Katolikus Szemle 55. (1941)
1. szám - Tanulmányok - Csapodi Csaba: Állam és társadalom a magyar barokk korban
ÁLLAM ÉS TÁRSADALOM A MAGYAR BAROKK KORBAN Irta: Csapodi Csaba MÁTYÁS KIRÁLY rövidéletű kísérlete, hogy a középkori rendi állam helyére a renaissance központosított, lényegében abszolutista hatalmát állítsa, halálával megsemmisült s ismét a rendek vállalkoztak arra, hogy az ország sorsának felelősségét magukra vegyék. Magyar abszolutizmus és magyar rendiség váltották fel egymás szerepét. Mohács után azonban gyökerestől megváltozott a helyzet. Az egyelőre még gyenge, de hatalmában egyre erősödő királyi hatalom külföldön székel, egyre távolabb kerül a magyar érdekek közvetlen átérzésétől s mikor a XVII. század folyamán a kor eszméjének megfelelően addig soha nem látott abszolutizmusra jut, a magyar nemzet önállóságát sokszor már létében fenyegeti. Ezért van az, hogy bár a barokk ember talán minden más kor gyermekénél inkább tudatában van az uralkodói hatalom isteni eredetének, a nyugati magyarság is egész múltjának hagyományos király hűsége ellenére ösztönös életerővel a rendiségben látja meg fennmaradásának egyedüli eszközét és a rendi-nemzeti szabadságokat éppen úgy természetfölötti érdekkörbe emeli, isteni rendelés alapján állónak hirdeti, mint a királyi méltóságot. S joggal, mert Magyarországon a XVII—XVIII. században is a rendi szabadságok, a rendek előjogai, függetlensége voltak egyedüli kifejezői, a rendek egyedüli hordozói a nemzet önállóságának s a nemzeti tudatnak. A XVII. század harcai, majd a Rákóczi-felkelés után, a XVIII. század elején végre bizonyos egyensúlyi állapot jön létre király és nemzet, abszolutizmus és rendiség közt és ez az egyensúlyi helyzet alakítja ki gyakorlatilag is a magyar barokk államfelfogásnak elvben már korábban is megvolt, legjellemzőbb és legeredetibb sajátosságát : feltétlen hódolat az Istentől rendelt s szinte félisteni magasságba helyezett királyi méltóság előtt és ugyanakkor a nemesi szabadságok örök érvényűségének érzete. A magyar barokk állameszmény tehát nem a korlátlan abszolutizmus, hanem a rendek és uralkodói hatalom egyensúlya. A renaissance hagyománya, az államnak mindennek, tehát az Egyháznak is fölébe helyezése itt is érvényesült. Csakhogy az állam és Egyház érdeke sokáig megegyezett és így az alapjában véve veszedelmes ellentét nem robbant ki, sőt egyáltalán érezhetővé sem vált. Az Istentől rendelt uralkodó, kinek személye a köztudatban nálunk is bizonyos mértékig fölszívta az állam fogalmát, egészen II. Józsefig lelkiismereti kötelességének érezte az Egyház támogatását, a katolikus vallás terjesztését, a protestantizmus megszüntetését s az államhatalom minden erejét fölhasználta erre. A személyes hitbeli meggyőződés tehát ugyanarra indította, mint az állam mindenhatóságáról vallott nézetek. Mikor azután a XVIII. századtól kezdve a laicizált állam már mindig jobban csak saját önző érdekeiből