Kecskemét, 1876. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1876-03-26 / 13. szám
1876. — 13. szám, hogy ők gyártmányt be nem visznek, hanem ki. — Berlin ezelőtt kétszáz évvel jelentéktelen hely volt s az maradt, mig Fridrik Wilhelm el nem kezdte azt építni, szépitni. Az ő műve a szép „Unter den Linden“, de főváros színe Berlinnek nem volt Nagy Fridrik idejéig, ki elhatározta magában, azt nagybirodalmához illő fővárossá tenni, ki annak nagy részét fallal bekerittette, ki nagyban építtetett, nem annyira az akkori, mint a jövő, a reménylett nagy számú lakosságnak. Ezen munkájában ő kétszer háboríttatott meg, s tervétől csaknem elüttetett, midőn a város 1757-ben az osztrákok, 1760-ban pedig az osztrákok és oroszok kezébe esett. De a kárt ő rövid idő alatt helyre hozta, s utódja, az ő nyomán haladva, Berlint, népességét tekintve, Némethen második , szépségét, politikai fontosságát tekintve , első városává tette. Lakosai száma 500 ezeren fölül van , melyből 5000-nél több izraelita. (Folytatjuk.) Az időmérésről és órákról. Népszerű értekezés. (Felolvastatott a k. v. természettudományi társulatban, 1875. jan. 3-kán.) Senkinek sem jut eszébe közülünk azon csudálkozni, hogy mi egymást milyen szépen megértettük!... Ez a felolvasás ki volt tűzve 1875-dik év január 3-dikának d. e. 10 órájára, és ime mi, mindnyájan kik el akartunk jönni, a mondott időben itt találkozunk. Tisztelt közönség! ezt a szép egyetértést semmi másnak nem köszönhetjük, mint az időmérés azon biztos módjának, melylyel korunkban élhetünk. Ha csak egyszerűen azt mondtuk volna, hogy január 3-kán lesz a felolvasás, akkor a közönség egy része eljött volna talán ilyenkor, a másik délután, a harmadik este, — én már éjfél után egy órakor itt lettem volna. De így mindnyájan elvártuk a kijelölt időt, megnéztük óránkat, egyszerre jöttünk össze, és nekem szerencsém lesz azon módokról beszélni, melyekkel sikerül az időt felosztani, egy-egy napnak kisebb részeit kijelölni. Ezen célra olyan műszereket használunk , melyeket óráknak nevezünk, de mielőtt ezekről szólanánk, nézzük, mit tettek a mondott cél elérése végett, mikor még óráknak fogalmával sem bírtak; mikor még hadvezérek bírták a világot, de órájuk nem volt ? Kiültettek egy katonát a kapu elé két sisakkal, az egyik üres, a másik tele volt kavicscsal. Napfeljöttekor aztán elkezdte a kavicsot katonánk egyenként az üres sisakba rakni; — mivel a kavics sok és apró volt, ez a munka egypár óráig eltarthatott; — mikor ezt egyszer elvégezte, kardjával pajzsára ütött, azután egy másik ember újra kezdte a dolgot. — Vagy pedig elindítottak egy lovast, a várost lehetőleg egyenlő lépésekben körülléptetni, s ez minden körüljárás után kitrombitálta, hogy hányadszor indul el, s ez képviselte mintegy az óra ütését stb. Mindez azonban csak akkor történhetett így, midőn még egy rendkívül közönséges tünemény jelentősége és fontossága eléggé figyelembe nem vétetett. Ez a napi árnyék hosszának és irányának változása. Ha az ember valamely szilárdan álló tárgynak árnyékát szemügyre veszi, azt tapasztalja, hogy az a nap felkelése pillanatában ugyan igen- igen hosszú , de azután rövidülni kezd. Eleinte nagyon gyorsan fogy, azután lassabban, s ha figyelmesen nézzük, találni fogunk egy pillanatot, mikor az árnyék legrövidebb volt, azután nőni kezd, és visszafelé ismétlődik azon tünemény, melyet reggeltől délig észleltünk. Igen, délig, mert az árnyék délben legrövidebb, vagyis mikor a Nap, pályafutásának legmagasb pontját eléri, delel. Könnyen lehet gondolni, hogy a napi idő (vagyis a Nap járása) és árnyékhossz között van valami olyan összefüggés, mely alkalmas lehet a nap felosztására. Nem kell ugyanis egyebet tennünk, mint kijelölni bizonyos pontokat az árnyék hosszúsága szerint, s azokra közmegegyezéssel azt mondani, hogy a mig pl. :a-tól B-ig ér, legyen egy időköz, mig B-től7-ig második időköz stb. És ez csakugyan jó is volna — minden évben egy napra. Mert amint méltóztatnak tudni, az árnyék hossza nemcsak nappalonként, napkeltétől napnyugtáig változik, hanem minden nap. Hogy példával világosítsam fel: mindenki megfigyelheti, hogy mily különbség van az árnyék hossza között pl. reggel 8 órakor decemberben és márciusban vagy júliusban. Télen ilyenkor még csak nem rég kelt fel a Nap, s az árnyék hosszú, ellenben nyáron a Nap már ekkor magasan van és az árnyék rövid, holott még mind a két alkalommal ugyanannyi idő telik el délig. Ezen módot tehát a nap felosztására csak úgy lehetne alkalmazni, ha minden napra más pontjait jelölnék ki az árnyék végeinek. Ha azonban figyelemmel tettük észleletünket az árnyék változásaira nézve, lehetetten észre nem vennünk, hogy azon jegyzőpontok, melyekkel mindig a legrövidebb árnyékot , azaz a delet jelöltük, azok egy egyenes vonalat képeznek, vagyis délben egy bizonyos helyre nézve az árnyék mindig ugyanazon egy irányba esik: a délvonal irányába. Azt tapasztaljuk továbbá, ami nekünk most még fontosabb, hogy ha bizonyos fekvésű ernyőre hagyjuk a bizonyos módon felállított pálcának árnyékát vetni, akkor az árnyék a nap folyamában egyenletes sebességű körmozgást teszen; ha tehát az árnyék pályáját annyi amennyi egyenlő részre osztjuk, akkor az árnyék nekünk egyenlő időközöket fog kijelölni, és készen van a napóra. Napórát készítendő, igen egyszerűen járunk el. Veszünk egy kört, s azt felosztjuk 24 egyenlő részre, középpontjába felállítunk függélyesen egy kötőtűt, s a napóra készen van. De még föl is kell állítani. E végre föl kell keresnünk azon síkot, mely a Nap pályájával párhuzamos. Mindenki tudja, hogy a Nap, valamint minden csillag, a föld forgása következtében , mindig egy önmagával párhuzamos körben látszik mozogni. Ezen köröknek középpontján keresztül, ha egy vonalat képzelünk, ez azon vonal lesz, melyet világtengelynek nevezünk , és a földtengelyt is magában foglalja. A Nap látszó mozgása tehát egy oly tengely körül történik, mely a föld éjszaki sarkát a délivel összeköti, következőkép, ha a földtengelylyel párhuzamosan állítunk fel egy árnyékvető pálcát, akkor ennek árnyéka kört fog leírni a Nappal ellentett irányban. Nekünk már megvan ez a pálcánk, oda tűztük a kör közepébe , és ha most a világtengely irányába állítjuk, akkor a Nap mintegy e körül forogván , a pálcára függélyes, tehát az egyenlítővel párhuzamos síkon, árnyékával meg fogja nekünk az órát mutatni. Az ilyen órát nevezik aequinoctialis napórának , mert ez csak egyik napéjegyentől a másikig használható. Olyan napórát, mely mindig használható legyen, szintén lehet készíteni; — de annak teljes magyarázata hosszabb időt vesz igénybe; — legyen szabbad ezt mellőznöm, s inkább a napórák történetéből valamit felemlíteni. Kezdetben, mint amit mi is először említettünk, az árnyéknak sokkal inkább szembeötlő hosszváltozása vétetett tekintetbe. A görögöknél ilyen kifejezések: „hatlábas , tízlábas árnyék“, igen közönségesek voltak. Dinias, gazdag athenei, Philotast és Anacharsist akkorra hívta magához ebédre, mikor az árnyék 12 láb hosszú lesz; — ez alatt nem lehet mást értenünk, mint hogy az árnyék 12-szer oly hosszú lesz, mint maga a mértékül kiállított rúd. Ha jól tudom, az ilyen számítás még most sem ment ki egészen divatból. A pusztai ember meglépi árnyékát, s dolgát ahhoz képest intézi el. Ezt azonban már csak azért sem szabad nagyon pontosnak tartanunk, mert az illető tetszése szerint lép kicsit vagy nagyot. (Folytatjuk.) Színészet. „Nőuralom“ (Március 22-kén, szerdán, a nőegylet javára.) Nőuralom? Mily tapintatosság sőt elmésség, mily önismereten alapuló vagy szerény beismerés nyilvánult a nőegylet e színdarab kijelölésében. Női előnyök ! Vagy nem tapintatosságot , nem elmésséget árul-e el — nem! nem szabad folytatnom ! Szűnjetek meg a világba lépés vágyát táplálni gondolatiban élő eszméim, mert sokan vágynak a kik a tréfát nem értik s ha felmutatnám azon rajzot, a mely a Szigligeti Nőuralmában elszórt gondolatokat képletekben tüntetné fel, ha festeném, mit tanultam Szirtfokiné példájából, hogy hol végződik a nőuralom s hol kezdődik az úszó? bizony bizony mondom, eleven szenet gyűjthetnék kopaszuló fejemre, pedig a leghatalmasabb céh, a tiszteletreméltó nőegylet haragját felidézni, még banditára nézve is veszedelmessé válhatnék, legalább én azt hiszem, csak ettől az egytől tudnék félni, ha már egyszer a félelem képes lesz megkörnyékezni ... Hanem azért ez este a nők mégis csak uralkodtak a színpadon , ha nem épen oly hatalmasan is mint a rekedtség és nátha — ezen félegyházi emlékek — és a szerep nem tudás. A radinó sok ügyességgel, Gerő Lina bensőséggel játszott. A férfiakról hadd halgasson a krónika. „Fösvény.“ (Előadatott március 23-kán.) Moliere e túlzásban gazdag vígjátékának oioasaorppóhen mint. vnnűég . Rnlrndi Ant.ftl mutatta be magát s egyéniségének szép tulajdonát — művészetét. Szerepe felfogásában, mint szépen sikerült játéka tanúsítja, fel tudott emelkedni az iró álláspontjára. Igaz, hogy ez álláspontra iró a természetesség rovására helyezkedett, igaz, hogy a művésznek az író túlzásban jelentkező hibáinak enyhítés által való elsimítása egyik szép feladatát teszi s Bokodi erre nem vállalkozott , de azért egészen, meglopatása utáni magán jelenete végéig, művészileg játszott. Itt elérte játéka a tetőpontot s ezután szállt lefelé. Mind a túlzás, mind a kimerültség jeleivel ezután gyakrabban találkozunk. Hanem a meglopatás utáni magánjelenet—igazán művészi, kitűnő volt! Arcjátéka átalában nagy elismerést érdemel. Taps, kihívás volt elég — csak a közönségben volt hiány. Nagyobb közönséget érdemlett Bokodi játéka, kinek ajánlom, hogy a fukarságot, telhetetlenséget jelzeni kívánó közbefelé hajlítást, mint ami kellemetlen hatású látványt nyújt, hagyja el, vagy ne kirívó derékszögben alkalmazza. Gerő Lina (Eliza) k. a. igen jó kedvű volt, kár hogy a művészet nem látta. Öltözéke nagyon bizarr ízlést árult el. Azt mondják, hogy púpossá tette öltönye , azt is mondják, hogy nem úgy öltözött, mint Harpagon leányának kellett volna öltöznie, sőt azt is mondják némelyek, hogy szép szemjátéka van. Csupa udvariasságból — nem mondok ellent. Dezső (Valére) ez a fiatal, kezdő színész, újabb időben kap egy-egy szerepet. Nem úgy emlékezem meg róla, mint aki jól játszott s nem is azért, mert ez este is botlott s ezzel a közönségnél derültséget hozott létre, hanem azért, hogy figyelmébe ajánljam a komoly igyekezetét. Csinos külsővel , kellemes beszélő hanggal rendelkezik s ha az igyekezet, buzgalom nem lankad nála — jeles színészszé válhatik. — Csak ne a boros pohár mellett szerezze az ismereteket és tapasztalatokat. Ne utánozzon senkit! Igyekezzék egészen természetesen beszélni, a hangfestés árnyalatait későbbre hagyhatja. Tűzzön ki célt, s ha folytonosan törekszik annak elérésére — nem vallja kárát ! Dal ölti. TÁRCA. HAMLET. Gyöngéden és nemesen fejlődve nő e királyi növény a legközvetlenebb behatások alatt; a jognak és a fejedelmi méltóságnak, a jónak és illemesnek fogalma, születése fenségének tudatával egyaránt fejlődött ki benne. Egy herceg, egy született fejedelem volt és vágyott uralkodni, de csak azért, hogy a jót akadálytalanul mivelhesse. A természettől szép alakkal, mély erkölcsi érzéssel s jó szívvel megáldva, az ifjúságnak példányképe , az emberiségnek dísze leendett. Minden hevesebb szenvedély nélküli volt szerelme Ophéliához, nem egyéb, mint édes vágyak titkos előérzete; lovagi gyakorlatok iránti buzgalma nem természetéből eredett, sőt egy harmadikra sokszor érdemetlenül pazarolt magasztalásokkal kellezt fokozni és elesitni; tisztán érezve felismerte a tisztákat , tudta érezni ama jóltevő nyugalom becsét, melyet egy tiszta kedély, őszinte barátja kebelén élvezhet. Ismerni és méltányolni tanulta a művészet és tudományokban mindazt, a mi bennük szép, nemes és jó ; a köznapit, az elcsépeltet utálta, s ha gyöngéd lelkében a gyűlölet kicsirázhatott, ez is csak oly mérvben, amennyi épen elég volt arra, hogy az izgékony és fondor udvaroncokat megvesse s velök gúnyosan packázzék. Lényegében nyugodt, magaviseletében egyszerű, és sem a tétlenségig kényelmes, sem fölötte tettvágyó nem volt. Egyetemi gondtalan életet látszott folytatni az udvarnál is. Vidámsága inkább látszólagos, mint szívből jövő, de a mellett jó társalgó, engedékeny, szerény és gondos, a sértést hamar megbocsátó és elfeledő; azonban sohasem tudott azzal megbarátkozni, a ki a jogosnak, a jónak és az illemnek határait átlépte. Képzeljük most magunknak e herceget, midőn atyja váratlanul meghal. Nagyravágyás, uralomvágy nem szenvedélyes ; beérte azzal, hogy ő egy király fia ; de ime most késztetve van arra, hogy élesebben megfigyelje a király és alattvaló közötti távolságot. A korona joga nem volt örökös, mégis ha atyja tovább él, egyetlen fiának igényeit jobban megszilárdíthatja s reményeit a koronához inkább biztosíthatja vala. Míg ime most, dacára látszólagos ígéreteknek , nagybátyja által elzáratva látja magát talán örökre a tróntól, s oly szegénynek érzi magát mindenben s oly idegennek mind abban, a mit ifjúságától fogva sajátjának tekinthetett. És itt veszi kedélye az első bús fordulatot. Érzi, hogy nem több, sőt talán annyi sem, mint bármelyik nemes; csak mint szolga érzi magát mindenkivel szemben; nem udvarias többé, nem leereszkedő , nem, lesülyedett és lealázott. Előbbi állapotára csak mint eltűnt álomra tekint vissza. Hiába igyekszik őt nagybátyja felvidítani, hiába jelen helyzetét előtte más szempontból feltüntetni; semmiségének érzete nem hagyja el soha. A második csapás, mely érte, sokkal mélyebben sértő és sokkal inkább lesújtá. Ez volt anyjának házassága. A hű és gyengéd fiúnak atyja halála után még mindig maradt egy szerető anyja; nemeslelkű özvegy anyja társaságában tisztelhetni remélte ama nagy elhunytnak hős alakját; de im elveszti anyját is, és igy vesztve el azt, rá nézve még lesujtóbb, mintha a halál ragadta volna el. Az a megbizható kép, melyet egy jóindulatú gyermek oly örömest alkot faágának szülőiről, elenyészik, az elhunytban nincs remény, az élőben nincs vigasz, ő is nő s róla is elmondható: „Gyöngeség asszony a neved.“ Csak most érzi magát valóban lesujtottnak, most igazán árvának s nincs a világon az a boldogság, mely pótolni tudná, amit elvesztett. Ki természetre nem bús, nem töprengő, most bú és töprengés nehéz terhe súlyosodik rá, így látjuk őt föllépni. Képzeljük most magunknak ez ifjút, e fejedelmi sarjat; képzeljük be magunkat helyzetébe, figyeljük meg őt, midőn tudomást nyer atyja szellemének megjelenéséről; maradjunk mellette a rémes éjszakában , midőn a tisztes szellem maga megjelenik előtte. Iszonyú rémület fogja el, majd megszólítja a rómaiakot, látja inteni, követi és hallja őt. Felhangzik füleiben a borzasztó vád nagybátyja ellen, a boszúra való fölhívás és az ismételten sürgetett kérés: „Emlékezz reám !“ És midőn a szellem eltűnik, kit látunk magunk előtt? Egy fiatal, boszú után lihegő hőst ? • Egy született fejedelmet, ki boldognak érzi magát, hogy fölhivatott koronájának bitorlója ellen ? Nem! Ámulás és búskomorság lepi meg a magára hagyottat; keserűséggel telik el a mosolygó gazok iránt, esküszik, hogy az elhunytat nem fogja elfeledni és a jelentős sóhajjal zárja be szavait: „Kizökkent az idő, oh kárhozat, hogy én születtem azt ismét helyretolni!“ E szavakban rejlik kulcsa Hamlet egész magaviseletének, s világos, hogy itt Shakspeare egy oly jellemet akart rajzolni, melyre egy nagy tett súlya nehezedik, de a mely tetthez az nincs neve. És ezen értelemben van az egész darab kidolgozva. Egy hatalmas tölgyet látunk itt drága edénybe plántálva , melybe csak szende kis virágokat szoktak ültetni; a gyökerek kiterjeszkednek s az edény összetörik. Egy szép, tiszta, nemes , mélyen erkölcsös lény, de egy hőshöz megkivántató akaraterő nélkül roskad itt össze oly teher alatt, melyet sem viselni, sem magáról lerázni nem képes; minden kötelesség szent előtte, de ez nehéz neki. A lehetetlent kívánják tőle; nem a magában véve lehetetlent , hanem azt, ami ránézve lehetetlen. — Miként sürög, forog, retteg, kapkod előre hátra, szüntelen emlékeztetik, és szüntelen emlékezik és végre is célját csaknem elvesztve szemei elől, enyészik el. Göthe után: Névtelen. „KECSKEMÉT.“ Március 26. Kecskemét, 1876. Márc. 23. A „Kecskemét“ f. é. Márc. 19-diki számában megjelent, a községi iskola tanító urak által közlött *) cikkre , mely figyelmen kívül egyátalában nem hagyható — a következő megjegyzéseket teszem: u. i. az mondatik a t. tanító testület által, „hogy már két hó óta nem kaptak a várostól fizetést,“ ez való igaz, sőt mikor e sorok a sajtóból kikerülnek , akkor már néhány nap híján 3 havi követelésük is lehet, — de erre megjegyzem, hogy nem csak ők, hanem a szolgaszemélyzet , és tiszti kar is ily helyzetbe jutott s ennek nagyon egyszerű oka van. Nevezetesen az , hogy a város kiadásai nagyon bizonyosak — bevételei pedig ellenkezőleg éppen oly bizonytalanok, vagyis őszintén kimondva az igazat, úgy áll a napi bevétel a kiadáshoz mint a 100-hoz — sőt megtörténik az is, hogy van oly nap , melyen semmi bevétel nincs — így állván a bevételek , nem csuda — sőt nagyon természetes dolog, hogy a fizetésképtelenség beáll. Továbbá az mondatik, hogy „a tanügynek különös kijelölt alapja van.“ — Ez is igaz , — de nem csak a tanügynek , hanem minden ügynek van alapja — csakhogy se egyik se másik alap nem foly be pontosan, úgy annyira, hogy bátran ki merem mondani, hogy nem csak múlt évi, hanem 10 — 15 éves tartozások is vannak, melyek összege igen tekintélyes menyiséget mutat fel; — ha valaki kétkednék ez állításomon, kérem legyen szíves a könyvelő osztályba menni a hol csalhatlanul meg fog győződni a mondottak valóságáról. Végre, hogy egyik alapot a másikra fordítani nem volna szabad, erről a pénztári hivatalnak legkisebb tudomása sincs — ez volna csak jó a pénztári hivatalnak, ha e tárgyban szabatos utasítást nyerhetne, — mert ekkor tudná magát mihez tartani, és nem volna a sok kellemetlen zaklatásnak kitéve. Nem ott van a hiba , hogy egyik alap a másikra fordíttatik hanem , amint fentebb is mondom, sem egyik sem másik alap rendesen be nem foly. Hogy pedig a városi pénztár fizetőképessége rögtön helyre álljon , ahoz nem kell egyébb, mint az , hogy a múlt 1875 évi tartozások behajtása) Kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy azon cikket nem a tanítók küldték be s nem is azok írták. Szerk.