Kecskemét, 1874. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1874-01-04 / 1. szám
De ennek foganatba vétele mellőztetett; úgy hiszszük azért, mivel fölülül hozott volna lesújtó ítéletet, a jobboldali politika múltjára. Azonban végkép elodázottnak korántsem tekinthető, mert az ismeretes 21-es bizottság kirendelése — mely helyette alkalmaztatott - elkerülhetését ugyan lehetségesen , de nem biztosítja. Egyébiránt mi, e közvetítő módozat használatát — ámbár az intiativát, nemcsak a kormány, hanem a képviselőhöz jogai közé is számítjuk , — a Parlamentarismus helyesen felfogott eszméjével, teljesen öszhangzónak akkor tekinthetnék, ha a népre hivatkozás elvével megelőző alkalmazása, kívánt sikert nem eredményezne, mert ez esetben igazolná a haza rendkívüli szüksége. Még elsősorban történt igénybe vétele, eredményezheti azt is, hogy a kormány és pártja ismét megerősíti magát a hatalomban, anélkül, hogy egyszersmind a nép is mellette nyilatkozott volna, ami oly körülmények között, midőn a közbejött politikai válság kétségessé tette, bírja-e meg, vagy sem a nép bizalmát, annak alapos gyanújával jár, hogy a képviselőház és a nép többsége közt, politikai meggyőződés tekintetében ellentét létezik. Épen ezért egy lépés volna, a parlamenti absolutizmus terén előre, miből könnyen önkényuralom fakadhatna, melyről helyes ezen megjegyzés: mindegy, akar egynek, akar többnek, akar millióknak uralma, egyaránt a szolgaság szülőanyja. Ettől pedig a hazát és a trónt: óvja és mentse meg a magyarok istene! Reflexiók. Lapunk múlt évi folyamának utolsó számában, e cím alatt ,,Szemle színészetünk felett“ — egy bírálat jelent meg — ismeretlen (0 —n) szerzőtől. Kétségkívül egyedül a vendégszeretet jogánál fogva, mert azon „őszinte vallomást“ is tartalmazza, „hogy az eddig megjelent színi bírálatok legkevésbé sem feleltek meg céloknak“, tisztelt szerkesztő elődünket pedig sokkal következetesebbnek ismerjük, hogysem a szerkesztése alatt megjelent nem csekély számú színi bírálatok közlését, utólagosan céltalannak, vagy céltévesztettnek vallhatná. Innét e szóban forgó bírálatot, a közlés ténye által sajátjává nem tett idegen egyéni véleménynek tekinthetjük , amely iránt a vendégszerető házigazda határtalan türelmének páratlan bizonyítékát adta, midőn hívatlan vendégét nem hagyta ajtón kívül, ámbár úgy köszöntött be, mint aki „az olvasó közönségtől búcsúzó szerkesztőség“ kötelességének teljesítése végett akar, az itt működő „színtársulatról is — bővebben emlékezni.“ Mi vendégszeretetünkben nem lehetnénk enynyire türelmesek. Minden véleményt, mely meghatározott irányunk keretén belől esik szívesen látunk, az elütő véleményt is tiszteljük — de lapunk hasábjain „nincsen számára hely“,—kivévén, ha a netán jogosult önvédelem jellegét viselné , melyről a sajtószabadság consequentiája gyanánt valljuk, hogy azon közönség előtt védhesse ki-ki önmagát, mely előtt épen megtámadtatott. Ismeretlen Ítész úr bírálatát, nem tette reánk nézve emlékezetessé, amennyiben színtársulatunknak szentelt abban „röviden“ „bővebb emlékezetet.“ Hanem azon hátrányos visz-fény, melyet a helyes bírálat általa kikerekített eszményképének hátrafelé fordított tükrével, színi bírálatunk múltjára vetett — nagyon is érdekel minket, — annyira, mintha csak egyenesen nekünk szánta volna; mert e fénytani kísérlet alatt — nem változván rendes színházi kritikusunkr a gondolkozó ember előtt, mintegy utalás lappang arra, hogy a múltnak ama tükörben észlelhető képe, egyszersmind a jó reményekre épen nem jogosító jövendőt is ábrázolja. „Mi bírálatnak azt tartjuk, midőn egy szakértő, félretéve minden magánérdeket, egyenlő igazság- és méltánylattal bírál meg színészt, darabot, előadást ; megmondja a hibát, de kíméli a szépet és helyeset is és békét hagy a közönségnek“ — így adja ismeretlen Ítész úr, a helyes színi bírálat fogalmát. Ékes szavak — hangzatos mondás, melybe sok szép gondolat befér, az is, minek kifejezését célozza, hanem annál több is Hiszen — kérem — e szerint, a színházi kritikus, megjelenhet úgy is, mint egy Jupiter to nans, ki halálra rettegtetheti, lesújtott villámaival, a társadalom ama mostoha gyermekét, kit színésznek nevezünk, majd felöltheti egy hatalmas hadvezér alakját, ki hadilábra állíthatja embereit, szemlét tarthat felettük és osztogathat jutalmat vagy büntetést ; sőt beülhet a tekintélyt szenvelgő profeszori székbe is, hogy a bemutatott évi eredményhez képest megállapítsa az érdem sorozatot, adván „jó“ és egyéb osztályzatokat, ha neki úgy tetszik, még „legkitűnőbbet“ is: a fő csak az , hogy „egyenlő igazság és méltánylattal“ járjon el; tehát, miért az egyiket lesújta: azért lesújtsa a másikat is, mit az egyikben büntet vagy jutalmaz , ugyanazt a másikban is büntesse vagy jutalmazza; végre miért az egyiknek jóval, vagy egyébként classificál: ugyanazért adja meg a másiknak is ugyanazon osztályzatot, mert bizony e mellett még meg lehet mondani „a hibát is“; ki lehet emelni „a szépet és helyeset is.“ * * * Már mi csak azt tartjuk helyes bírálatnak, mely alaposan felfogott szépészettani igazságok, fejlődött műízléssel párosult concrét (azaz: mindig bizonyos színműből kiinduló) és részrehajlatlan, oly alkalmazásában áll, hogy a színművész feladatát képező műalkotás, többé vagy kevésbé sikerült voltának feltüntetését célozza. A műítész, ki így fogja fel a színi bírálat lényegét, a színészt csak akkor ítélheti meg, midőn az bizonyos szerepben fellép, mert különben egészen az alanyi felfogás terén találja magát , hol már a rokon- és ellenszenv törvényei uralkodnak. Továbbá fősúlyt, a műfelfogás és műkivitel helyessége — vagy helytelenségének kimutatására fektet, ■ — úgy, hogy dicsér csak ott: hol a siker okát a természettől nyert tehetségek, szorgalmas tanulmánynyal járó felhasználásában találja; hibát csak ott lát; hol a színész azért kontárkodik , mert a szükség, vagy a színigazgató önkénye oly szerepet ró nyakába, melynek sikeres betöltésére, sem isten sem a természet nem alkotó. A hivatásának öntudatával bíró színész pedig, csak örülhet annak, ha vele ily kritikus tüzetesebben foglalkozik, még akkor is, ha a tér szűke miatt csupán hibái és hiányai feltüntetésére terjeszti ki figyelmét, mert bizony oly színészre, kiről kétségtelen , hogy a kontárság fokozatán túl nincs hivatása, józan ember nem szokta vesztegetni a szót. Ahhoz tehát, hogy jó színi bíráló legyen valaki, nem elégséges a puszta „szakértelem“, ahhoz még műízlés és tárgyilagosság is kívántatik. Az utóbbi kellék betöltése legnehezebb, de bizonyos, hogy minél inkább fel van ruházva valaki szakértelemmel és műízléssel, annál nagyobb tárgyilagosságra képes a 11. A mi tisztelt barátunk „halotti“ egyénisége , nekünk mindhárom kellék szempontjából elégséges biztosítékot nyújt, azért csak örülni tudunk rajta, hogy lapunk „Színészet" című rovatának érdekeit az ő áldozatkészsége szolgálja. * * * Még csak néhány szót. A közönséghez a színi bírálónak — igaz — semmi köze nincs, de ha egyszersmind hírlapiról van köze a színházban, oly egyénekhez, kik illem vagy szeméremsértő fellépésük által, a közönséget botránykoztatni nem átalják. Gyom ez — tisztelt uram — melynek irtásához ugyan erkölcsi bátorság kell, de ki erre nem képesült, álljon félre a hírlapirodalom teréről, mert azon csak szeszélyt és koros társadalmi kinövéseket szolgálhat, az igazság érdekeinek rovására. A színigazgatót ellenben a színházi bíráló — mint olyan is — kritika alá vonhatja. Krecsányi úrhoz egyébbiránt mi is akarunk néhány szót intézni, de annyit előre is mondhatunk, hogy kezdő létére, a kezdő „minden hibáival“ bíró „és eddig még kevés jó tulajdonaival“ ékeskedő színigazgatónak nem tartjuk. A felelős szerkesztő. TÁRCA. Az én újévi ajándékom. Novellette. A nap már elbújt a nyugati hegyek mögé, midőn roskadozó , beteg testtel, de éledező , öröm után repeső lélekkel, felértem a Rigi ormára. Fáradt testem egy padra rogyott, szemeim azonban mohón tekintettek körül Schweiznak e méltán magasztalt hegyéről, melynek a tenger színe fölött 5550 lábnyi magasságban uralkodó tetejét, a fellegek kíméletesen kerülik el s csak oldalát érinté olykor egy-egy, az is futólagosan , mintha csak kézcsókolásra jött volna. A fekete-erdő, (melyben Dunánk ered,) a Jura- és Alphegylánc szolgáltatók a legszebb, legelragadóbb láthatárt, szegélyezve a természetnek a zugi, egeri, szempachi és vierwaldstätti s több tó által emelt oly nagyszerű panorámáját, a milyenben még soha sem gyönyörködöm. Nem, ő pedig örökké zaklató lelkem már mily sok szebbnél szebb tájon meghurcolt! Újra éledtem. Lelkem visszanyerő rugékonyságát s gondolatim futva szállongtak ide s tova: hegyről völgyre, tóról patakra, országról országra s eljutottak az én kedves, véletlen jó anyámhoz is, a ki talán egyedül szereti zord, rideg kedélye miatt elitélt, került fiát!.. Elmerengésemből a szép kulmvendéglő estebédre hívó csengetyűje zavart fel s figyelmemet egy közel hozzám felhangzott sóhaj vonta magára. Eddig azt hittem, hogy egyedül vagyok. Tévedésem érzete-e vagy valami más, nem tudom, anynyi azonban bizonyos, hogy ellenállhatlan vágyat érzek annak kipuhatolására, ki volt közelemben? Azonban ekkor már beesteledett s bármint erőltetem is szemeimet, csak arról szerezhetek bizonyosságot, hogy az illető: férfi. A csengetyű hangja még fülemben zúgott, midőn ismeretlenem hirtelen felemelkedett s izgatottságot eláruló léptekkel a vendéglő felé sietett. Követtem. Az étteremben az asztalnak üresen álló végén foglalt helyet s én ugyanazt tevem. Midőn felém fordult, meglepetve ismerem meg benne Duval urat, kivel ezelőtt néhány héttel Párizsból jővén, Dijontól Baselig együtt utazom. Szívesen üdvözlöm fiatal emberemet, de az bámulatomra nemcsak hogy nem viszonzá köszöntésemet , hanem a mint megpillanta, arcát harag pírja s ellenszenv kifejezése borítá el. Ezen megaviselet megfejthetlen volt ugyan előttem , de azért mégis elég érthetőn beszélt. Igen természetes, hogy most már egyetlen szót sem kockáztatok , hanem étkeztem s később szobámba mentem , hogy fáradalmaimat kipihenjem. Alig feküdtem le, midőn ajtóm előtt valaki oly gyors, heves léptekkel kezdett fel s alá járni, hogy a folyosón alkalmazott szőnyeg nem volt képes a léptek zaját elenyésztetni. Minthogy a járkáló ajtóm előtt ismételten megállt s végre kopogott — épen nem nagy prófétai lélek kellett hozzá, hogy a látogató kiléte felől bizonyossá legyek. A belépő Duval arcán zavar, szégyen és fájdalomérzet festekezek. Én kérdő, szigorú kifejezéses arccal fordulok felé, a mi által Duval még inkább zavarba jött s alig tudott szóhoz jutni. „Uram — szólt ő — én ez este udvariatlan voltam ön iránt. Bocsássa meg ezt annak, a kit ön boldogtalanná tett mindörökre, a kinek életét minden örömtől megfosztá. Oh uram, az éltemet emésztő szent fájdalomra kérem önt, legyen irántam irgalmas; szóljon, hol van Edith?“ Az ifjú arca és hangja oly mély fájdalmat árult el, hogy egészen meghatva nyújtom kezemet megbocsátás jeléül, bár megvallom, nem tudtam elgondolni , hogyan mondhat olyant, hogy én vagyok az ő boldogságának tönkretevője; én, aki életemben mindössze néhány óráig utaztam társaságában s ezen rövid idő alatt is alig váltottam vele ötven szót? Magyarázatot kértem tehát tőle s ő a következőleg szólt. (Folytatjuk.) A 21-es bizottságba, melyet a képviselőház a múlt évi december 22-kén tartott ülésben, a bukás szélére jutott államháztartás egyensúlyának helyreállítása céljából, javaslattétel végett küldött ki, a következő képviselők lettek beválasztva: Zsedényi Ede, Szél Kálmán, Somsich Pál, Sennyei Pál b., Horváth Lajos, Csengery Antal, Ghyczy Kálmán, Simonyi Lajos b., Zsivkovits János, Tisza Kálmán, Gorove István, Irányi Dániel, Péchy Tamás, Péchy Manó gr., Móric Pál, Kerkapoly Károly, Lónyai Menyhért gr. , Horváth Boldizsár, Kopp Gusztáv, Tisza Lajos, Tóth Vilmos. Köztük van majdnem valamennyi volt minister, a kormánypárt akaratából. Tán curiosum okáért: váljon mint képviselők meg tudják-e menteni az országot attól, mibe belevitték, mint kormányférfiak. A képviselőház ünnepi szünideje folyó hó 12-kéig tart — de bizonytalan mikor lesz érdemleges ülése.