Kecskemét, 1876. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1876-03-26 / 13. szám

1876. — 13. szám, hogy ők gyártmányt be nem visznek, hanem ki. — Berlin ez­előtt kétszáz évvel jelenték­telen hely volt s az maradt, mig Fridrik Wilhelm el nem kezdte azt építni, szépitni. Az ő műve a szép „Unter den Linden“, de főváros színe Berlinnek nem volt Nagy Frid­rik idejéig, ki elhatározta magában, azt nagybirodalmához illő fővárossá tenni, ki annak nagy részét fallal bekerittette, ki nagyban építtetett, nem annyira az akkori, mint a jövő, a reménylett nagy számú lakos­ságnak.­­ Ezen munkájában ő kétszer hábo­­ríttatott meg, s tervétől csaknem elüttetett, midőn a város 1757-ben az osztrákok, 1760-ban pedig az osztrákok és oroszok kezébe esett. De a kárt ő rövid idő alatt helyre hozta, s utódja, az ő nyomán haladva, Berlint, népességét tekintve, Némethen má­sodik , szépségét, politikai fontosságát te­kintve , első városává tette.­­ Lakosai szá­ma 500 ezeren fölül van , melyből 5000-nél több izraelita. (Folytatjuk.) Az időmérésről és órákról. Népszerű értekezés. (Felolvastatott a k. v. természettudományi társulatban, 1875. jan. 3-kán.) Senkinek sem jut eszébe közülünk azon csudálkozni, hogy mi egymást milyen szépen megértettük!... Ez a felolvasás ki volt tűzve 1875-dik év január 3-dikának d. e. 10 órá­jára, és ime mi, mindnyájan kik el akar­tunk jönni, a mondott időben itt találko­­zunk. Tisztelt közönség! ezt a szép egyet­értést semmi másnak nem köszönhetjük, mint az időmérés azon biztos módjának, melylyel korunkban élhetünk. Ha csak egy­szerűen azt mondtuk volna, hogy január 3-kán lesz a felolvasás, akkor a közönség egy része eljött volna talán ilyenkor, a másik délután, a harmadik este, — én már éjfél után egy órakor itt lettem volna. De így mindnyájan elvártuk a kijelölt időt, megnéztük óránkat, egyszerre jöttünk össze, és nekem szerencsém lesz azon mó­dokról beszélni, melyekkel sikerül az időt felosztani, egy-egy napnak kisebb részeit kijelölni. Ezen célra olyan műszereket hasz­nálunk , melyeket óráknak nevezünk,­­ de mielőtt ezekről szólanánk, nézzük, mit tet­tek a mondott cél elérése végett, mikor még óráknak fogalmával sem bírtak; mikor még hadvezérek bírták a világot, de órájuk nem volt ? Kiültettek egy katonát a kapu elé két sisakkal, az egyik üres, a másik tele volt kavicscsal. Napfeljöttekor aztán elkezdte a kavicsot katonánk egyenként az üres sisakba rakni; — mivel a kavics sok és apró volt, ez a munka egypár óráig eltarthatott; — mikor ezt egyszer elvégezte, kardjával pajzsára ütött, azután egy másik ember újra kezdte a dolgot. — Vagy pedig elindí­tottak egy lovast, a várost lehetőleg egyenlő lépésekben körülléptetni, s ez minden körül­járás után kitrombitálta, hogy hányadszor indul el, s ez képviselte mintegy az óra ütését stb. Mindez azonban csak akkor történhetett így, midőn még egy rendkívül közönséges tünemény jelentősége és fontossága eléggé figyelembe nem vétetett. Ez a napi árnyék hosszának és irányának változása. Ha az ember valamely szilárdan álló tárgynak ár­nyékát szemügyre veszi, azt tapasztalja, hogy az a nap felkelése pillanatában ugyan igen- igen hosszú , de azután rövidülni kezd. Eleinte nagyon gyorsan fogy, azután lassab­ban, s ha figyelmesen nézzük, találni fogunk egy pillanatot, mikor az árnyék legrövidebb volt, azután nőni kezd, és visszafelé ismét­lődik azon tünemény, melyet reggeltől délig észleltünk. Igen, délig, mert az árnyék délben legrövidebb, vagyis mikor a Nap, pályafutásának legmagasb pontját eléri, delel. Könnyen lehet gondolni, hogy a napi idő (vagyis a Nap járása) és árnyékhossz között van valami olyan összefüggés, mely alkal­mas lehet a nap felosztására. Nem kell ugyan­is egyebet tennünk, mint kijelölni bizonyos pontokat az árnyék hosszúsága szerint, s azokra közmegegyezéssel azt mondani, hogy a mig pl. :a-tól B-ig ér, legyen egy időköz, mig B-től­­7-ig második időköz stb. És ez csakugyan jó is volna — minden évben egy napra. Mert a­mint méltóztatnak tudni, az árnyék hossza nemcsak nappalonként, nap­keltétől napnyugtáig változik, hanem min­den nap. Hogy példával világosítsam fel: mindenki megfigyelheti, hogy mily különb­ség van az árnyék hossza között pl. reggel 8 órakor decemberben és márciusban vagy júliusban. Télen ilyenkor még csak nem rég kelt fel a Nap, s az árnyék hosszú, ellen­ben nyáron a Nap már ekkor magasan van és az árnyék rövid, holott még mind a két alkalommal ugyanannyi idő telik el délig. Ezen módot tehát a nap felosztására csak úgy lehetne alkalmazni, ha minden napra más pontjait jelölnék ki az árnyék végeinek. Ha azonban figyelemmel tettük észleletün­ket az árnyék változásaira nézve, lehetetten észre nem vennünk, hogy azon jegyzőpon­tok, melyekkel mindig a legrövidebb árnyé­kot , azaz a delet jelöltük, azok egy egye­nes vonalat képeznek, vagyis délben egy bizonyos helyre nézve az árnyék mindig ugyanazon egy irányba esik: a délvonal irá­nyába. Azt tapasztaljuk továbbá, a­mi ne­künk most még fontosabb, hogy ha bizonyos fekvésű ernyőre hagyjuk a bizonyos módon felállított pálcának árnyékát vetni, akkor az árnyék a nap folyamában egyenletes se­bességű körmozgást teszen; ha tehát az árnyék pályáját annyi a­mennyi egyenlő részre osztjuk, akkor az árnyék nekünk egyenlő időközöket fog kijelölni, és készen van a napóra. Napórát készítendő, igen egyszerűen já­runk el. Veszünk egy kört, s azt felosztjuk 24 egyenlő részre, középpontjába felállítunk függélyesen egy kötőtűt, s a napóra készen van. De még föl is kell állítani. E végre föl kell keresnünk azon síkot, mely a Nap pályájával párhuzamos. Mindenki tudja, hogy a Nap, valamint minden csillag, a föld for­gása következtében , mindig egy önmagával párhuzamos körben látszik mozogni. Ezen köröknek középpontján keresztül, ha egy vonalat képzelünk, ez azon vonal lesz, melyet világtengelynek nevezünk , és a földtengelyt is magában foglalja. A Nap látszó mozgása tehát egy oly tengely körül történik, mely a föld éjszaki sarkát a délivel összeköti, következőkép, ha a földtengelylyel párhuza­mosan állítunk fel egy árnyékvető pálcát, akkor ennek árnyéka kört fog leírni a Nap­pal ellentett irányban. Nekünk már meg­van ez a pálcánk, oda tűztük a kör köze­pébe , és ha most a világtengely irányába állítjuk, akkor a Nap mintegy e körül forog­ván , a pálcára függélyes, tehát az egyenlí­tővel párhuzamos síkon, árnyékával meg fogja nekünk az órát mutatni. Az ilyen órát nevezik aequinoctialis nap­órának , mert ez csak egyik napéjegyentől a másikig használható. Olyan napórát, mely mindig használható legyen, szintén lehet készíteni; — de annak teljes magyarázata hosszabb időt vesz igénybe; — legyen szab­­­bad ezt mellőznöm, s inkább a napórák történetéből valamit felemlíteni. Kezdetben, mint a­mit mi is először említettünk, az árnyéknak sokkal inkább szembe­ötlő hosszváltozása vétetett tekin­tetbe. A görögöknél ilyen kifejezések: „hat­lábas , tízlábas árnyék“, igen közönségesek voltak. Dinias, gazdag athenei, Philotast és Anacharsist akkorra hívta magához ebédre, mikor az árnyék 12 láb hosszú lesz; — ez alatt nem lehet mást értenünk, mint hogy az árnyék 12-szer oly hosszú lesz, mint maga a mértékül kiállított rúd. Ha jól tudom, az ilyen számítás még most sem ment ki egé­szen divatból. A pusztai ember meglépi árnyékát, s dolgát ahhoz képest intézi el. Ezt azonban már csak azért sem szabad nagyon pontosnak tartanunk, mert az illető tetszése szerint lép kicsit vagy nagyot. (Folytatjuk.) Színészet. „Nőuralom“ (Március 22-kén, szerdán, a nőegylet javára.) Nőuralom? Mily tapintatosság sőt elmés­­ség, mily önismereten alapuló vagy szerény beismerés nyilvánult a nőegylet e színdarab kijelölésében. Női előnyök ! Vagy nem tapin­tatosságot , nem elmésséget árul-e el — nem! nem szabad folytatnom ! Szűnjetek meg a világba lépés vágyát táplálni gondo­latiban élő eszméim, mert sokan vágynak a kik a tréfát nem értik s ha felmutat­nám azon rajzot, a mely a Szigligeti Nő­uralmában elszórt gondolatokat képletekben tüntetné fel, ha festeném, mit tanultam Szirtfokiné példájából, hogy hol végződik a nőuralom s hol kezdődik az úszó? bizony bizony mondom, eleven szenet gyűjthetnék kopaszuló fejemre, pedig a leghatalmasabb céh, a tiszteletreméltó nőegylet haragját felidézni, még banditára nézve is veszedel­messé válhatnék, legalább én azt hiszem, csak ettől az egytől tudnék félni, ha már egyszer a félelem képes lesz megkörnyék­ezni­ ... Hanem azért ez este a nők mégis csak uralkodtak a színpadon , ha nem épen oly hatalmasan is mint a rekedtség és nátha — ezen félegyházi emlékek — és a szerep nem tudás. A r­a­d­i­n­ó sok ügyességgel, Gerő Lina bensőséggel játszott. A férfiak­ról hadd halgasson a krónika. „F­ö­s­v­é­n­y.“ (Előadatott március 23-kán.) Moliere e túlzásban gazdag vígjátékának oioasaorppóhen mint. vnnűég . Rnlrndi Ant.ftl mutatta be magát s egyéniségének szép tu­lajdonát — művészetét. Szerepe felfogásában, mint szépen sikerült játéka tanúsítja, fel tu­dott emelkedni az iró álláspontjára. Igaz, hogy ez álláspontra iró a természetesség rovására helyezkedett, igaz, hogy a mű­vésznek az író túlzásban jelentkező hibáinak enyhítés által való elsimítása egyik szép feladatát teszi s Bokodi erre nem vállalko­zott , de azért egészen, meglopatása utáni magán jelenete végéig, művészileg játszott. Itt elérte játéka a tetőpontot s ezután szállt lefelé. Mind a túlzás, mind a kime­rültség jeleivel ezután gyakrabban találko­­zunk. Hanem a meglopatás utáni magán­jelenet—igazán művészi, kitűnő volt! Arc­játéka átalában nagy elismerést érdemel. Taps, kihívás volt elég — csak a közönség­ben volt hiány. Nagyobb közönséget érdem­lett Bokodi játéka, kinek ajánlom, hogy a fukarságot, telhetetlenséget jelzeni kívánó­­ közbefelé hajlítást, mint a­mi kellemetlen­­ hatású látványt nyújt, hagyja el, vagy ne kirívó derékszögben alkalmazza. Gerő Lina (Eliza) k. a. igen jó kedvű volt, kár hogy a művészet nem látta. Öltözéke nagyon bizarr ízlést árult el. Azt mondják, hogy púpossá tette öltönye , azt is mondják, hogy nem úgy öltözött, mint Harpagon leányának kellett volna öltöznie, sőt azt is mondják némelyek, hogy szép szemjátéka van. Csu­pa udvariasságból — nem mondok ellent. Dezső (Valére) ez a fiatal, kezdő színész, újabb időben kap egy-egy szerepet. Nem úgy emlékezem meg róla, mint a­ki jól játszott s nem is azért, mert ez este is botlott s ezzel a közönségnél derültséget ho­zott létre, hanem azért, hogy figyelmébe ajánljam a komoly igyekezetét. Csinos kül­sővel , kellemes beszélő hanggal rendelke­zik s ha az igyekezet, buzgalom nem lan­kad nála — jeles színészszé válhatik. — Csak ne a boros pohár mellett szerezze az isme­reteket és tapasztalatokat. Ne utánozzon senkit! Igyekezzék egészen természetesen beszélni, a hangfestés árnyalatait későbbre hagyhatja. Tűzzön ki célt, s ha folytonosan törekszik annak elérésére — nem vallja ká­rát ! Dal ölti. T­ÁRCA. HAMLET. Gyöngéden és nemesen fejlődve nő e királyi növény a legközvetlenebb behatások alatt; a jognak és a fejedelmi méltóságnak, a jónak és illemesnek fogalma, születése fen­ségének tudatával egyaránt fejlődött ki benne. Egy herceg, egy született fejedelem volt és vágyott uralkodni, de csak azért, hogy a jót akadálytalanul mivelhesse. A természet­től szép alakkal, mély erkölcsi érzéssel s jó szívvel megáldva, az ifjúságnak példány­képe , az emberiségnek dísze leendett. Minden hevesebb szenvedély nélküli volt szerelme Ophéliához, nem egyéb, mint édes vágyak titkos előérzete; lovagi gyakorlatok iránti buzgalma nem természetéből eredett, sőt egy harmadikra sokszor érdemetlenül pazarolt magasztalásokkal kelle­­zt fokozni és elesitni; tisztán érezve felismerte a tisz­tákat , tudta érezni ama jóltevő nyugalom becsét, melyet egy tiszta kedély, őszinte barátja kebelén élvezhet. Ismerni és méltá­nyolni tanulta a művészet és tudományok­ban mindazt, a mi bennük szép, nemes és jó ; a köznapit, az elcsépeltet utálta, s ha gyöngéd lelkében a gyűlölet kicsirázhatott, ez is csak oly mérvben, amennyi épen elég volt arra, hogy az izgékony és fondor udva­roncokat megvesse s velök gúnyosan packáz­zék. Lényegében nyugodt, magaviseletében egyszerű, és sem a tétlenségig kényelmes, sem fölötte tettvágyó nem volt. Egyetemi gondtalan életet látszott folytatni az udvar­nál is. Vidámsága inkább látszólagos, mint szívből jövő, de a mellett jó társalgó, enge­dékeny, szerény és gondos, a sértést hamar megbocsátó és elfeledő; azonban sohasem tudott azzal megbarátkozni, a ki a jogos­nak, a jónak és az illemnek határait átlépte. Képzeljük most magunknak e herceget, midőn atyja váratlanul meghal. Nagyravágyás, uralomvágy nem szenve­délyes ; beérte azzal, hogy ő egy király fia ; de ime most késztetve van arra, hogy éle­sebben megfigyelje a király és alattvaló közötti távolságot. A korona joga nem volt örökös, mégis ha atyja tovább él, egyetlen fiának igényeit jobban megszilárdíthatja s reményeit a koronához inkább biztosíthatja vala. Míg ime most, dacára látszólagos ígé­reteknek , nagybátyja által elzáratva látja magát talán örökre a tróntól, s oly szegény­nek érzi magát mindenben s oly idegennek mind abban, a mit ifjúságától fogva sajátjá­nak tekinthetett. És itt veszi kedélye az első bús fordulatot. Érzi, hogy nem több, sőt talán annyi sem, mint bármelyik nemes; csak mint szolga érzi magát mindenkivel szemben; nem udvarias többé, nem leeresz­kedő , nem, lesülyedett és lealázott. Előbbi állapotára csak mint eltűnt álomra tekint vissza. Hiába igyekszik őt nagybátyja felvidítani, hiába jelen helyzetét előtte más szempontból feltüntetni; semmiségének érzete nem hagyja el soha. A második csapás, mely érte, sokkal mélyebben sértő és sokkal inkább lesújtá. Ez volt anyjának házassága. A hű és gyen­géd fiúnak atyja halála után még mindig maradt egy szerető anyja; nemeslelkű özvegy anyja társaságában tisztelhetni remélte ama nagy elhunytnak hős alakját; de im elveszti anyját is, és igy vesztve el azt, rá nézve még lesujtóbb, mintha a halál ragadta volna el. Az a megbizható kép, melyet egy jóindu­latú gyermek oly örömest alkot faágának szülőiről, elenyészik, az elhunytban nincs remény, az élőben nincs vigasz, ő is nő s róla is elmondható: „Gyöngeség asszony a neved.“ Csak most érzi magát valóban lesujtott­­nak, most igazán árvának s nincs a világon az a boldogság, mely pótolni tudná, a­mit elvesztett. Ki természetre nem bús, nem töprengő, most bú és töprengés nehéz terhe súlyosodik rá, így látjuk őt föllépni. Képzeljük most magunknak ez ifjút, e fejedelmi sarjat; képzeljük be magunkat helyzetébe, figyeljük meg őt, midőn tudo­mást nyer atyja szellemének megjelenéséről; maradjunk mellette a rémes éjszakában , mi­dőn a tisztes szellem maga megjelenik előtte. Iszonyú rémület fogja el, majd megszólítja a rómaiakot, látja inteni, követi és hallja őt. Felhangzik füleiben a borzasztó vád nagybátyja ellen, a boszúra való fölhívás és az ismételten sürgetett kérés: „Emlé­kezz reám !“ És midőn a szellem eltűnik, kit látunk magunk előtt? Egy fiatal, boszú után lihegő hőst ? • Egy született fejedelmet, ki boldog­nak érzi magát, hogy fölhivatott koronájá­nak bitorlója ellen ? Nem! Ámulás és bús­komorság lepi meg a magára hagyottat; keserűséggel telik el a mosolygó gazok iránt, esküszik, hogy az elhunytat nem fogja e­l­­feledni és a jelentős sóhajjal zárja be szavait: „Kizökkent az idő, oh kárhozat, hogy én születtem azt ismét helyretolni!“ E szavakban rejlik kulcsa Hamlet egész magaviseletének, s világos, hogy itt Shaks­­peare egy oly jellemet akart rajzolni, melyre egy nagy tett súlya nehezedik, de a mely tetthez az nincs neve. És ezen értelemben van az egész darab kidolgozva. Egy hatal­mas tölgyet látunk itt drága edénybe plán­tálva , melybe csak szende kis virágokat szoktak ültetni; a gyökerek kiterjeszkednek s az edény összetörik. Egy szép, tiszta, nemes , mélyen erköl­csös lény, de egy hőshöz megkivántató aka­raterő nélkül roskad itt össze oly teher alatt, melyet sem viselni, sem magáról le­rázni nem képes; minden kötelesség szent előtte, de ez nehéz neki. A lehetetlent kí­vánják tőle; nem a magában véve lehetet­lent , hanem azt, a­mi ránézve lehetet­len. — Miként sürög, forog, retteg, kapkod előre hátra, szüntelen emlékeztetik, és szüntelen emlékezik és végre is célját csak­nem elvesztve szemei elől, enyészik el. Göthe után: Névtelen. „KECSKEMÉT.“ Március 26. Kecskemét, 1876. Márc. 23. A „Kecskemét“ f. é. Márc. 19-diki szá­mában megjelent, a községi iskola tanító urak által közlött *) cikkre , mely figyelmen kívül egyátalában nem hagyható — a követ­kező megjegyzéseket teszem: u. i. az mon­datik a t. tanító testület által, „hogy már két hó óta nem kaptak a várostól fizetést,“ ez való igaz, sőt mikor e sorok a sajtóból kikerülnek , akkor már néhány nap híján 3 havi követelésük is lehet, — de erre meg­jegyzem, hogy nem csak ők, hanem a szol­gaszemélyzet , és tiszti kar is ily helyzetbe jutott s ennek nagyon egyszerű oka van. Nevezetesen az , hogy a város kiadásai na­gyon bizonyosak — bevételei pedig ellenke­zőleg éppen oly bizonytalanok, vagy­is őszin­tén kimondva az igazat, úgy áll a napi bevétel a kiadáshoz mint­­ a 100-hoz — sőt megtörténik az is, hogy van oly nap , melyen semmi bevétel nincs — így állván a bevételek , nem csuda — sőt nagyon termé­szetes dolog, hogy a fizetés­képtelenség beáll. Továbbá az mondatik, hogy „a tanügy­­nek különös kijelölt alapja van.“ — Ez is igaz , — de nem csak a tanügynek , hanem minden ügynek van alapja — csakhogy se egyik se másik alap nem foly be pontosan, úgy annyira, hogy bátran ki merem mondani, hogy nem csak múlt évi, hanem 10 — 15 éves tartozások is vannak, melyek összege igen tekintélyes menyiséget mutat fel; — ha valaki kétkednék ez állításomon, kérem legyen szíves a könyvelő osztályba menni a hol csalhatlanul meg fog győződni a mondottak valóságáról. Végre, hogy egyik alapot a másikra for­dítani nem volna szabad, erről a pénztári hivatalnak legkisebb tudomása sincs — ez volna csak jó a pénztári hivatalnak, ha e tárgyban szabatos utasítást nyerhetne, — mert ekkor tudná magát mihez tartani, és nem volna a sok kellemetlen zaklatásnak kitéve.­­ Nem ott van a hiba , hogy egyik alap a másikra fordíttatik hanem , a­mint fentebb is mondom, sem egyik sem másik alap rendesen be nem foly. Hogy pedig a városi pénztár fizető­képessége rögtön hely­re álljon , ahoz nem kell egyébb, mint az , hogy a múlt 1875 évi tartozások behajtás­a) Kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy azon cikket nem a tanítók küldték be s nem is azok írták. Szerk.

Next