Állami Katona József gimnázium, Kecskemét, 1902

I. Magyar történeti emlékeztetők a fák birodalmából. I. Magyar fatisztelés. A mi nemzeti mithologiánk fanyövői, kik a legnagyobb sudarat is, mint valamely paréjt, gyökerestől tépték ki; valamint a ravasz törpék, kik a fával együtt szöktek meg, a melyhez hozzákötötték: régi fatiszteletre valló hagyományok. Elsárgult okleveleinkben számtalan a nyom a fák kultuszára nézve és talán azért szerették őseink a fákat tekinteni azokban határjelzőkül, mivelhogy azokat tovább tenni emberi erővel nem lehetett, sőt a jelesebb fákat a babona is védte, úgy hogy Szent László király idejében (1077—1095.) is még tilalomra volt szükség az élőfák pogányos tisztelete ellen. Figyelmet érdemelnek okmánytárainkban, mind Ipolyi püspök, a gya­korta előjövő nyomok, hol határjelöléseknél egyes nevezetesebb, közönségesen ismert élőfákról maradt fönn emlék. Bennök bírjuk jórészt legrégibb fa­neveinket, a­melyek sorát Endlicher István magyar füvész (1804—1849.) kezdette összeszedni, folytatja a Királyi Magyar Természettudományi Társulat. Különös körülményeket szoktak emlegetni a régi okmányok a fákról, amint azok valamely kitűnőbb ponton vagy ismertebb kutak fölött állnak, hol az utasok pihenni szoktak, vagy hogy sajátszerű jegyek vésését viselik magukon. Mutogatják Novi­ban ma is azt a facsoportot, mely alatt nyaranta az egyháztanács a gyűléseit tartani szokta. Horvátországi Kőrös városról már III. Béla király adománylevele úgy szól, hogy mellette kereszttel jelölt tölgyfa áll. Nagy Lajos királyunk 1368-ks adománylevele emlegeti a Kappan-halma mellett kezdődő nagy tölgyeserdőt, mely Czegléd, Kőrös, Kecskemét birtoká­ban volt; ennek maradványa a mai Talfája-erdő a kecskeméti határban, Nagy-Kőrös területén már csak egyes elszórt nagyobb fák maradtak fönn belőle.­ ­*

Next