egyszerű resultatumát. Harmadik részét a könyvnek Petőfi művészetének általános jellemzése, a negyediket műveinek méltatása teszi. A feledhetlenül megkapó festmények galériája ez. Petőfi első kitűnő, örök időkre alapvető méltatója irodalmunkban tudvalevőleg Gyulai Pál volt. Riedl is sokat támaszkodik rá, mint mindenki, aki csak írt és fog írni nálunk valaha Petőfiről, de hogy ezt mily függetlenséggel teszi, legyen elég e részben a Petőfi Apostol-írói írt részre utalnunk, mely sokkal méltánylóbb s bizonyára helyesen, mint a Gyulai ismert álláspontja. A mű ötödik része: képek Petőfi életéből, töredékei a már teljesen el nem készülhetett életrajznak, így is mérhetetlenül becsesek, mert az első forrásokra visszamenés s adalékaiknak mesteri szemmel felismerése és lélekfejtő intuícióval értékesítése megragadó újságot kölcsönöz nekik. A mű színvonalának emelői közé mindvégig odatartoznak a legfinomabb világirodalmi és a művészetek egyéb ágaiból merített vonatkozások. Katholikus Szemle, 1924. IV. 16