Kecskemét, 1878. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1878-06-30 / 26. szám

1818. — 26. »zám. „KECSKEMÉT.“ százezer család téli élelem nélkül ,marad; s mindez miért ? Azért, mert a katonai hatalomnak úgy tetszik. K. Töredék László Károly naplójából. (Folytatás.) A törökök temetkeznek ugyan a város­­bani templomok körül is, de halottjaikat rendesen a városon kívüli temetőkbe viszik, hol sírjaik bekerítetlenül összevissza vannak, s a marhák által romboltatnak. Mihelyt a török meghal, testét egészen megmossák és halálát, temetése idejét egy fogadott ember a piacon kikiabálja, s a halottat még az­nap eltemetik. Koporsót nem csinálnak, ha­nem minden halottat egy a templomnál tar­tott, két rúdra szegezett fedeletlen hosszú ládába fektetik, lepedővel beterítik, s négy ember a vállán, éneklés és papi egyén nél­kül sebesen a temetőbe kiviszi, s ott az egy méter mély sir mellé letévén, a hold­­ládából a testet kiemelik s a sir fenekére teszik, fölé háztető formán deszka és fadara­bokat állogatnak s betemetik. Midőn ezen deszkák elrothadnak, a sírok rendesen be­­roskadnak, és az üregből légrontó szag jő ki. — Megemlítem azt, hogy a testet a te­metőbe csak férfiak kisérik. A jobb módú törökök a sir fölé hosszú négyszög alakú sirhalmot építtetnek kőből, s mind a főhöz, mind a lábhoz csinosan faragott oszlopot állíttatnak. A főnél állón rendesen kiálló betűkkel van a sirirat, s ha az ott nyugvó férfi, annak jeléül a kő tete­jére egy turbános fez van faragva. A lábnáli kövön semmi más nincs, mint rendesen egy sugár ciprus fa. A szegény törökök pedig mind a főhöz, mind a lábhoz 4—5 lábnyi magas faragatlan követ állítnak. A keresztények temetése módja épen az, a­mi a törököké, azon különbséggel, hogy 35 év óta teljes szertartással temetnek. Elől keresztet visznek, füstölnek, a papok minis­­tránsaikkal cifrán öltözve s égő gyertyát vívó kezökben, az utcákon is végig énekel­nek.­­ A keresztények sírjaikra köveket nem állitnak, hanem a kiknek módjuk engedi, azokra az egész sirt beborító követ fektet­nek, de azokon ritkán van felirat. Nők náluk sem kisérik ki a halottat a temetőbe. A törököknél a házasság polgári szerző­dés lévén, az összekötés nem templomban s nem pap által történik, hanem a két rész­ről megbízottak a házassági kötvényt a pol­gári hatóság előtt elkészítik, aláírják s ezzel a házasság meg van erősítve. A­milyen könnyen történik az összekötés, épen olyan könnyen megy az elválás is. A török, módja szerint, vehet 2—3 — 4 nőt is, de többet csak a császár vehet. Egyébiránt a Párisban vagy Londonban nevelt törökök mai nap már többnyire csak egy­fejűek. A törököknél két nevezetes utcai menet van, ú. m. a lakodalmi és körülmé­­télési menet. A lakodalmi menetben elől megy egy bohóc, fején hegyes sipkával, melynek csú­csáról nyakig­ érő rókafark lógy, s egy darab kemény bőrrel egy kis dobot verve. Utána megy hosszú, kettős sorral a nagy számú férfi sereg. Ezek után jönnek párosával, hosszú sorban, a cifra „zébek“, ruhába öltö­zött suhancok, mindegyik a vállán víve egy kurta török puskát, agyával fölfelé fordítva. Ezek után a zenészbanda, mely áll két három kisebb nagyobb dobból. A nagy módúknál nyekergő, fület sértő sípból és ugyanannyi ezek után mennek a komédiások hosszú fa­lábakon, kik a több napokig tartó lakoda­lom alatt bohóságaikkal s ugrásaikkal mu­lattatják a vendégeket és a bámuló közön­séget. Ezek után viszik a mennyasszonyt, vagy befüggönyözött s felszalagozott s ken­dőzött ökrök által vont hintón, vagy egy férfi által vezetett lovon ülve. Ezen esetben a ló mellett kétfelől menő négy férfi négy rúdon tart a menyasszony fölé egy mennye­zetet, melynek függönyei őt egészen elta­karják. A menyasszonyt követik befüggönyö­zött hintóban, „tetreván“okon vagy lóháton a hölgyek. Jobbról balról, elől hátul tódul a bámuló néptömeg. A vőlegény házához érve, a menyasszonyt a nők beviszik a hárembe, és a hölgyek ott mulatnak, esz­nek , isznak, zenét s éneket hallgatnak és táncosnő táncát nézik. A férfiak pedig a férfi lakosztályban esznek, isznak (kávét és ser­­betet), dohányoznak, zenét, éneket hallgat­nak, cifrán felöltözött táncos fiúk táncát és komédiát néznek. A gazdagoknál a lakoda­lom 4—5 nap is tart. (Folyt, köv.) Nem egyedül jött; Sárával beszélt, az idősb szobaleánynyal, aki a levetkezésnél segítségére volt. E közben hallottam, a mint kérdező: — Taylor Fanny tehát nem jött haza? — Nem, Mylady. Én ébren maradtam s hallanom kellett volna, hogy a kapus ajtót nyit. — Jól van, lefekhetsz. Midőn hallottam , hogy Sára a szobából távozott, idején levőnek véltem, jelenléte­met lehetőleg biztosítói felfedezéstől s hasz­nát venni azon intézkedésemnek, melyet e célra foganatosítok. Zaj nélkül felemelke­­dek, a ruhaszekrény ajtaját kinyitom , be­léptem s az ajtót belülről ismét erősen be­vontam. Ezen előrelátás célszerűségének bizonyí­téka nem sokáig váratott magára. Alig vol­tam benn az én kissé kényelmetlen rejte­­kemben, midőn a grófné hálószobájába ve­zető ajtót nyílni hallom, s a ruhaszekrény falának egy nyílásán át fénysugárt vettem észre__ A grófné lámpával jött szobámba , hogy távollétemről saját szemeivel győződ­jék meg. Midőn mintegy tíz másodperc múlva, léptei halk neszéről, a fénysugár elenyé­­széséről és a szobaajtó zajáról következte­tem , hogy a grófné ismét visszatért szobá­jába , még néhány percig rejtekemben ma­radtam , de azután elhagytam, az ajtóhoz kullogtam s a kulcslyukon vizsgálódtam. A grófné pongyolában ült egy támlányon, igen kimerültnek látszék s mozdulatai oly emberéhez hasonlítanak, aki nehéz elhatá­rozás kivitele előtt áll s még küzd azon gyengeséggel, mely a tett elkövetésében gátolja. Végre felemelkedett, a mellette levő asztalról egy kis kulcsot vett fel, s azon irányban indult meg egy karos gyertytartó­­val, a­hol ágya volt. Minthogy tekintetem­mel a kulcslyukon át nem követhetem, a hallgatózásra szorítkoztam. Egy szék tolását hallom, majd erre olyan zajt, a­melynek jelentése előttem nem volt kétes. A titok­teljes falszekrényt nyitotta fel. Egy perccel később ismét pontosan fi­gyelhettem a grófnőt. A szekrény mélyedé­sében levő összes tárgyakat kivette s az asztalra helyezte. A revolvert megtöltő, azu­tán a papirívet kibontá, szétterjeszté az asztalon s a reá rajzolt tervet teljesen áttanul­­­gozni látszik. Kis idő múlva az ívet ösz­­szehajtá, a bőröndbe zárá, ezt elzárá , de a kulcsot a zárban hagyá. Most már a kargyertyatartóval bement egy mellékszobába, a­melyben ruháit tartá. E szerint ismét nem láthattam semmit s feszült várakozásban, dobogó szívvel valók visszatértéig, a dolog végre-valahára való kifejtésére gondolva. Tíz perc múlva ismét megjelent a grófné, még pedig oly különös öltözetben, hogy alig tudtam a nevetés kitörését elfolytani. Egy rövid, alig bokáig érő sötét színű szűk öltöny fedte tagjait, derekához erős, tenyérnyi széles bőrövvel szorítva. Fejét oldal lebbentyűs fekete sapka fedte, mely lebbentyűk fülön alól értek s az áll alatt össze voltak kötve A nyak körül fekete se­lyem kendőt csavart s lábain süveg csiz­mát viselt. E különös öltönyt oly nemű felfegyver­zéssel egészíte ki, mely neki úgy szólván egy nő erdei zsivány kinézését kölcsönzé. A megtöltött revolvert, a tőrkést és vésőt övébe dugta, a kulcsokat zsebkendője vé­gébe kötő s úgy erősítő övéhez, hogy a­­ kulcsok zörgését megakadályozó. Végre a­­ bőröndöt, egy vastag, gyapjú madzag segé­lyével , melynek végeit ismét övéhez erősité, vállaira vette s meggyujtá a tolvajlámpa gyertyáját. Meg kell vallanom , hogy a grófné meg­pillantásakor, ámbár el voltam reá határozva, hogy éji vándorlásában követem, igen ro­­szul éreztem magamat. Mert nem kételked­­hetem, hogy ha észrevesz, a legvégsőre vetemedik, csakhogy megmeneküljön tőlem. Ő tőrrel és revolverrel volt ellátva, míg énnekem épen semmim sem volt védelmemr­e. Elhatározásom mellett még­is szilárdul megmaradtam, bármi veszély fenyegető is reményemet. Az bizonyos volt előttem, hogy a grófné ily öltözetben nem szándékozik az utcára menni. Vállalata színterének e szerint saját házán belől kell lenni, s mivel az észre­­vevők kikerülése szempontjából, sötét üre­­gekbeni járdalásra is kényszeríttethetem, sietve egy darab gyertyát s néhány szál gyufát dugtam zsebre s vártam még az én quasi úrnőm eltávozik. A kandallón levő óra épen kettőt ütött, midőn a grófné a kargyertyatartó gyertyáit eltújta, a tolvajlámpát felvette s szobáját elhagyta. Nesz nélkül, mint valamely árny , siklot­tam utánna. Több szobán keresztül a folyosóra ment ki s a lépcsőn le. Azon körülmény, hogy minden ajtót nyitva hagyott, megkönnyítő a követést. Az alsó tornácban egy keskeny folyosón ment végig, melynek a pincehe­lyiségbe vezető három ajtaja volt. Az övén függő kulcsok közül kivett egyet a zsebken­dőből , egy ajtót kinyitott vele s a pincelép­csőn lefelé ment. Ezen ajtót is nyitva hagyta , a kulcs a zárban maradt. Én mintegy 12 — 15 lépésnyi távolságban követem. A boltozatban középütt egy hosszú fo­lyosó vonult végig, melynek végén szinte egy ajtó volt. Ezt is az előbbi módon ki­nyitó a grófné s hasonlókép nyitva hagyá. Ez üreg, mint mist Southontól tudom, a grófné borpincéje volt s háromszáz lépésnyi hosszúsággal birt, melyet egy ajtó zárt el. Ez ajtó is a két előbbihez hasonlóan nyit­tatott fel. A tolvajlámpából előre szabadon kisu­gárzó fény által, távolból is észrevettem, hogy a most megnyitott üreg, csekély mély­ségű. Azon pillanatban, midőn a grófné be­lépett, szorosan a boros pince fala mentén az uj tér ajtajához surrantam , s a fal és az ajtó nyílása közti hasadékon átnéztem. Láttam, hogy a pinceüregnek itt vége van s feszülten vártam a történendőket. Nem sokáig kellett várnom. A grófné a földre helyezte a tolvajlámpát, letérdelt, egy kulcsot övéről leoldott s azzal az üreg hátsó falánál, még pedig, mint észlelem, egy ott levő, mintegy négyzetben két rőfnyi táblán motozott. A kulcs segélyével felnyílt a tábla, mint valamely ruhaszekrény szárny­ajtaja. A megnyitott üreg belsejében vas ru­dak és tolózár által tartott kőlapot játék, mely, midőn a grófné a vasakról nehány csavart eltávolított, befelé lassan megfordult, a földön fekve maradt s egy sötét, mintegy másfél rőfnyi nyílás rajzolódott le, mely a talapzatba mélyen lemenni látszik. (Vége köv.) Közlemények a párisi világkiállításról. A magyar osztály. III. A magyar osztály második termének leg­nagyobb részét Magyarország agyag­gyártmányai foglalják el. A terem falai felében a legszebb porcellán-, faience- és majolika-edényekkel vannak megrakva; eze­ken kívül a terem közepén még öt nagy állványon díszlenek a magyar agyagképelés mesterművei. Elmondhatjuk itt, hogy raliparunk egyik terén sem dicsekedhetünk oly fényes vívmá­nyokkal , mint az agyagképelésen. A magyar parcellán nemcsak Európában és Amerikában, de még Ázsia műveltebb részeiben is hírnévvel bir. Az első (londoni 1851-iki) világkiállítás óta a magyar parcel­lán minden világkiállításon széles elismerést nyert,­ csodálókat és a mi fődolog, vevő­ket talált. A­míg az öreg Farkasházi Fischer Mór birta a herendi porcellán­­gyárt, a világkiállításokról egy jelentéke­nyebb darabja sem jött vissza az országba : Londonban (1851-ben és 1862-ben), Páris­ban (1855-ben és 1867-ben), New-Yorkban (1853), Dublinban (1865-ben) és Bécsben (1873-ban) a művelt országok uralkodói, a világ legnagyobb múzeumai siettek megsze­rezni a herendi gyár kiállított tárgyait, s jelenleg nincs hercegi kastély, nincs nyil­vános és jelentékeny magány gyűjtemény, melynek fődíszei között a herendi gyártmány ne szerepelne. Fischer Mór úr, gyárában a régi sévres-i, szász , chinai és japáni porcellánokat utá­nozta és mindnyájukat bámulatos sikerrel. Egymásután elhódította a leghíresebb gyá­raktól legsajátabb technikájukat, műterme­ibe hívta Európa legügyesebb porcellánfes­­tőit és így érte el az utánzás azon tökéle­tességét , melyet mai nap mindenki meg­csodál. A herendi gyár jelenleg új tulajdo­nosa , Farkasházi Fischer Sámuelnek, az öreg Fischer Mór fiának kezén van, ki „Fischer Mór fiai“ cég alatt folytatja a gyártást. Fischer Sámuel fölszabadította a gyárat a régi remek­művek szigorú utánzásától, ő a régi gyártmányok alakjai és díszítésé­ben nem mintát, hanem csak inspiratiót keres. És meg kell vallanunk , hogy ily irá­nyú vezetése alatt a gyár igen szép sikerrel működik. A herendi gyár újabb „specialitá­sai“ már is számosak. Ilyen például a kül­sőleg alkalmazott domborvirágdísz. A finom fehér parcellán alapon a gyönge finom vi­rágfonat, mely az edényt minden oldalon beborítja, igen elevenen hat­ az újítás, — mert találmánynak nem mondható, — nem nélkülözi az érdeket. Páris és London nagy­ban vásárolja ez új díszű edényeket, me­lyeknek kapósságát emeli azon körülmény is, hogy 25 százalékkal olcsóbbak, mint a herendi gyár azelőtti készítményei. Érdekes a kiállított gyártmányok között egy nagyobb , olasz modorban készített és festett, kétfüles díszedény, melyen a gyen­gébb domborban tartott levelekkel gazdagon megrakott és aranyozott talapzat és nyak között az edény öble körül gladiátorok vi­­askodását ábrázoló jelenet terül el. Minden tekintetben tökéletesnek mond­ható a drezdai japáni múzeumban őrzött jardinié­rek mintája után készült óriási váza, melyet Károly Lajos főherceg, kiállí­tásunk védura, utolsó látogatása alkalmá­val 1000 frankon vett meg. A váza két ol­dalán fogantyúkép egy-egy aranyozott chimé­ra-fő van alkalmazva, melynek szájában széles mozgatható aranykarika lóg. Az ere­deti és a herendi gyár műve között az a különbség, hogy ez utóbbi két falazatú; a belső sima, a külső pedig, mely amazt burokkép veszi körül, a siévre tányér kari­mák módjára keresztül van tördelve, úgy, hogy a burok piciny hézagain keresztül láthatjuk az edény befalazatát. Fölemlítjük még: a kétfalasfedeles billi­­komot, melyet Zichy Ödön gróf vett meg 320 fokon, továbbá a gyár által a felséges királyi ház számára Gödöllőre szállított nemzeti szin­diszű pompás teríték néhány mutatványdarabját, és a bécsi föloszlatott gyár mintái után készített díszedényeket. Valóban meglepő eredményeket mutat föl rövid fönállása óta Zsolnay Vilmos pécsi faience-gyára. E gyár, a­mi gyártmá­nyai szépségét illeti, bármely külföldivel bátran versenyre szállhat, készítményeinek tartóssága és olcsósága által pedig mindmeg­annyin túl tesz. A gyár büszkeségét képezik a „nagy tűzben“ készült p­e­r s a modorban ékített, zománcozott edények. Ezeknek tompa fényű, elefántcsont színű alapján, a hosszú, kar­csú levelekben szétnyúló piros és kék virá­gok kimondhatatlan szép hatásúak , színeik lágyak, kellemesek , és mégis élénkek; az ékítés mintha csak cirógatná a külső idomot, oly gyöngéden tapad rája és gazdag ágaza­tai között, szabad hatást enged a sárga fehér alap lényének, mely hol bágyadtab­ban vonul meg a kalandos vonalzatú virá­gok szirmai között, hol az igaz­ gyöngy szerény, nyugodt pompájában ragyog az élesebb napsugár érintése alatt. A gyár e modorban készült díszdarabját, egy négy láb magas, fölülmúl­hatr­an szép virágtartó edényt a párisi Hirsch báróné vette meg 1500 fokon. Némileg hasonlók a fennebbiekhez a mór ízlésben készült edények, melyeknek kék zománc virágai az edény felületén ki­­vályi mélyedésekbe fektetnek, úgy hogy a sárga-fehér alap gyönge domborban emel­kedik ki az ékítő virágkoszorú lombozata közül. Kiváló érdekesek azonban a régi ma­gyar modorban készült edények, ér­vényre emelve a modern tökéletes technika vívmányaival. Íme egy újabb bizonyítéka annak, hogy nemzetünk primitív iparában van elég olyan elem, mely ha értelmes és jó ízléssel bíró iparos által ügyesen felhasz­­­náltatik, a korunkbeli legszigorúbb ítélet előtt is győzedelmesen megállhat és a leg­magasabbra csigázott követeléseket is ki­elégítheti. Tessék megtekinteni e válogatott finom körrajzú korsót, mily gyöngéd és mily tel­jes az összhang, öble domborodása és a szilárd alapját és karcsú nyakát övező szí­nes karikák között, és kell-e csinosabb dísz , mint amaz „istenszem“, mely három hosszú csöppjével köröskörül kiséri a vízszintes sá­vokat az edényen! És a korsó öblén ezen szabadon szétnyíló (stylizált) tulipán, mely­nek sokszoros pártája koszorúkép foglalja körül az egész edényt, nem ér-e föl hul­lámvonalas szirmainak nemes egyszerűségé­ben bármely más általán kedvelt díszítési motívummal ? És mindezen idomi és okbeli tökéletesség mellett ama gyönge, a részle­tekből egészen visszavonuló és csak az összhatásban egy picikét érezhető szűzies barbár­it, mely egy leírhatatlan kellemes pikantériát kölcsönöz a különben mindenben modern műtárgynak. Mindez nem ér-e fel a hispano-mauresque, a rouen-i, a nevers-i és a delft-i l’aince-ok mintája után készült egyéb kőedény díszítésével? És anyagjai Százszorta jobb amazokénál. Mindnyájan szétfolynának, mint a viasz, azon tűzben, melyből e szerény magyar korsó került ki. És ennek ára: 15 frank, 20 frank. Az ango­lok és franciák nagyon praktikus emberek; mind összevásárolták Zsolnay kiállítását, alig maradtak a legcsekélyebb darabok el­adatlanok ; a faience-kulacs tízszer van máris eladva Anglia számára; van egy kor­só , tányér, t­ea és kávé service (mind ma­gyar stylü), mely 15—20 vevőt talált; né­met ügynökök quantitásokra alkudoznak a gyárral. De mélyebbre is visszament a pécsi gyár a magyar edénygyártás történetében, a fen­­nebbihez hasonló sikerrel utánozván a Ba­­ranya megyében talált és valószínűleg a ró­maiaknak e földön történt időzésük korából származó edényeket. E csinos, szürkésbarna, fehér-sávos, classical alakú és belül fényes mázú findzsákat, bögréket, pici vedreket a gyár „Pannónia modor" megjelölés alatt árulja. x. y. Junius 30. A k­ét történetéből. *) (Juniális, a­mely tulajdonképen pluviális volt.) A két. nőegylet f. hó 15-kén az árvák javára egy juniálist rendezett a műkertben, és elnevezte azt „kirándulásinak, az ég pedig öntött az újszülött nyaka közé olyan keresztvizet, hogy majd belefult a keresz­telésbe. Hála azonban a város atyai gondos­kodásának, mely a műkerti épületbe egy gyűszűnyi tánctermet is beszorított,­­ ez­úttal csak a vendéglősnek már-már izmo­sodni kezdő szép reményei fúltak a zuhogó *) Múlt számunkból hely szűke miatt kimaradt.

Next