Kecskemét és Vidéke, 1892. január-szeptember (4. évfolyam, 1-63. szám)

1892-01-07 / 1. szám

1. szám, •*i '• -it . Berlini levél, Berlin, 1891 deceem­ber 30. — Egy föl­dizik, Dr. Kohut Adolf 25 éves írói jubileuma. — E hó 15-én­ ünnepelte hazánkfia, dr. Kohut Adolf Ber­linben, neje az egykori ünnepelt Mansberg — tíz éven át a hamburgi színház volt primadonnája — és egyetlen fia társa­ságában egész csöndesen 25 éves írói jubileumát. Számos üd­vözlő sürgöny érkezett hozzá, köztük gróf Zichy Géza, Mahler, Bismarck herczeg és a szász trónörökösé is. Roppant tevékeny­sége és gazdag iratgy­ű­jteményéről egész Németországban a legkitűnőbb hírnévnek örvend. Vasszorgalma és sokoldalú el­foglaltsága­­ mellett leereszkedésig nyájas magatartása egyik fő jelleme. Hazáját, de különösen szülővárosát, Kecskemétet rajongásig szereti, s ép ez által, vált külföldön hírnevessé, mert nálánál­­többet, kedvezőbbet hazánkról senki sem írt, mint dr. Kobut. A nyolc­vanas évek elején a berlini udvari színházak rettegett kritikusa volt, s így az ő ítélete volt döntő a német színpadokon. Bismarck herczeggel nem­ igen tudott szimpatiiálni, sőt gyakran a „Berliner Tagblatt”-ban élesen ki is kelt erő­szakos politikája ellen. „Bismarck és a rendőrállam“ czímű munkája miatt Porosz­­országból 1887-ben kiutasíthatott és lakhelyét innen a szászok fővárosába, Drezdába tette át. Albert szász király azonban csakhamar felismerte dr. Kobutban a kiváló tehetséget és tör­­hetlen jellemet, megbízta őt, hogy a „Witt­in ház“ 800 éves történetét írja meg. Ezer márka tiszteletdíjon kívül az „ Albert rend“ keresztjét és rövid időre rá az „Ernő“ szász herczeg koronás jelvényét is megkapta. De Albert szász királynak csakhamar kedvenczévé is jön, mert szerény író létére igen gyakran volt hivatalos az udvar­nál.. 1889 ben, dr. Kobutnak Drezdában az udvari operaház első titkári állást ajánltatott fel, de ezt nem fogadta el,­­mert idő­közben néh. Frigyes német császár által kegyelemben része­sülvén, ismét, Berlinbe költözött át. Széles ismeretsége és lankadatlan vasszorgalma egyik művét a másik után teremté. Neki köszönhető, hogy Német­országban a magyarok hírneve, de különösen az irodalom és művészet terén oly fényes tért hódított. Beniczky­né­ Bajza Lenke „A zárt ajtók mögött“ czímű regényét is dr. Kohut fordította németre. Nagyban emelte a magyar szellemet több fordított és eredeti műveivel, így a „Lustige Geschichten aus dem Tokayer­­land“ — „Heitere­­­ährten“ — „Amor im Bade“ — „Moderne Geiste“ — „Merkwürdige Geschichten“ — „Fürst Bismarck und das Literatur* — „Aus dem Reiche der Karpaten“ — „Die Ungarn“ stb stb. az ő fordításaiban jelent meg. A drezdai színpadokon is dr. Kohut fordítása után adták a Dóczy-féle „Oh Julius“ czímű kitűnő vígjátékot. Vasszorgalná és sokoldalú tevékenységére vall ama körül­mény is, hogy Európa nagyobb lapjainak állandó munkatársa és rendes levelezője. ír a „Westermnnns Monatshefto“ — „Leipziger Illustrirter Zeitung* — „Universum“.— „Berliner Gegenwart' — „Magazin* — „Leipziger Salon“ — „Berliner Famiheub att* — „Ueber Land und Meer“ — „Stuttgarter Nene Musik Zeitung“ — „Ber­liner Frauenblatt,“ és a koppenhágai „Weltblatt“ czímű szép­­irodalmi, valamint a „Pester Lloyd“, Neues Wiener Tagblatt“, „Dresdner1 Tagblatt*, „Bohemia*, „Hamburger Korrespondenz*, „Wiener Alig. Zeitung* és a „Berliner Tagblatt* czímű poli­tikai napilapokba. Dr. Kohut Adolf írta meg 1890-ben Albert szász király óhajára a „Drezdai udvari színház” czímű könyvben annak történetét, s ezért nem kevesebb, mint 5000 márka tisztelet­­díjban részesült. Igen sok magyar születésű neki köszönheti, hogy Német­országban előkelő álláshoz jutottak, hogy az ő szíves közben­járása és ajánlata folytán művész és művésznőkké lettek. S a­mily tevékeny az irodalom és művészet terén, ép oly kedves és szívesen látott vendég mindenhol, a­hol csak megfordul. Tiszteletbeli tagja a berlini, lipcsei, párizsi, hamburgi, zürichi és a drezdai magyar egyleteknek,­ s mindennapos házi barátja németországi nagykövetünk, gróf Széchényi Imrének. Hevessi A. KECSKEMÉT és VIDÉKE. leget, sőt, nagyon sok helyen czég, levelezés, száram­, minden ném­et nyelvű. És főleg ez a tér az, melyen a magyarság ügyé­nek döntő harczát a vidéken győzelemmel vívhatjuk meg. E téren kell majd kikezdenünk azt a győzelmet, mely államfentartó képességünk s hegemóniánk foly­tonos fejlődése mellett egy újabb ezredévet biztosít számunkra. Corydon. 3 A Kecskemét és Vidéke tárcája. Lábnyomok a hóban. Pénzes István uram napjában mit se költ. Pedig volna miből, bár nem is örökölt, De egész éltébe annyit szedett össze, Hogy eligazodni alig tud már közte. Tele van is minden, nagy a kincses láda, — Emberi szem soha kinyitja nem látja! Néha elgondolja: ugyan, ez a hajlék kire fog szállani, ha egyszer meghalnék? Könyezni nem tudott, vigadni nem szokott. Nem becsült semmit csak a pénzt és birtokot. Nem szánt soha senkit, de nem is szeretett, S gúnyosan nézett el a szenvedők felett. Hanem egyszer, éppen mikor egy özvegyet Megfosztva mindentől, házából kivetett S zokogva sirt, oh és vele egy kis lányka, Érzé, hogy egy kicsit, egy kicsit megszánta. Nem is tudta eddig, hogy a szív érez is, S nem birt szólalni, bár akarta kétszer is. Nézte, hogy a kis lány kiér az utczára S hideg hóban fürdik meztelen lábszára. Visszahívja! — — „Eh! — s a vállán egyet rántott, Máskor könyörülő lennék tán irántok. Azt mondanák: im a házát elperelte, S most visszaadja, mert vádolja a lelket. Azután mint akit névtelen vágy kerget, Bejárta az avart, a lombtalan berket, S úgy alkonyattájban kifáradtan éré, Hol, kincsei várták, háza küszöbére. Megágyalt, lefeküdt a kincses ládára. A­blasként kinyithatnak, ámbár le volt zárva.

Next