Kecskemét és Vidéke, 1891. január-december (3. évfolyam, 3-51. szám)

1891-01-15 / 3. szám

3. szám. KECSKEMÉT és VIDÉKE: valóban megtestesült az elv, mely azt mondja, hogy szabad legyen az egyház a szabad államban. Amerikában a vallás külön világ, mondja Tocqueville, benne a pap az uralkodó, de melyből kilépnie soha eszébe nem jut. Annak határain belül ő kalauzolja az érzelmeket, de azo­kon kívül az embert magára hagyja és átengedi annak a füg­getlenségnek és állhatatlanságnak, mely az éjszakamerikai em­bernek, a ki nem forrott társadalmi viszonyoknak s a lázasan tova futó időnek ott egészen helyi sajátossága. Penn Vilmos csak annyit kötött ki, hogy minden amerikai polgár higgjen egy Istenben és az örök életben, egyébként szabad lehet elvei­ben; ennek a következése az, hogy már 1873-ban 127 keresz­tény felekezet volt ott és azok mindenike azt hiszi, hogy az egyedüli birtokosa az igazságnak, a többi többi tévedésben jár­dás ; és mégis hiányzik ott a közéletben a vallási türelmetlen­ség, a kultur harcz, ezen ázsiai eredetű növény-dudva, mely Európa talaján buján tenyészik, de az óczeánon túl gyökeret­­ érni nem bir. Színház. Csütörtökön, január 8-án, valóban fényes színházi esténk volt, milyent még e szezonban nem láttunk. Közönség bár nem a legnagyobb számmal gyűlt össze, de a padsorokat mégis be­töltötték elég tekintélyesen. Pedig jutalomjáték volt, a­melyre nem igen szokott a mi publikumunk járni. Hogy most kivétel történt, az érthető lesz, ha megmondjuk, hogy a társulat leg- 3 Kecskemét és Vidéke tárczája. Margit szerencséje. (Rege.) — Irta : Rudnyánszky Gyula. — (Folytatás és vége.) — Isten meg fogja jutalmazni jószívűségedet! S este a kis házikóban a legcsodálatosabb dolog történt. Margit a madarat a tűz közelében egy kosárba tette, egyik lábát pedig rongyocskával gondosan bekötözte, mert a láb vér­zett. Lefekvés előtt még egyszer megitatta kis sebesültjét és megvizsgálta lábát, jól be van-e kötve? . . . Margit úgy vette észre, hogy a kis rongyocskán egy vércsepp meg volt fagyva, mert egészen száraz volt. De a­helyett, hogy csúnya fekete lett volna, inkább fénylett, mint a tűz és átlátszó volt mint az üveg. •— Oh anyám, jer, nézz csak ide! — kiáltá a kis leány. Az anya ép úgy meg volt lepve, mint leánya. Alig akart szemeinek hinni; megfogta a vércseppet s ime, az ke­zében maradt. Az anya keresztet vetett magára, s Isten segítségét hivta, hogy bizonyos legyen benne, hogy ez nem a sátán műve. A vércsepp valóságos drága rubin kővé vált és azontúl minden reggel egy olyan vércsepp volt a madár sebén és minden este egy újabb értékes kő gazdagítá a szegény asszonyt és leányát Nemsokára tele volt egy nagy doboz ezekkel a fénylő rubin kövekkel. A dolognak hire futott és jó emberek taná­csára a szegény özvegy gyermekével együtt elment a királyhoz és magával vitte a köveket. — Ki adta neked ezeket a gyönyörű rubinokat? — kérdé a király, csodálkozva, hogy ily szegény asszony ily nagy ér­tékű s ritka drágakövek birtokában van. Erre a kis Margit egyszerűen elbeszélte a madár törté­netét s a király igen megszerette a nemes szivű, eszes leány­kát, a kövekért egy zacskó aranyat adott az özvegynek, s le­ányával együtt a királyi udvarnál akarta tartani. De az öz­vegy csak vissza kívánkozott falujába. Otthon szép, nagy há­zat építtetett s naponként sok pénzt osztott ki a szegények között. Ezalatt a vércsöppek, vagyis az ezekből támadt rubintok folytonosan szaporodtak és nem sokára az egész ország tudott a mesés tüneményről, hogy Isten mily csodatevő hatalommal jutalmazta meg a kis Margit jószívűségét. Kiváncsiak és iri­gyek — mert ezek mindig vannak — tömegesen jöttek a szép házba, — hogy megnézzék a különös madarat. Természe­tesen sokan szerették volna a madarat birtokukba keríteni, ígértek is érte tömérdek pénzt, de az özvegy már akkor na­gyon gazdag volt és Margit hallani sem akart róla, hogy ked­ves madarától megváljék. Az a rosz fiú, a­ki meg akarta a madarat elevenen sütni, az volt a legirigyebb. Verte a fejét öklével, mert azt hitte, hogy a szerencse őt érte volna, ha a madarat el nem adja Margitnak. Folyvást a szép ház körül ólálkodott s azon törte a fejét, hogy hogyan lehetne a madarat megszereznie. Egy este észrevétlenül beosont a házba s ellopta a ma­darat. Rohant vele a sötét éjszakában s meg sem állt, mig egy rengeteg erdőbe nem ért. Ott aztán lefeküdt a rosz fiú és rubintokról, roppant gazdagságról álmodozott. Nem bán­totta a lelkiismeret, sőt inkább örült, hogy Margitnak szomo­rúságot okozott. A bánat bizony nagy volt Margit és mamája szívében, mert ők a madarat igazán szerették önmagáért nem csupán azért, hogy gazdaggá tette őket. De a gonosz tolvaly nem törődött ezzel. Nappal bujdosva éjjel folytatta útját és gyűjtötte a rubintokat. Mert a madár vér­­cseppje most is folyt s minden este drága rubintkővé válto­zott, sőt a rubintok most még nagyobbak és ragyogóbbak voltak, mintha a jók segítője a rosszat is meg akarná jutalmazni! Hosszas bujdoklás után végre a tolvaj egy nagy, idegen városba ért, a­hol épen a hazatérő királyné ünnepélyes foga­dására készültek. — Ez jó alkalom! — gondolá a tolvaj. — A királyné­nak drágán eladom a rubintjaimat. Úgy számított, hogy a királyné nem hallhatott még Mar­gitról s a csodálatos madárról semmit. Igaz is, hogy abban az időben, melyről mesélek, még nem voltak sem vasutak, sem távírók. A királyné csakugyan mit sem tudott még a kü­lönös esetről s midőn a fiú rubinijait megpillantotta, csodál­kozva kiáltott föl, mert még soha oly tökéletes, szép rubin­­tokat nem látott. — Hol vetted e bámulatos szép köveket? — kérdi mohón. — Egy csodálatos madártól kaptam, melynek életét meg­mentettem! — válaszolt bátran a ifjú. De ekkor a madár egyszerre kirepült a fiú zsebéből és a királyné felé szállva, tiszta, érthető hangon ismétlé: »Tol­vaj, tolvaj, szívtelen! Tolvaj, irigy, szívtelen!“ A rosz csont nem tudta, hogyan meneküljön minél gyor­sabban. A királyné szigorú tekintete megrémítette . . . Ro­hant kifelé ... És a­mint a palota udvarán keresztül futott, nem vette észre a nagy nyitott kutat, mely tele volt vízzel, belebukott és többé nem is került ki belőle élve. Csak ké­­­­sőbb találták meg holttestét ... a rubintokat görcsösen szo­­­­rongatta markában .... Kivették belőle, hát akkor látták,­­ hogy a drága rubintok mind hitvány kavicsokká változtak. A rubintos madár pedig nyomtalanul eltűnt . . . . . . Ötödnapra Margit valami kopogást hallott ablakán. Odament kinyitotta s a következő pillanatban a rubintos ma­dár repült be rajta.

Next